Ludwig EmilA nagy könyv és a nadrágtartó

A Szabad Nép című újság 1952. március 8-án adta hírül, hogy a Szépirodalmi Könyvkiadó magyar írók prózai és költői antológiáját adja ki, önkéntes felajánlásaként

Ludwig Emil – 2018.12.06. 02:13 –

A mű címe: Magyar Írók Rákosi Mátyásról, harminchárom magyar író mondta el a díszes kötetben – versben, elbeszélésben, visszaemlékezésben – mindazt, ami életüket, munkásságukat elszakíthatatlanul Rákosi elvtárs életéhez, tevékenységéhez kapcsolta. A kötet impresszumában ez volt olvasható: „Felelős kiadó a Szépirodalmi Könyvkiadó igazgatója. A szerkesztésért felel: Réz Pál és Vas István. Műszaki felelős: Illés Endre. Megjelent 11 ezer példányban; a Szikra Nyomda Műszaki felelőse: Radnóti Károly.”

Kitűnő irodalmárok: Réz Pál, Vas István és Illés Endre jószerivel csak a nevüket adták a könyvhöz, amely a Magyar Dolgozók Pártja agitációs és propagandaosztályán készült, Horváth Márton szoros felügyelete mellett Rényi Péter végezte a szerkesztést. Az akkori idők „médiaguruja”, Horváth az 1956-os bukása után a Petőfi Irodalmi Múzeum, majd a Hunnia Filmstúdió vezetője lett. Moldova György írta önéletrajzi munkájában: „legjobb tudomásom szerint Horváth semmiféle filmes szakértelemmel nem rendelkezett.” Rényi 1956-tól 1988-ig a Népszabadság főszerkesztő-helyettese volt, a rendszerváltoztatás idején erős szálak kötötték az SZDSZ-hez.

A Magyar Írók Szövetsége körlevélben hívta föl tagjait, hogy küldjenek írást a kötet számára. Miután azonban a „Könyvről” és az abban való szereplésről, az évek és évtizedek során „átértékelt” emlékezések, elfekvő művek is napvilágot láttak, a szerkesztők leszűkítették az írók névsorát: Zelk Zoltán, Veres Péter, Örkény István, Illés Béla, Szüdi György, Rideg Sándor, Háy Gyula, Illyés Gyula, Déri Tibor, Devecseri Gábor, Képes Géza, Darvas József, Aczél Tamás, Urbán Ernő, Sőtér István, Nagy László, Gergely Sándor, Kónya Lajos, Mesterházi Lajos, Rákos Sándor, Cseres Tibor, Somlyó György, Szabó Pál, Máté György, Benjámin László és még sokan mások sorakoztak a bizarr összetételű antológiában.

A későbbi utakat, sorsokat tekintve a névjegyzék maga is egy darab történelem és irodalomtörténet. Vegyesen szerepeltek bennük a túlfűtött és elragadtatott „vörös ülepű páviánok”, „megélhetési formaművészek”, a képességeik birtokában. Örkény István egy obskúrus salgótarjáni legendát dolgozott fel riportszerű írásában: Kalas László acélgyári kovács történetét, aki szemtanúja volt annak, hogyan fordította vissza puszta erejével Rákosi Mátyás a Vörös Hadsereg visszavonuló alakulatait a régi állásokba.

A Sztálin-díjas Nagy Sándor író elbeszélése arról szólt, hogy a nagyapja még az 1910-es évek végén is visszavárta Kossuth Lajost. Egyszer azután, 1919-ben egy politikai gyűlésre ment az unokájával, ahol éppen Rákosi szónokolt. Az öregember úgy látta, hogy Kossuth áll a szószéken, ezért éljenzett neki. „Azelőtt Kossuthnak nevezték, most Rákosinak hívják” – hárította el a gyermek ellenkezését, aki nem is láthatta Kossuthot, hiszen annak szakálla volt, Rákosinak pedig kopasz tökfeje.

Három neves író nem szerepelt a „Rákosi-antológiában”. Kész csoda, hogy Nagy Lajost, Füst Milánt és Tersánszky Józsi Jenőt kihagyták a névsorból, meg abból az okból is, hogy mindnyájuknak nagy tekintélye volt az irodalmi körökben, és mert időközben Németh Lászlót, Szabó Lőrincet, Kassák Lajost és más nagyágyúkat is kitiltottak az irodalmi közéletből.

A bohém Tersánszky volt a legvagányabb a Rákosi-korszakban beküldött írásaival, köztük egy olyan novellával, amely felért a születésnapi szertartással szembeni tüntetéssel. Címe A nadrágtartógyáros volt. Hősének, a nadrágtartó-készítő iparosnak az volt a mániákus szenvedélye, hogy tükörből nézve hózentrógeres mellszobrokat készíttetett önmagáról, s azokat a pincéjében raktározta. Elképzelhető, hogy az elbírálásra küldött írás olvasatakor kiverte a veríték Rényi Pétert, de főleg Máté Györgyöt. Máté elvtárs – aki akkor az Írószövetség MDP-párttitkára volt – az írást rövid úton visszajuttatta a szerzőnek, megkímélve őt az esetleges, nagyon kellemetlen következményektől.

Nem szerettem volna abban az időben „felelős” szerkesztő lenni.