Az 1918-as gyulafehérvári román nagygyűlés

Az első világháborút a Párizs környéki békék sorozata zárta le. Ezek eredményeként Románia területileg és lakosságszámilag megnövekedve fejezte be a háborút

Anka László – 2018.12.03. 00:35 –

Területi szerzeményei miatt soknemzetiségű román állam keletkezett. Bukarestben 1923-ban új alkotmányt fogadtak el, amelyben az 1918-as határozatban foglalt feltételek, önkormányzat és kisebbségi jogok nem szerepeltek.

1918 20181203 A „Nagy  Egyesülést”  ezerkettőszázhuszonnyolc román delegált mondta ki (Forrás: Wikipedia)
Száz esztendővel ezelőtt vesztette el a forradalmi káoszba süllyedt Magyarország Erdélyt.

Ha valaki korábban nem tudta volna, hogy december elseje Romániában nemzeti ünnep, annak 2003-ban volt rá lehetősége, hogy megtanulja. Akkor ugyanis Medgyessy Péter magyar kormányfő a budapesti román nagykövetségi fogadáson pezsgőzött. Valószínűleg a másnapi hírek hatására fogta fel, mekkora politikai pofonba szaladt bele, mikor Nastase miniszterelnök invitálását elfogadta ebből az alkalomból. Cselekedete országos felzúdulást váltott ki, mert kiderült, december elsején Romániában azt ünneplik, hogy 1918-ban az e napon megrendezett gyulafehérvári román népgyűlés kimondta Erdély csatlakozását a regáti királysághoz. A centenáriumi évforduló miatt érdemes felidézni, milyen folyamat vezetett ehhez az eseményhez.

Békében és háborúban

Románia 1883-ban titokban csatlakozott a Németország, Olaszország és az Osztrák–Magyar Monarchia által alkotott hármas szövetséghez. A korabeli román politikai vezetők azért döntöttek így, mert a cári Oroszországgal szemben veszélyeztetve érezték országukat. Az aláíró államok vállalták, hogy békében élnek egymás mellett, és nem kötnek senkivel olyan szerződést, amely szövetségük bármely tagja ellen irányul. Ausztria–Magyarország vállalta, hogy segítséget nyújt a románoknak, ha nem provokált támadás érné őket. (A korszakban éppen az oroszok irányából érhette Romániát támadás, mert államuk az oroszok balkáni felvonulási útvonalán feküdt, és minden korábbi orosz–török háború azt eredményezte, hogy idegen seregek vonultak keresztül a Havasalföldön.) A románok az 1883-as szerződésben vállalták, hogy támogatják a Monarchiát, ha azt egy románokkal szomszédos állam megtámadja. E titkos szerződést ötévente újra és újra meghosszabbították, utoljára 1913-ban, egy esztendővel a Nagy Háború kirobbanása előtt.

Ferenc Ferdinánd trónörökös meggyilkolása után, de még a világháború kitörése előtti napokban a románok tájékoztatták Bécset, hogy a kirobbanni készülő háborúban semlegesek maradnak vállalásaik ellenére. Csakhogy 1914. október elsején a román kormány feje – Bratianu miniszterelnök – titokban megegyezett az oroszokkal abban, hogy bekebelezhetik Erdélyt és Magyarország románok lakta többi területét. Ezután 1916. augusztus 17-én titkos megállapodást kötöttek az antant hatalmakkal, és vállalták, hogy seregeik tíz napon belül támadást indítanak a Monarchia ellen. Cserébe az antant felajánlotta a Habsburg Birodalomhoz tartozó Bukovinát, a Magyarország részét alkotó Erdélyt és Kelet-Magyarországot (Vásárosnamény–Mátészalka–Gyula–Békéscsaba–Makó vonalig), illetve a Bánságot egészen a Duna és a Tisza folyók vonaláig. A románok e titkos egyezményben vállalták azt is, hogy nem kötnek a központi hatalmakkal különbékét a világháború folyamán. Ennek értelmében – a papíron érvényben lévő hármas szövetségi szerződés ellenére – a román seregek valóban támadást indítottak a Monarchia ellen, és a Kárpátokon keresztül betörtek Erdélybe. Előrenyomulásuk azonban hamar elakadt, az ellentámadásba lendülő osztrák-magyar és német hadak az ősz folyamán kiűzték őket Erdélyből, sőt még Bukarestet és a Regát egyes részeit is elfoglalták. Pedig mindenki arra számított, hogy a váratlan román támadást a Monarchia és német szövetségese nem tudja kivédeni és a központi hatalmak összeomlanak az újabb front megnyitásától. Nem így történt, a román diadalmenet csúfos futásba torkollott. Bár az antanttal kötött titkos egyezmény megtiltotta Romániának, hogy különbékét kössön az ellenséggel, a kormányuk 1918. május 7-én mégis különbéke-szerződést írt alá a központi hatalmakkal. Ezt a parlament júniusban ratifikálta. Ferdinánd király azonban soha nem írta alá.

