Pajtaszínház a Nemzetiben

Látóúton. Olykor egy hallgatag autószerelő vagy egy bátortalan önkéntes tűzoltó olyan elementáris erővel éli át egy ókori görög tragédia főszerepét, amit nem nézne ki belőle senki – mondta Szabó Ágnes

Lázin Miklós András – 2018.12.07. 04:41 –

Nemcsak a szereplőknek és az őket a falujukból hűen elkísérő nézőknek, hanem a szakmai közönségnek is életre szóló élmény egy-egy vidéki színjátszókör bemutatkozása a Nemzeti Színházban – mondta lapunknak Szabó Ágnes, a Magyar Teátrumi Társaság alelnöke. A szakember aláhúzta, a tapasztalatok szerint a pajtaszínházak szereplőinek mindennapjait nem zavarja meg a nemzeti színházas fellépés még akkor sem, ha az kétségtelenül egy életre szóló hatalmas élményt ad. A legfontosabb, hogy ne boruljon föl az egyensúly, azaz örömöt nyújtsanak és nyújtsunk mi is, s ezzel párhuzamosan megmaradjon a játék lényege – fogalmazott.

Szabó-Ágnes„Mi megadjuk az esélyt, innentől a társulatokon múlik, hogyan élnek vele” (Fotó: Ficsor Márton)
–  Az első világháború előtt vidéken a legnépszerűbb szabadidős tevékenység a színjátszás volt. Ezt a korszakot szeretnék feltámasztani?

–  Az elején le kell szögezni, a Pajtaszínház projekt nem a Magyar Teátrumi Társaság ötlete volt, hanem azt a Nemzeti Művelődési Intézet kezdeményezésére és felkérésére közösen indítottuk el. Ők olyan régi népművelési programokat szeretnének feléleszteni, mint például a hölgyek körében népszerű hímzőszakkörök és népdalkörök vagy a hajdan általános népszerűségnek örvendő falusi színjátszókörök. Az első világháború előtti Magyarországon csaknem ezer ilyen működött, míg ma a számuk ehhez képest elenyésző. A közösség- és társadalomfejlesztő modellprogram 2015-ben indult a teátrumi társaság mentorálásával, s várhatóan a 2019/20-as évaddal zárul. Így ha nem jön közbe semmi, öt szezon alatt összesen száz vidéki színjátszókört tudtunk elindítani, újraéleszteni, illetve ennyinek adtunk bemutatkozási lehetőséget a Nemzeti Színházban.

–  Követik, hogy a nemzeti színházas fellépés után mi történik velük?

–  Hivatalosan nem. A Pajtaszínház-projekt ugyanis nem az utólagos és állandó mentorálásról és monitorozásról, hanem a kitárulkozás lehetőségéről szól. Azt gondolom, az esélyt maximálisan megadtuk, innentől pedig a csoportokon múlik, hogy mit tudnak kezdeni magukkal. Vallom, nekünk nem is szabad ebbe beleszólni, pláne annak fényében, hogy itt szinte kizárólag olyan alkalmi társulatokról beszélünk, amelyek esztendőnként általában egy-három előadást tartanak. Egy-egy országos „sátoros ünnep”, lokális jelentőségű falunap, megyei fesztivál, karácsony-szilveszter, nagyjából ez az a kör, ami őket a mindennapi munka mellett érinti. Nem szabad elfeledni, a Nemzetiben esztendőnként egyszer nem profik, hanem ezerféle polgári foglalkozást űző emberek lépnek fel. De ez a lényegen persze nem változtat, azaz számukra a színészet nem élethivatás, hanem a szabadidő kellemes és hasznos eltöltésére irányuló tevékenység. Olyasmi, ami révén lényegesen közelebb kerülhetnek egymáshoz, jobban ráérezhetnek a másik gondjára-bajára.

–  Nem zavarja meg az érintettek mindennapjait, esetleg a gondolkodását egy bemutatkozás a Nemzeti Színházban?

–  Eddig nem tapasztaltam effélét. Eleve a közönség, amely előtt fellépnek, döntően ismerős nekik, hiszen jórészt a saját falujuk lakosságából verbuválódik. Akadt példa arra, hogy egy apró helység teljes népessége – négy kisbusznyi ember – elkísérte a színészeket a fővárosba.

–  A másik oldal, azaz önök miként élik meg egy-egy falu amatőrjeinek bemu­tat­kozását?

–  Túlzás nélkül állítom, nekünk ez minden esetben rendkívüli izgalommal várt találkozás. Ha a műszaki személyzetet nézzük, talán jobban is örülnek a szombat-vasárnapra jutó tizenkilenc megyei fellépőnek, mint egy nagy produkciónak. Egyébként a kiszolgálás épp oly profi, mintha a világ legmenőbb teátruma vendégszerepelne itt.

–  Az előbb azt mondta, minden találkozást izgalommal várnak. Ám az már nehezebben hihető, hogy az összes színre vitt előadás falrengető, minden szereplő egy-egy Gobbi Hilda és Sinkovits Imre.

