Szalai AttilaAfrikáról, advent idején

Az európai vezetők álszentségének lényege, hogy nyitottságot hirdetnek a migránsoknak, miközben az elődeik által, még gyarmatosítóként létrehozott rendszert konzerválják

Szalai Attila – 2018.12.06. 02:13 –

Afrikában jelenleg 1,3 milliárd ember él. A földrész lélekszáma 2050-re meghaladja a két és fél milliárdot, 2100-ra pedig ötmil­liárdra növekedhet. Ez azt jelenti, hogy minden harmadik földlakó afrikai lesz. Vagy legalábbis afrikai származású, ha figyelembe vesszük a migrációt – könnyen lehet, hogy ezeknek az embereknek a fele, de akár kétharmada is elvándorol északra. Napjainkban minden jel erre mutat. Az ENSZ előrejelzései szerint az immár három éve megindult intenzív ki-, illetve bevándorlás nemsokára kicsiny csermelynek fog számítani, összevetve azzal a folyammal, ami a következő negyedszázadban várható. Különböző felmérések arra utalnak, hogy mintegy ötven–hatvan millió afrikai tulajdonképpen csomagol, vagy egyenesen már a batyuján ül, útra készen.

Tomasz Wróblewski, a vezető jobboldali lengyel publicisták egyike figyelemre méltó, terjedelmes elemzést adott közre a Dorze­czy című jobboldali társadalmi-politikai hetilap egyik legutóbbi számában. Érdemes követnünk gondolatmenetét.

A szerző rámutat: európai szempontból a bevándorlók minden újabb hulláma társadalmi problémák sokaságához vezet, az érkezők kezelése sokszor tízmilliárd eurós költségeket jelent, és a politikai feszültségek radikális növekedését okozhatja az Európai Unióban. Afrikának azonban többet és mást jelent: egzisztenciális kérdést. Mert kik is indulnak el? Elsősorban és tömegével a fiatalok, akik minden társadalom legvitálisabb részét adják. Távozásukkal szülőföldjük gazdasági és politikai normalizálódásának esélyei csökkennek. Az egyébként is vékony réteget jelentő képzettebbek java része már útra kelt. Csak egy példa: egyedül Londonban több zimbabwei származású orvos és ápolónő dolgozik, mint az egész tizennégymilliós, hazánknál négyszer nagyobb Zimbabwéban (volt Dél-Rhodézia). A Spiegel információi szerint igen kevesen indulnak el a mélyszegénységben lévő, a segélyszállítmányok számára ismeretlen, Isten háta mögötti afrikai falvakból, ám akik mégis felkerekednek, azok olyan nagyvárosok érintésével vándorolnak, mint Abuja, Kinshasa, Mogadishu, Dodoma, Kigali – előbb ezekben próbálnak szerencsét. S itt találkoznak az embercsempészekkel, akik segítséget ígérnek nekik ahhoz, hogy eljussanak Európába.

Nincs semmi túlzás abban, hogy a legtöbb migráns számára az elvándorlás jelenti az egyetlen esélyt arra, hogy maga mögött hagyhassa szülőföldje háborúk és terror uralta világát. Szíria mellett ott van pél­dául Kongó, ahol a legutóbbi évtized polgárháborúiban mintegy ötmillió ember pusztult el, több mint Irakban, Vietnamban vagy Kambodzsában. Ugyanakkor papírforma szerint számos afrikai országban demokratikus rendszer, szabadpiaci körülmények uralkodnak, működnek az iskolák, a hivatalok és a kórházak. Mindennek lenyomata a valóságban azonban olyan, amilyen körülményeket az európai civilizációhoz szokott ember elképzelni sem tud. Gyakran elegendő egy aszályos év ahhoz, hogy egész falvak kerekedjenek fel csak egy kicsit is jobb élet reményében. A közvélemény is úgy tudja, hogy Afrikában az élet pengeélen táncol, s minden a kedvező vagy kedvezőtlen időjárás függvénye.

