Népek egy régióban, városban, utcában vagy egy panelben

Szónoki kérdések közös történelmünk tárgyköréből: Egy gondolatébresztő, önvizsgálatra késztető előadás az Újvidéki Színháztól

Szabó Palócz Attila – 2015.01.05. 15:33 –

Elsősorban gondolatébresztő előadás az Újvidéki Színház Neoplanta című produkciója – Urbán András rendezésében –, amellyel Budapesten, a Thália Színházban vendégszerepelt nemrég a vajdasági társulat.

Ferenc Ágota 20150105Ferenc Ágota a darab egyik jelenetében (Fotó: Srdjan Doroski)

Gondolatébresztő olyan értelemben is, hogy nem éri be a történet elővezetésével, és a narratíva lényegében mintha mellékes is volna – hiszen ezernyi és ezernyi ilyen és ehhez hasonló történetet lehetne elősorolni kapásból, különösebb történelmi kutakodás nélkül, s mindegy is, hogy adott alkalommal épp melyiket –, sokkal hangsúlyosabb a választalanság, a megválaszolhatatlanság élménye, a kutakodás az elmében, hogy vajon mivel lehetne és miért kellene egyáltalán indokolni az eseményeket. Válaszokat keresünk elsősorban olyan kérdésekre, amelyeket szinte soha meg sem fogalmaztunk magunkban, mégis évtizedeken át együtt éltünk velük. Itt hordoztuk hát magunkban a kérdéseket úgy, hogy észre sem vettük azokat, fel sem figyeltünk rájuk, s akkor bizony a válaszoknak még észrevétlenebbeknek, észrevehetetlenebbeknek, megfejthetetlenebbeknek kellene lenniük.

A civilizáció kollapszusa? Vagy talán csak a multikulturalizmusé? Mert tudjuk, persze, hogy élhetnek együtt békességben, szeretetben, megértésben különböző, idegen (vagy éppenséggel rokon…) népek és nemzetek egy területen, egy régióban, egy városban, egy utcában, vagy akár egy panelben is összezárva. Sőt, lehetnek akár szobatársak is, ha éppenséggel egyetemisták, vagy bármilyen más élethelyzet hozza így össze őket. És lehetnek katonatársak is, mint az előadás egyik jelenetsorában a besorozott fiatalok: a német, a szerb és a magyar kiskatona; s közülük egyiknek sincs semmi köze a világégéshez, a pusztításhoz, a háborúhoz, a gyilkoláshoz, mégis besorozzák és egyenruhába bújtatják őket a kilincset egymás kezébe adó hatalmak, közigazgatások, hadseregek. Tehát, mintha a békés együttélés összes magasztos és szélbe kiáltott szólama csak elmélet lenne, legalábbis úgy tűnik olykor, s azt meg már a szocializmus évtizedeiben megtanultunk, hogy az elmélet és a gyakorlat nem mindig egyeztethető össze.

A hadurak pedig elsősorban nem arról ismertek, hogy túl sokat adnának az elméletre. A gyakorlatot pedig puskagolyókban, gránátokban, kivégzésekben mérik.

Feleselhet-e, viaskodhat-e a hétköznapok kisembere a történelmemmel, a történelmi léptékű eseményekkel? Határmozgásokkal. Nagy hadak át- meg átvonulásával. Az értelmetlen erőszakkal. Feleselni persze lehet, ha nem szoktatta le erről az embert még a tanító néni az elemiben, de sokkal hasznosabb és célravezetőbb, ha megpróbál túlélni, még ha ügyeskedés árán is, a legsötétebb élethelyzetekben is. Mint amikor a három kiskatona igyekszik hazajutni Újvidékre: 1944 végén, amikor a Délvidéken nagyjából azt sem lehet pontosan tudni, hogy melyik hadsereg épp merre vonul, de bezzeg a dezertálást mindegyik a legkeményebben bünteti. Amikor magyar csapatokkal találkoznak, a magyar fiú lép elő, és előad egy történetet arról, hogy épp hova igyekeznek. Amikor német egységekbe botlanak, a német srác dumálja ki őket a csávából valami légből kapott magyarázattal, így mentve meg mindhármuk életét. Amikor pedig a partizánok kapják el őket, a szerb fiatal mondja el, milyen küldetésben járnak… „De akkor miért van rajtatok magyar egyenruha?” „Álcázásként.” „Cseréljétek le gyorsan, mert ilyen öltözékben nem húzzátok sokáig.”

Neoplanta, az előadás címe tulajdonképpen Újvidék latin neve, amit még Mária Teréziától kapott, amikor megváltotta szabadságát. És az uralkodó már az adománylevelében gondoskodott arról is, hogy minden nemzet a maga nyelvén nevezhesse meg városát: a magyarok Újvidéknek, a szerbek Novi Sadnak, a németek Neusatznak, a bolgárok pedig Mlada Lozának.

Megtévesztő lehet, hogy azt olvassuk a plakáton, az előadás Végel László azonos című regénye alapján készült, ugyanis még véletlenül sem az irodalmi mű adaptációjáról, dramatizációjáról van szó. A produkció egyes elemeiben valóban a regény motívumaira épül, de javarészt csak hivatkozási alapként, mert az élet – mint a megelevenedett történelemben szinte mindent – felülírja ezt is.

A rég- és közelmúlt eseményeit az irodalmi alap idézi ugyan meg, de mindezt Urbán András az élő (helyenként pedig égő…) jelenbe csatornázza be, ehhez pedig már a hírügynökségi jelentések, a jelszavak és szlogenek világa, a tébolydává változtatott utcák hangulata, vagyis a színészek és a rendező személyes élményei, tapasztalatait adják meg a hátteret.

Ugyanolyan kérdések, amelyekkel nekik is szembesülniük kell, akárcsak a nézőnek, akinek gondolatait a legszebb álmukból verték fel a lazán összefüggő jelentek.

Mivel kollektív játékról van szó, igazságtalan volna, ha kiegyensúlyozott színészi teljesítmények közül úgy emelnénk ki bárkit is, hogy közben másokról pedig megfeledkezünk: Crnkovity Gabriella, Kőrösi István, Elor Emina, Huszta Dániel, Ferenc Ágota, Német Attila, Krizsán Szilvia, Mészáros Árpád, Blaskó Lea, Szilágyi Ágota, Sirmer Zoltán és Pongó Gábor nemcsak „egyszerű”, hagyományos értelemben vett színészi alakítást nyújt, de egységesen, összhangban képvisel egy olyan minőséget, amire méltán lehet büszke ez a társulat.