Az első világháború utáni békekonferencián a románok azzal érveltek az antant nagyhatalmak előtt, hogy a király szignója nélkül a különbéke semmisnek tekinthető, mert az a fejedelmi kézjegy hiányában nem emelkedett jogerőre. (Romániával ellentétben Szerbia soha nem kötött különbékét a központi hatalmakkal, még az 1915-ös teljes katonai vereség és megszállás után sem.) Az 1918. novemberi belgrádi fegyverszünet aláírása előtt Románia seregeit ismét megindította Erdély elfoglalására.

Erdély bekebelezése

Az erdélyi székelyek 1918. november 28. marosvásárhelyi gyűlésükön kimondták, hogy Magyarországhoz akarnak a jövőben is tartozni. Magyar impérium alatt kértek egyenlő bánásmódot és jogokat valamennyi erdélyi nemzet számára. December elsején az erdélyi románok a gyulafehérvári népgyűlésen döntöttek arról, hogy a jövőben Romániához kívánnak csatlakozni. Szándékuk szerint e csatlakozás a Bánság, Erdély, a Máramaros és a Partium területeit jelentette. Deklarációjukban megfogalmazták azt is, hogy ideiglenes autonómiát kérnek az érintett területekre egy alkotmányozó román parlament összehívásáig, és nemzeti szabadságot akarnak az ott élő más népek számára. A népgyűlés határozatait egy delegáció vitte el Bukarestbe Ferdinánd királyhoz. Az uralkodó december 24-én dekrétumban erősítette meg a gyulafehérvári határozatban megnevezett területek egyesülését Romániával. Ebben azonban már egyetlen szó sem esett az újonnan megszerzett területek autonómiájáról és az ottani etnikumok nemzetiségi jogairól – melyekről a népgyűlésen döntöttek. Ezért 1918 végétől 1920-ig Erdélyt, a Bánsággal és a Partiummal együttesen egy román kormányzótanács irányította a megszálló haderővel a háta mögött, de tevékenysége egyetlen eleme sem mutatott az ott élő különböző etnikumok autonómiája megvalósításának irányába. A közigazgatásban, oktatásban gyors elitcserét hajtottak végre, minden pozícióba megbízható románokat helyeztek. Aki nem tett esküt a román államra, az szedhette a sátorfáját. (A megcsonkított Magyarországra egy-két esztendő alatt százezres nagyságrendben menekültek erdélyi magyarok, többségük vasúti vagonokban húzta meg magát éveken keresztül a nagyvárosok peremén, míg a magyar állam integrálni tudta tömegeiket.) Az erdélyi magyarság december 22-én deklarálta kolozsvári nagygyűlésén, hogy nem akar Romániához csatlakozni. A wilsoni elvekre hivatkozva, önrendelkezési jogukkal élve a Magyarországhoz való tartozás mellett döntöttek. A román hadsereg két nappal később vonult be Kolozsvárra. Utolsóként az erdélyi szászok tartottak gyűlést. Erre 1919. január 8-án került sor Medgyes városában. Ekkorra Erdélyt már teljesen megszállta a román hadsereg. Reálpolitika és félelem diktálta döntés volt a szászok részéről, hogy a Romániá­hoz való csatlakozás mellett döntöttek. A románok gyulafehérvári határozatait garanciának tekintve a középkori eredetű autonómiájuk és jogaik visszaállítását kérve mondták ki az egyesülést.

