Rezsőházy RudolfSzeretni 2018-ban

Már jó pár éve annak, hogy egy koreai barátommal hosszú és mélyreható beszélgetést folytattunk a házasságról

Rezsőházy Rudolf – 2018.12.10. 01:31 –

Ő azt állította, hogy Európában a házasság olyan, mint a forró leves, amely kihűl, míg Koreában olyan, mint a hideg leves, amely idővel fölmelegszik. Ezt azzal magyarázta, hogy hazájában a párokat a szülők választják ki, míg nálunk az eljövendő férj és feleség szerelmes állapotban határoz közös sorsukról, és érzelmeik megzavarják az ítélőképességüket. Azt feleltem neki, hogy Európában a „romantikus” házasság csak két-három évszázad óta terjedt el. De ma már elképzelhetetlen, hogy egy férfi és egy nő szerelem nélkül lépjen frigyre.

Megvallom, hogy beszélgetésünk meglepett és elgondolkodtatott. Noha az emberek a történelem kezdete óta töprengenek és írnak az érzelmekről, még ma sem találták meg a szerelem művészetének titkát. Kíváncsi voltam arra, hogy manapság miképp vélekednek kortársaim ebben a sokat vitatott tárgyban. Még Belgiumban éltem, amikor szociológiai kutatással igyekeztem föltárni a legújabb család- és párformákat. Nagyon világosan kitűnt, hogy minden veszély közül, mely a szerelmet fenyegeti, a leggyakoribb az idő: a hónapok, az évek múlása. Föltettem tehát a kérdést: miként lehet megóvni a szerelmet az erodálástól? A probléma annál is inkább bonyolultnak látszott, mert az emberek hosszabb ideig élnek, mint régebben, és a kezdetben tett fogadalmak elhalványodnak, az érzelmek elkopnak, s mindent behálóz a szokás, a rutin.

Kutatásom kérdőívében többek között a következő kérdésre vártam választ:

„Amikor egy fiatal leány és egy fiatal fiú mélyen szeretik egymást, mit éreznek:

- ez örökre szól,

- ennek hosszú ideig kell tartania,

- ezt megőrizzük addig, ameddig vonzódunk egymáshoz,

- vagy valami mást:…………… ?”

Az „örökre szól” választ leginkább idősebbek, valamint vallásos emberek adták (e két vonás gyakran összeesett). De a legtöbben, főleg a legfiatalabbak, úgy vélték, hogy a kapcsolatnak addig kell tartania, amíg az érintettek vonzódnak egymáshoz.

A hagyományos fölfogás azt mondta, hogy „holtomiglan – holtodiglan” vagy „ásó, kapa, nagyharang válasszon el bennünket”. Ez az ígéret ellentmond az idő múlásának, egy olyan fogadalmat tesz, mely legyőzi az élet viszontagságait. Akkor miért terjedt el az a formula, mely Évelyne Sullerot sikeres könyvének címlapján szerepel: „pour le meilleur et sans le pire”, azaz együtt a jóban, de válás a rosszban?

Egyes megfigyelők azt állítják, hogy a fiatalok többet várnak a szerelemtől, mint fölmenőik. Nem fogadják el az elkopást, az elszürkülést, a mindennapok egyformaságát. Következésképpen hamarább mondják ki eredeti várakozásaik csődjét, és határozzák el a szakítást. Nem sikerül nekik az időt továbbra is szerelemmel föltölteni. Többé-kevésbé érzik, hogy az emberi dolgok törékenyek, ezért szeretnék valamiképp biztosítani magukat a sors váratlan fintorai ellen. Szívük ugyanazzal a hévvel dobog, mint elődeiéké. De azt is tudják, hogy az idő megváltoztatja őket. Sokuknak tehát vakmerőnek tűnik, hogy elkötelezzék magukat húszévesen valakivel anélkül, hogy tudnák, milyenek lesznek – egyikük és másikuk is – hetvenéves korukban.

Ezen elképzelés mögött meghúzódik egy kimondatlan sejtés. Nagyon sok fiatal azt gondolja, hogy a szerelem nem kormányozható. Nem kell megdolgozni érte: egyszer csak befészkelődik az ember szívébe, és el is tűnik onnan anélkül, hogy bármit is tehetnének ellene. Ez a tehetetlenség meglepő, hisz a modern környezet állandóan azt hajtogatja, hogy minden problémánk megoldható: mi határozzuk el időbeosztásunkat, mi fölügyeljük egészségünket, mi rendezzük be lakásunkat, mi kezeljük jövedelmünket… Úgy néz ki, hogy mindent sikerül hatalmunkba keríteni, csak az érzelmeinkkel nem tudunk boldogulni.

Minthogy a jövő bizonytalan, szinte lehetetlen hosszú távra tervezni. Megfigyelhetjük, hogy a legtöbb fiatal a mában él. Ha van párja, a kapcsolat leginkább a dolgok véletlen és váratlan alakulása szerint erősödik vagy ingadozik, majd elfakul.

Még egy nehézséget említek. A kutatások eredményei egybehangzanak: kortársaink értékrendjének legmagasabb pontján a szabadság szerepel. Amikor a szerelem megjelenik, a szabadság veszélybe kerül.

Mindezek ellenére állítom, hogy létezik a szerelem művészete (l’art d’aimer) csakúgy, ahogy életművészetről is beszélünk. Erich Fromm úgy véli, hogy ezt ugyanúgy elsajátíthatjuk, mint minden más művészetet: a zenét, a festészetet vagy a bútorasztalosságot… Ha pedig ez így van, a párokat csak önmaguk veszélyeztetik. Kapcsolatuk sikere nem annyira érzelmeik erejétől függ, mint inkább attól a képességüktől, mellyel az idő folyamán érzelmeiket elmélyítik. Jacques de Bourbon Busset-nek igaza van: ne azért házasodjunk meg, mert szeretjük egymást, hanem kössünk házasságot azért, hogy szeressük egymást.

A szerelmi szenvedély természeténél fogva nem hosszú távra szól. Sok lényeges összetevője van: az eszmék és az érzelmek állandó cseréje; az együttműködés; a kölcsönös megértés; a közös tervek; a másik kedvében járás; a gyöngédség; és még sok más, a leszármazottakról nem is beszélve, akik tovább viszik a család történetét. A szerelem művészete mindezen elemeknek a szintézise, amely változik az élet folyamán. Ebben a perspektívában a szerelem állandó kibontakozásban van. Sőt, gazdagodik is, amint az élmények és tapasztalatok sokasodnak. Végül is a szerető szív legyőzi az idő változatosságait, és ha hiszünk benne, beleolvad az örökkévalóságba.