Ez csak részben igaz, a probléma lényege másutt van. A földrész gazdasági növekedésének elsődleges forrását az ásványi kincsek jelentik, amelyeket európai vagy kínai nagyvállalatok aknáznak ki, százezres tömegeket alkalmazva. A koncessziók ára, a befizetett adók az adott országban maradnak ugyan, ám java részük korrupt helyi politikusok zsebét hizlalja. További súlyos probléma a hazai ipar szinte teljes hiánya, alig dolgozzák fel nyersanyagaikat, s emiatt fokozottan ki vannak téve az áringadozásoknak. Amikor a nyersolaj vagy az ércek világpiaci ára 2010 és 2015 között csökkent, Afrikában azonnal radikálisan megnőtt a munkanélküliség, s hanyatlott a gazdaság – a szubszaharai régióban a növekedés alig érte el az 1,4 százalékot, ami a legutóbbi két évtized legalacsonyabb mutatóit jelentette. A Világbank szerint az afrikaiak ötvenhét százaléka a szélsőséges nyomor határára került: alig 1,9 dollár bevétel jutott naponta egy emberre. Napjainkban, amikor immár három éve tart a nyersanyagárak növekedése, a nyomorban élők aránya már „csak” negyvenegy százalék. A 2016–2017-es esztendőkben az afrikai államok többsége négy-öt százalékos gazdasági növekedést mutatott, az idei prognózisok három-négy százalékra teszik az eredményt, csakhogy a lakosság lélekszámának dinamikus emelkedése folytán mind­emellett az egy főre eső fent említett jövedelem alig egy százalékkal bővül.

A javuló konjunktúra és a tavalyi év meglepően jó terméseredményei nyomán a földrészen könnyebbé vált az élet, mint 2015-ben, amikor több mint egymillió ember érkezett onnan Európába. Az afrikai kormányok idén, mindeddig példátlan módon, tizenkétmil­liárd dollár értékben bocsátottak ki értékpapírokat, és megint csak a Világbank adatai szerint a fegyveres harcokkal sújtott Kongó s részint Nigéria és Szudán kivételével éhínségre nem kell számítani. Európa vezető politikusai azonban ezt mintha nem vennék észre, és így következtetéseket sem vonnak le belőle, hiszen azt mondogatják, hogy tessék, kilencvenöt százalékkal csökkent az uniós határokat illegálisan átlépő afrikai migránsok száma. Brüsszelben német és francia vezetők nagy elégedetten egymás vállát veregetik, hogy lám, milyen eredményesen sikerült gátat vetni a migránsok hullámának. Miközben a nagy európai államok kormányai intézkedéseinek ehhez vajmi kevés közük van.

Hiszen továbbra is fennáll a kérdés: ha a gazdasági helyzet olyan rohamosan javul Afrikában, akkor mégis, miért gyülekeznek továbbra is tömegek a kontinens északi partjainál, arra várva, hogy átkeljenek a Földközi-tengeren? Nos, vélhetően azért, mert az afrikai életkörülmények némi javulása – a tapasztalatok szerint – könnyen lehet, hogy pusztán átmeneti, és a Nyugat segítsége, amellyel oly szívesen büszkélkednek Európában, s az üdvösnek kikiáltott kínai befektetések minden jel szerint csak krónikussá teszik a kialakult patologikus jelenségeket. Az uniós – legfőképpen német – pénzek az alapvető élelmiszerekkel való ellátást, valamint a rendvédelmi szervek infrastruktúrájának erősítését szolgálják. Líbiában német rendőrök a parti őrség szervezésé­ben buzgólkodnak, Nigériában szögesdrótkerítés építésében segédkeznek a sivatag közepén, Szudánban pedig a határőrséget erősítik fegyverekkel és drónokkal. Tuniszban megnyitották az első migrációs központot, majd szeptemberben a másodikat Casablancában. Rövidesen átmeneti befogadótáborokat is létesítenek, Akrában már van ilyen irodájuk, nemsokára Dakarban is nyílik egy.

Mindez persze aligha emeli az afrikai életszínvonalat, legfeljebb némiképp megnehezíti az észak felé irányuló migrációt. Ghána elnöke, Akufo-Addo nemrégiben az ENSZ fórumán hívta fel a figyelmet arra, hogy hazája nem kíván továbbra is az európai adófizetők „gesztusainak” függőségében élni. „Ez az egész segítség igazából semmit sem adott nekünk, és az, amit önök a jövőben ajánlanak, ugyancsak mit sem ér” – mondta, és felszólította a Nyugatot, hogy hagyjon fel az „új gyarmatosítással”. Helyette építsenek iskolákat, felsőoktatási intézményeket, üvegházakat, hozzanak létre korszerű mezőgazdasági üzemeket, ne pedig kész élelmiszereket szállítsanak. S változtassák meg Európa vámrendszerét, amely támogatja a természeti környezet kizsarolását, a feldolgozott termékek exportját pedig korlátozza.