Füstbe ment ígéretek

Erdély népei érezték – különösen az újra bevonuló román haderő árnyékában – hogy új idők köszöntenek e térségre, és sorsukról a békekonferencián fognak dönteni a győztes antant nagyhatalmak, amelyeknek a valóságban igen kevés megbízható információjuk volt e régióról. A fentebb felsorolt népgyűlések azt a célt voltak hivatva szolgálni, hogy a béketárgyalásokon a szemben álló feleknek legyen lehetőségük hivatkozni a hovatartozást illetően a demokratikus népakaratra. Ugyanis mind a győztesek, mind a vesztesek oldalán igen nagy reménységgel hivatkoztak az amerikai Wilson elnök híres kiáltványának pontjaira, amely szabadságot és nemzeti önrendelkezést hirdetett. Tekintettel arra, hogy 1918 első felében a román kabinet aláírta, a parlament pedig ratifikálta a központi hatalmakkal kötött különbékét, a román vezetők a novemberi győztes fegyverszünetek megkötését követően is idegeskedhettek azért, hogy az antant elismeri-e az 1916-os titkos szerződést és a benne foglalt területi ígéreteket. Csak akkor nyugodtak meg némileg Bukarestben, amikor hivatalos meghívást kaptak a békekonferenciára Párizsból. Ugyanakkor aggódtak olyan külső jelek miatt, hogy csak kétfős delegációt küldhettek, míg a belgák, vagy a szerbek három-három fővel képviseltethették magukat. A tárgyalások folyamán a román miniszterelnök azért is megneheztelt az antantra, mert az nem elégítette ki valamennyi területi igényét – csalódott volt a zsákmány mérte miatt. Bár a gyulafehérvári és medgyesi határozatok remek érvelési alapot adtak a román tárgyalódelegációnak területi igényük alátámasztásához, végső soron nem ez volt a döntő szempont. Sokkal fontosabb volt Magyarország trianoni megcsonkításánál, hogy az antant 1914-ben Szerbiának ígért jelentős magyar, illetve osztrák-magyar területeket, ha kitart a háborúban, egy évvel később ugyanígy tettek Olaszországgal, ha belép a háborúba, majd 1916-ban Romániával. 1918-ban pedig az addig államként nem is létező Csehszlovákiát ismerték el hadviselő félként, honorálva ezzel a cseh emigráns politikusok tevékenységét és a frontokon átálló cseh katonák antant mellett való harcba szállását. Így darabolták fel a történelmi Magyarországot.

A gyulafehérvári gyűlésnél súlyosabban esett a latba az is, hogy eldőlt: a francia nagytőke igényt tart befektetési lehetőségként egy minél nagyobb Romániára. Az első világháborút a Párizs környéki békék sorozata zárta le. Ezek eredményeként Románia területileg és lakosságszámilag megnövekedve fejezte be a háborút. Területi szerzeményei miatt soknemzetiségű román állam keletkezett. Bukarestben 1923-ban új alkotmányt fogadtak el, amelyben a gyulafehérvári határozatban foglalt feltételek, önkormányzat és kisebbségi jogok nem szerepeltek. Az 1918-as határozatban tett autonómiaígérettel kapcsolatban feltett kérdésemre egy székelyföldi tanár a következő módon reagált: ha Székelyföld kapna is valamilyen csodával határos módon autonómiát, azért a román állam a szórványban élő magyarságon verné el a port.

A szerző történész, a VERITAS Történetkutató Intézet tudományos munkatársa