Egyelőre nem látni a magyar–ukrán konfliktus végét

A kilencvenes évek elején mintaértékűnek indultak, hogy aztán néhány évvel a kelet-ukrajnai krízis kirobbanása után történelmi mélységekbe zuhanjanak a magyar–ukrán államközi kapcsolatok

Ackermann Sándor – 2018.11.22. 01:23 –

A magyar kisebbséget hátrányosan érintő oktatási törvény elfogadását követően diplomáciai összetűzés alakult ki, amely kölcsönös kiutasításokig fajult. A kérdés az: van-e kiút a jelenlegi helyzetből?

Kárpátalja 20181122 Sok nehéz sorsú család szorul a magyar állam segítségére Kárpátalján (Fotó: Hegedüs Róbert)
Biztató kezdetek

Amikor 1991-ben Ukrajna elnyerte függetlenségét, Magyarország az elsők között volt, amely elismerte az újonnan megalakult állam önállóságát, és első volt azon országok között, amelyek nagykövetséget nyitottak Kijevben. Az persze igaz, hogy ez tulajdonképpen adminisztratív lépés volt, hiszen az 1969-ben nyitott kijevi magyar konzulátus épületén éppen csak kicserélték a táblát „nagykövetség” feliratra, de ebben egyrészt az akkori kijevi magyar főkonzul, Páldi András oroszlánrészt vállalt, másrészt pedig a diplomáciában ez már akkor is igen sokat számított, pláne annak az Ukrajnának, amelynek minden hasonló politikai gesztus egy-egy újabb lépést jelentett a függetlenedési szakaszában.

Magyarország, illetve a regnáló magyar politikai vezetés számára egyértelműen fontos volt, hogy az újonnan megalakuló, óriási területtel és lakossággal rendelkező Ukrajna biztos lábakon álljon, politikailag, gazdaságilag és társadalmilag egyaránt. A magyar külpolitika számára elsősorban az ott élő, nagyjából 150 ezer főt számláló (az eddigi egyetlen ukrajnai népszámlálás szerint 2001-ben 156,6 ezer magyar élt Ukrajnában) kárpátaljai magyar kisebbség miatt rendelkezett az ország megalakulásától kezdve kiemelt jelentőséggel. A trianoni békeszerződés következtében az elcsatolt területekre kerülő kárpátaljaiak helyzete a Szovjetunió (illetve korábban egy rövid ideig Csehszlovákia) idején gyakorlatilag tabutémának számított, így kérdéses volt, hogy a rendszerváltozást követően hogyan alakul Budapest külpolitikája a szomszédos országokban élő magyarsággal kapcsolatban. Budapest és Kijev kapcsolatai a kezdetekben – köszönhetően többek között a fentebb említett Páldi András nagykövetünknek – meglehetősen kedvezően alakultak, a magyar kormány pedig támogatta Ukrajnát euroatlanti integrációs törekvéseiben. Előbbi mellett Kijev számára sokat számított, hogy a magyar kormány maximálisan támogatta az ukránok vízummentességét is, még ha elsősorban azért lobbizott a vízummentesség bevezetéséért, hogy a kárpátaljai magyarság utazását megkönnyítse. Az ukrán állampolgárok szabad uniós beutazását biztosító vízummentességet végül 2017 áprilisában szavazta meg az Európai Parlament, persze az is igaz, hogy ekkor már sokan rendelkeztek a külhoni magyarok közül kettős állampolgársággal, így magyar útlevelükkel szabadon utazhattak az Európai Unióba. A magyar–ukrán kapcsolatok közelmúltjáról tehát elmondható, hogy az elmúlt bő két évtizedben kedvezően alakultak (még ha Kijevben nem is nézték túl jó szemmel 2014 után Budapest és Moszkva közeledését), 2017 őszén azonban komoly fordulóponthoz érkezett az addig pozitív előjelű reláció.

A vitatott oktatási törvény

A korábban kiegyensúlyozottnak számító ukrán–magyar politikai kapcsolatok hirtelen és alapvetően változtak meg 2017 őszén. Ekkor fogadta el az ukrán parlament (hivatalosan a Legfelsőbb Tanács, ukránul Verhovna Rada) az új oktatási törvényt, amely többek között kimondja, a tanköteles állampolgároknak kötelező ukrán nyelven tanulniuk a tantárgyakat az általános iskola ötödik osztályától kezdve. Ez nyilvánvalóan meghatározóan érintette a kárpátaljai magyarságot is, hiszen a térségben csaknem száz tisztán magyar nyelvű iskola működik, ahol leszámítva az ukrán nyelvi órákat, eddig kizárólag magyarul tanultak a diákok. A helyi magyar kisebbség jogaiért korábban is intenzíven kiálló magyar kormányt ez érthetően felzaklatta, s azonnal tiltakozni kezdett a törvény bevezetése ellen. Az elsőszámú hivatkozási alap az volt, hogy az egyszer megkapott jogokat (anyanyelven való oktatás, tanulás joga – amelyet nem mellesleg az 1991-ben aláírt magyar–ukrán alapszerződés is tartalmaz) nem vehetik el később hozott rendelettel, törvénnyel.

De miért változtatták meg az ukrán oktatási törvényt, és miért fontos Petro Porosenko kormányának, hogy Kárpátalján ukránul tanuljanak a helyi magyarok? Ha meg akarjuk érteni Kijev álláspontját, érdemes visszamennünk az ukrajnai válság 2014-es kezdetéig. A sorsfordító események kezdetétől egyértelműen látszik, hogy megerősödtek és azóta is fokozatosan erősödnek a radikális, nacionalista ukrajnai erők, amelyek igyekeznek meglovagolni a kialakult helyzetet és persze hatni a felhevült nemzeti érzelmekre. Emlékezhetünk a Majdanon felvonuló banderistákra, de a kárpátaljai magyarokat is több atrocitás érte az elmúlt években, elég csak az év elején felgyújtott ungvári KMKSZ-iroda esetére gondolni.

