Mit kezdünk a csodával?

Bulgakov Moszkvája és a mai Olaszország társadalma nem nagyon látszik különbözni

Péntek Orsolya – 2018.12.10. 01:10 –

Bár vígjátékként hirdetik, és látszólag könnyed munka, valójában súlyos mondanivalóval bíró és nem minden elemében vicces Gian­ni Zanasi Lucia látomásai című filmje, amelynek főszereplője, Alba Rohrwacher – ez most már minden túlzás nélkül kijelenthető – az olasz filmipar legújabb csillaga, Monica Vitti méltó örököse.

Alba Rohrwacher 20181209 A Luciát játszó Alba Rohrwacher az olasz filmipar legújabb csillaga (Forrás: Cirko Film)

Nemcsak a hasonlóság és a hasonló karakter okán, de a színészi repertoárját tekintve is: volt éretlen fiatal nő Paolo Genovese egyik filmjében, a Teljesen idegenekben, volt éteri tisztaságú apáca Genovese másik filmjében, A helyben, most pedig ugyanilyen hitelesen formálja meg, a harmincas évei végén járó egyedülálló anyát, aki földmérőként dolgozik egy meg nem nevezett észak-olasz kisvárosban.

Amikor újabb munkára küldik, valahol a toszkán dombvidék kellős közepén megjelenik mellette egy furcsa ruhába öltözött nő (Hadas Yaron), aki érthetetlen nyelven mond valamit. Menekültnek nézi, mire azonban visszafordul, hogy adjon neki öt eurót, a nő eltűnik. A következő alkalommal az autópályán tűnik fel előtte, és azt mondja, hogy ő Isten anyja – rögtön az Istené, nem mintha csak úgy egysze­rűen anyának lenni olyan könnyű lenne, vág vissza neki –, majd este a konyhában jelenik meg nő, aki közli, hogy szeretné, ha templomot építenének a fölmérés helyszínére, és nem hotelt.

Noha valóban vígjátéki jelenetek követik egymást, amelyeknek forrása egytől egyig a Biblia-korabeli, esetleg kora keresztény beszédmód, etika és gondolkodás, valamint a modernnek nevezett világ konfliktusa, az ízlés határán megálló poénok mögött elég súlyos kérdésekkel szembesít a rendező. Hol van ma a hit helye az életünkben? Képes-e a modern ember a feltétlen hitre? Építünk-e ma templomot azért, mert valakinek megjelenik Szűz Mária, és ezt kéri? Ha az időben visszafelé is feltesszük a kérdést: felmerülhetett volna, hogy egykor Liberius nem hallgat az álmában neki megjelenő Madonnára? Felmerülhetett volna évszázadokon át, hogy a csoda „skizofrénia”?

Miközben derül a néző, azzal is szembesülhet, hogy a magát modernnek nevező társadalom ugyanolyan Bulgakov Moszkvájában, az 1920-as években, mint Olaszországban 2018-ban: sem az ördögben, sem az Istenben, sem a saját hitében nem hisz, csak a tudományban, és ami a tudomány eszközeivel nem magyarázható meg, azt nem létezőnek tekinti. Egészen addig, amíg ő maga nem válik érintetté…

A rendező nagy húzása, hogy mindezt valóban könnyed filmbe csomagolja be. Az egyik jelenetben Mária például segít beparkolni a bénázó Luciának, ami egyszerre szürreális és vicces. Egy másik jelenetben azonban – ez az egyik legszebb képe a filmnek – megmeríti a szökőkútban. Itt valószínűleg sokaknak beugrik, hogy a saját bevallása szerint hitetlen, magát ateistának mondó, a látomásokat skizofréniás rohamnak gondoló Lucia – akinek a neve is szimbólumértékű – régi ritusú keresztelését látjuk. És valóban: a merítkezés után mintha egy egészen más ember állna előttünk: az addig határozatlan, tehetetlen, szerencsétlen nő helyett egy határozott, harcos, aki nem játszik tovább az ingatlanmaffia játékszabályai szerint.

Jót tesz az a cannes-i filmfesztiválon az Europa Cinemas díját elnyerő filmnek az is, hogy Zanasi nagyon kitalálta a háttértörténetet és a keretet is, az olasz mindennapi valóság bemutatását. A kávézóba az egyik főhős például azért nem akar beülni, mert azt is megvették a kínaiak, akik papírpohárban szolgálják fel a kávénak nem nevezhető löttyöt. A város lakói közül aki nincs benne az ingatlanmaffia bizniszeiben, az munkanélküli. Az egyik jelenetben a magából kikelt Lucia azt kiabálja, hogy úgy szeretne élni, mint minden normális ember, hétvégén sültkrumplit akar enni, és az éjjeliszekrényén egy Buddháról szóló könyvet akar látni, amelyet azonban soha nem nyit ki. (Mondjuk, ha kinyitná, jobban járna.) Mindeközben édesapja, az egykori dzsessz­trombitás, akit Giuseppe Battiston alakít, parádésan, azért nem lép fel többé, mert míg a színpadon alig százan hallgatják, a Facebook-profiljával több tízezer embert is elér, és utóbbi sokkal nagyobb üzlet.

Ugyanakkor azonban – hiszen mégiscsak olasz filmről van szó – a látomás és a csoda híre megállíthatatlanul terjed, hamarosan pedig megjelennek az imádkozók a mező szélén. A szürreális végkifejlet mintha idézőjelbe tenné a filmet. A rendező, tisztességes módon, ránk bízza, hogy csoda történt-e, Lucia valóban Máriát látta-e, vagy egyszerűen skizofréniás, és mindaz, amit a vásznon látunk, a képzeleté­ben történik meg a végkifejlettel együtt.

Ami marad, az csupa kérdés. Mit kezd ma Európa a hittel? Mit kezd a csodával? Mit keresnek a kínaiak az északolasz városok kávézóiban, mint tulajdonosok? Hogy viszonyul a saját kultúrájához Európa egyik legkatolikusabb országa? A rendező nem tudja, és nem is akarja megmondani a választ – elég pocsék művész is lenne, ha mindebből didaktikus, állásfoglalós művet rendezett volna. Ezt a lehetőséget inkább meghagyta a nézőnek. Ettől és az arányérzéktől olyan szép és elemelkedett ez a film, és ettől olyan összetéveszthetetlenül olasz.

Lucia látomásai (Troppa Grazia)
Olasz vígjáték, 110 perc, 2018
Rendezte: Gianni Zanasi
10/8