–  Ez kétségtelenül így is van, ám azt sem szabad szem elől téveszteni, hogy ezek az emberek ott és akkor a legjobbat hozzák ki magukból. Még akkor is, ha néha tényleg esendők. Szeretnivalóan esendők. Elsődleges, hogy ne boruljon föl az egyensúly, azaz örömöt nyújtsanak és nyújtsunk, de ezzel párhuzamosan, ha tetszik, egyben megmaradjon a játék lényege. Utóbbi ugyanis elengedhetetlen, ha nem a legfontosabb tényező ahhoz, hogy néző és színész egyaránt elégedetten távozzon a nemzet színházából. S ezen túl persze mindig akad jó pár olyan gárda, ahol egy-egy ember teljesítménye tényleg szóakasztó. Olykor egy hallgatag, a szakmájában kiváló autószerelő, bátortalan önkéntes tűzoltó vagy a falusi szatócsbolt „nebáncsvirág” eladója olyan elementáris erővel éli át egy ókori görög tragédia főszerepét, amit a legnagyobb szakmai jóindulattal, esetleg rutinnal sem nézne ki belőle senki.

–  Ha effélét látnak, nem vetődik föl a kérdés, hogy az illető miért nem lép színészi pályára?

–  Részünkről semmiképp, s erősen bízom abban, hogy az illetőnek sem jut eszébe ilyesmi! Nem győzöm hangsúlyozni, ez egy tiszta játék, amelyet az emberek alkalomszerűen űznek. Hiszen legyen mégoly jó is évente kettő-négy esetben bárki a tömeg előtt, a hivatásos színészet egészen más világ.

–  Miként választják ki azt a tizenkilenc színtársulatot, akik jövő januárban majd 2020-ban zárásként felléphetnek a Nemzeti Színházban?

–  A döntés folyamatába nem látunk bele, az teljes egészében a Nemzeti Művelődési Intézet hatásköre. Mi már a kész listával dolgozunk, így szervezünk mentorokat, akik segédkezet nyújtanak az egyes társulatok felkészüléséhez.

–  A mentorokról már önök döntenek?

–  Igen. Ha már látjuk a helységek neveit, akkor megnézzük, hogy melyik jelentősebb városi-megyei színház esik az adott faluhoz legközelebb, s onnét kérünk föl valakit mentornak. Néha előfordul, hogy a nagy fizikai távolságok miatt könnyebb lesz a helyzetünk, ha egy határon túli magyarlakta település teátrumából választjuk a segítőt, de ez a ritkább. Fontos leszögezni, eddig az összes, általunk megkeresett színész igent mondott e munkára. Persze így is történnek változások, de ezek inkább családi okokra és ide-oda költözésekre, mint holmi ellenkezésre vezethetők vissza.

–  Miként zajlik a mentorálás folyamata?

–  Ha röviden akarnék fogalmazni, azt mondanám, folyamatos konfliktusok révén történő kölcsönös csiszolódással. Ahogy nincs két egyforma színdarab, úgy nincs két egyforma társulat sem. Amikor egy nyolc-tíz fős gárdának csak ködös elképzelései akadnak arról, mit és hogyan is szeretnének előadni, akkor a mentor dolga – ha szabad ezt a két szót használni – viszonylag egyszerű. Esetleg abból lehet vita, hogy egy százötven centis könyvelő kétméteres alabárdost óhajt megjeleníteni, vagy olyan lenne hősszerelmes, akinek a habitusa ettől roppant távol áll. Ám a képzeletbeli skála másik szélső értékeként arra is tudok példát felhozni, hogy hét ember olyan szinten makacsolta meg magát és olyan egységfrontba szerveződött a segítő ellen, ami miatt az kénytelen volt totálisan visszakozni. Pedig itt nem egy könnyűnek tekinthető színészről beszélünk, hanem olyanról, aki hírhedten képes az akaratát átverni bárkin, bármikor.

–  A végeredmény ez esetben igazolta a ma­kacsságot?

–  Igen. Ám fontos kimondani, a mentor döntését semmiképpen nem nevezném meghátrálásnak, hiszen ezt végső soron maga az érintett sem így élte meg. Ahogy fogalmazott, könnyekig meghatotta, ahogy ezek az emberek képesek voltak kiállni az igazukért. Azt már én teszem hozzá, hogy akik egy „tekintéllyel” szembemenve efféle csodás kiállásra képesek, azok vélhetően az élet nehézségei között is prímán megállják a helyüket. S ebben nyugszik a lényeg! A Pajtaszínház projekt, de még inkább a vidéki műkedvelő társulatok támogatása, léte és működése olyan jó értelemben vett játszóteret biztosít az apró közösségekben élő embereknek, ahol egyrészt megtanulhatják a konfliktusaikat kezelni, másrészt saját példájukból okulva ismerhetik föl, hogy az egyéni teljesítmény fontos ugyan, de elszigetelt önmagában nem sokat ér. Hiszen legyen bárki bármilyen sziporkázó Antigoné is, a kar nélkül eléggé „bénán” mutatna a színpadon.