Wróblewski felidézi Asfa Wossen African exodus – Migration and the Future of Europe (Afrikai exodus – Migráció és Európa jövője) című, az Európába irányuló migráció gazdasági okait elemző könyvéből a dél-olaszországi Puglia (régiesen Apulia) paradicsomtermelő vidékét, ahol a betakarítási munkák java részét ghánai bevándorlók végzik. Zömük nemzedékek óta mezőgazdasági termelő szakember. Az olasz ültetvényesek a ghánai származású munkások fizetését – minő meglepetés! – uniós dotációkból fedezik. Aztán az olasz paradicsomot s a belőle előállított termékeket dömpingárakon hozzák forgalomba a ghánai Akra, Kumasi vagy Tamale boltjaiban. Az ottani gazdák pedig munkát keresve Európába kényszerülnek emigrálni, mivel az unióshoz hasonló támogatások hiányában nem éri meg helyben termelniük, nem tudják felvenni a versenyt európai társaikkal, akik például 2014-ben negyvenmilliárd euró dotációt kaptak. Ghánában a „Made in Italy” feliratú paradicsompüré mellett az üzletek polcain német gyártmányú gabonapehely, brit húskonzerv, dán tejpor sorakozik. Az még hagyján, ha futja a helybelieknek élelmiszer-vásárlásra, ám amikor az országukban a külföldi konszernek által kitermelt ásványkincsek világpiaci ára csökken, a nagyvállalatok tömegesen bocsátják el dolgozóikat, s a jövedelem nélkül maradtaknak nem marad más választásuk, mint hogy a gazdasági recesszió elől menekülve Európa felé vegyék az irányt.

A Világbank 2011-es adatai szerint egész Afrikában kétszázmillió hektár parlagon heverő, mezőgazdaságban hasznosítható föld van. Ez mintegy a fele a világon összesen megművelt földterületnek. Elméletben tehát nem az amerikai préri, az argentin Patagónia, Oroszország vagy Kanada kellene hogy legyen a világ gabonatára, hanem Afrika. A föld egy része azért nem művelhető, mert – mint például Szudánban, Nigériában vagy Kongóban – háborúk dúlják az országot. A többi pedig, ahol gazdálkodást lehetne folytatni, javarészt globális nagyvállalatok kezében van, amelyek bio­üzemanyag, kávé, faáru s egyéb, nem élelmiszert adó növényzet termelésére használják, amelyek közös jellemzője, hogy igen kifizetődő az exportjuk, persze nem a helybeli társadalom számára. A mezőgazdasági konszernek nem érdekeltek az élelmiszer-termelésben, mivel produktumaikat a helyi piacokon kellene forgalmazniuk, versenybe szállva a dotált európai termékekkel, így pedig amit termelnek, kiviszik, s az érte kapott pénz euró­pai bankszámláikra kerül. Mi több, a helyben megtermelt kukorica, gabonafélék vagy állattenyésztési termékek hátrányos helyzetbe hoznák az európai és amerikai humanitárius segélyezőket, akik vásárlásaik csökkenésével ártanának az ó- és újvilág élelmiszer-termelőinek és -feldolgozóinak, az ő támogatásukra pedig nagy szüksége van a nyugati világ vezetőinek. De a helyi termelés fokozása az afrikai országok politikusainak sem áll érdekében, hiszen pozícióikat nem kis mértékben az elosztás és a „kegyes osztogatás” fölötti ellenőrzésnek köszönhetik.

Hasonló a helyzet a bányászattal is. Az ebből az ágazatból származó legnagyobb gazdasági haszon az afrikai országok vezetőit pén­zelő milliárdosok számláin túl a kontinens politikai elitjének kezében landol. Kiváló példa erre Kongó kobaltbányáinak sorsa. A környezetbarát elektromos gépkocsik lendületes fejlődése az utóbbi négy évben ötszáz százalékkal emelte meg az akkumulátoraikhoz szükséges érc világpiaci árát, minek következtében szinte „kobaltláz” tört ki Afrikában: a bányák olyan intenzitással dolgoznak, hogy immár gyermekeket is tömegesen alkalmaznak. Soha annyi embernek nem volt munkája, mint manapság, ami sajnos nem jelenti azt, hogy a lakosság életszínvonala jelentősen növekedne. Mindhiába az ENSZ, az amerikai és az európai média kampánya, lobbizása, az olyan nagyvállalatok, mint a BMW, a Tesla, a Chevrolet s az elektromos autókban érdekelt többi cég továbbra is szemrebbenés nélkül viszi ki a kobaltot ahelyett, hogy helyi üzemeket telepítene Kongóba az akkumulátorok gyártására.

Afrikában viszonylag új, ám igen fontos szereplővé lett Kína. A kínai vállalatok napjainkra mindenütt, ahol természetes nyersanyagok találhatók, jelen vannak a kontinens társadalmi-gazdasági életében. Az ENSZ genfi székhelyű Kereskedelmi és Fejlesztési Konferenciája (UNCTAD) – amelynek elsődleges célja a fejlődő országok gazdasági növekedésének elősegítése – megállapította, hogy 2010 és 2015 között a kínai befektetések Afrikában megháromszorozódtak, értéküket mintegy harmincötmilliárd dollárra becsülik. A földrész legnagyobb kínai cége, a China Harbour Engineering Company (CHECK) 2015-ben kétszáztizenötezer kínai állampolgárt foglalkoztatott itt. Ám sokkal többen vannak, akik maguk indultak neki Afrikának, hogy vállalkozásba kezdjenek. A nagyobb városokban gombamód szaporodnak a kínai üzletek, büfék, éttermek, kiskereskedések. Egy amerikai újságíró, Howard French, aki a The New York Times afrikai tudósítójaként is dolgozott, Kína második kontinense (China’s Second Continent) című, 2015-ben megjelent könyvében az egyik legfontosabb és Afrika társadalmai számára a legkevésbé megjósolható következményekkel bíró jelenségként aposztrofálja a kontinens kínai invázióját. French szerint az elmúlt tíz évben több mint egymillió kínai gyűlt fel Afrikában, pusztán maga a két és fél milliós Namíbia mintegy negyvenezer kínait fogadott be. A jövevények azonban nem jelentenek mentőövet Afrikának: a mindennapokban rablógazdálkodást folytatnak, nem tesznek egyebet, mint újra elkövetik az egykori európai gyarmatosítók bűneit, nem integrálódnak a helyiekkel, nem lehet rájuk számítani az oktatásügy fejlesztésében. Napirenden vannak a faji hátterű konfliktusok, a bennszülöttek mind nagyobb indulattal viseltetnek kínai munkaadóik iránt, a kínaiak pedig lenézik a feketéket, megvetéssel nyilatkoznak a munkához való hozzáállásukról és szakértelmükről. A legkisebb sikertelenség esetén odahagyják akár a már megkezdett beruházásaikat, bezárják a bányákat, elbocsátják az embereket, és továbbállnak egy másik országba, ahol befektetéseket ígérnek, amelyek azonban nem szólnak egyébről, mint a természeti nyersanyagok kitermeléséről.

Az európai vezetők álszentségének lényege az, hogy nyitottságot hirdetnek a migránsok számára, miközben az elődeik által, még gyarmatosítóként létrehozott rendszert konzerválják, ahelyett hogy – mint azt a magyar miniszterelnök és néhány hasonlóan gondolkodó politikus számtalanszor javasolta – a problémákat azok keletkezési helyén igyekeznének orvosolni. Nyitott társadalomról papolnak, de azt eszük ágában sincs szorgalmazni egykori kolóniáikon. Nem törődnek azzal, hogy viselkedésük mélységes szerencsétlenséget hoz mind Afrika, mind Európa számára, hogy a segítségnyújtás nemes égisze alatt csendben, cinikusan és szélsőséges haszonelvűséggel védelmezik a saját üzleti érdekeiket. Mintha a német és francia kormányokat a nemzetközi nagytőke irányítaná, annak hatalmasai választanák ki saját jegeces érdekeik mentén, nem pedig az egyszerű polgárok, akik elkeseredetten szemlélik, mint robbannak le városaik, településeik a mind tömegesebben megjelenő, kétségbeesett migránsok jelenléte nyomán. És akkor még nem szóltunk a világ más tájairól is beözönlő, muszlim vallási fanatizmusukat magukkal hozó tömegekről.

Az utolsó órában vagyunk. Európa haláltáncának lassítására, de talán megállítására nyílik esély 2019 első felében, amikor az Euró­pai Unió új vezetőinek megválasztását kontinensünk őslakosságának életbevágó érdekei mentén tehetjük meg. Kérdés, hogy az EU nagy nyugati tagállamainak elkényelmesedett, a globális nagytőke kezében levő média által lassacskán agyhalottá szedált polgárai tisztában vannak-e azzal, mi vár rájuk, ha nem következik be fordulat. Nekünk, közép- és kelet-európaiaknak sem közömbös, vajon a harangok az eljövendő évtizedekben, jelképes értelemben Nándorfehérvárnak az európai kultúrát megvédelmező dicsőségét kongatják-e majd továbbra is, vagy már csak lélekharangként szólnak.

Advent van – reménykedjünk. Hiszen a három királyok között is volt egy derék szerecsen.