Mindez azt mutatja, hogy a Krím orosz elszakítása és a kelet-ukrajnai háborús helyzet eszkalációja egy olyan nacionalista vonal megerősödését hozta az ukrán politikai térben, amelyre a nagypolitika is aktívan reagált. A kárpátaljai magyarságot negatívan érintő döntések meghozását, illetve törvények elfogadását illetően érdemes megjegyezni, hogy a kisebbségellenesnek tartott döntések elsősorban az oroszok, orosz ajkúak miatt születtek, s korántsem a magyarok ellen, akik marginális szerepet játszanak a több mint negyvenmilliós országban, míg a helyi oroszok több millióan vannak. Az ukrán nyelv kérdése már az ország függetlenné válásakor és a kilencvenes években is általános (politikai) vitatémát szolgáltatott, s rendszerint része volt a választások kampánytémáinak is. Ennek a folyamatnak a része az új, ukrán nyelvet előtérbe helyező oktatási és a nyelvtörvény megalkotása is.

A magyarság mint kampánytéma

Az említett törvényt szakpolitikai szempontból nézve, érdemes megjegyezni, hogy az oktatás egész Ukrajnában változtatásra szorul, azt pedig még a kárpátaljai iskolákban dolgozók is elismerik, hogy javítani kellene az ukrán nyelv helyi oktatását. (Az más kérdés, hogy sokak szerint a gyakorlatban szinte lehetetlen megvalósítani a törvényben foglaltakat, mivel nincs annyi ukrán anyanyelvű, oktatási képzettséggel rendelkező tanár, amennyire szükség lenne Kárpátalján). A helyi magyar szakembereknek alapvetően nem azzal van problémájuk, hogy a magyar gyermekeknek meg kell tanulniuk ukránul, hanem hogy a korábban magyarul tartott tanórák nyelvét változtatnák meg, ahelyett, hogy az ukrán nyelvórák tanításának rendszerét javítanák.

Az oktatási törvény és általában véve a kisebbségek jogait negatívan érintő döntések hátterében egy másik motiváció is állhat. Ukrajnában 2019 tavaszán elnökválasztást tartanak, Petro Porosenko regnáló elnök pedig szeretne hivatalban maradni, annak ellenére is, hogy rekordalacsony a támogatottsága. Az általa négy éve meghirdetett reformokat nem sikerült végigvinnie, a lakosság nagy része pedig egyértelműen csalódott az üzletemberből lett politikusban. Belpolitikai téren továbbra is a mérhetetlen korrupció megoldása lenne a legégetőbb feladat, míg a külpolitikában egyértelműen az Oroszországhoz fűződő viszony jelenti a legkomolyabb kérdést, illetve kihívást. A márciusi elnökválasztás kampánya már szeptemberben megkezdődött, s egyelőre Julija Timosenko vezeti a népszerűségi listát, de csakúgy, mint az ellenzéki vezetőnek, Poro­senkónak is meglepően nagy a társadalmi elutasítottsága. Népszerűségének növelése érdekében az ukrán államfő igyekszik mindent bevetni, így várható volt, hogy a nacionalista húrokat is megpendíti. Az oktatási törvény és a nyelvtörvény aláírásával tehát tulajdonképpen szavazatokat akart szerezni, az sem véletlen, hogy egy nemrégiben tett nyilatkozata szerint eddig az oktatási törvény a legsikeresebb a közelmúltban hozott döntések közül.

Éles magyar reakciók

A magyar kormány a kezdetektől fogva nagyon élesen reagált az oktatási törvényre, elfogadhatatlannak tartva a magyar kisebbség jogait csorbító szakaszt, és kijelentette, hogy minden fronton harcolni fog az ellen. Ez a gyakorlatban Ukrajna EU- és NATO-csatlakozási folyamatának blokkolásában mutatkozott meg. A hivatalos budapesti álláspont szerint addig blokkolják Ukrajna fenti lehetőségeit, amíg nem látnak érdemi elmozdulást az ukrán álláspontban, illetve a kárpátaljai magyarok helyzetében.

Többször is felvetődött a magyar kormány reakciójával kapcsolatos vád, amely szerint az az orosz érdekeket szolgálja ki, miközben Kijev is hajthatatlannak tűnik saját álláspontját illetően. Moszkva (minden bizonnyal) csak­ugyan örül a kialakult helyzetnek, de érdemes hozzátenni, a magyar kormánynak a fentieken kívül gyakorlatilag nincs is más eszköz a kezében, amelyet alkalmazni tudna, hogy nyomást gyakoroljon az ukrán kormányra. A megromlott kétoldalú viszony válságát jól jelzi, hogy már az is felmerült, Washington próbál közvetíteni s valahogyan rendezni a Budapest és Kijev közötti konfliktust.

A kialakult helyzetben csak olaj volt a tűzre az ukrán titkos­szolgálat által a beregszászi konzulátuson videóra rögzített, majd az interneten közzétett felvétel, amely szerint ukrán állampolgárok tesznek esküt a konzulátus dolgozói előtt, felvéve a magyar állampolgárságot. Az eset súlyosbította a diplomáciai csörtét, az ukrán külügy a törvények megszegésével vádolta a konzulátus dolgozóit, miközben Budapesten állították, a magyar útlevelek kiadása nem volt törvénytelen. Az ukrán alkotmány csakugyan nem túl egyértelműen fogalmaz az állampolgárságot illetően (azt azért kimondja, hogy Ukrajnában egyetlen állampolgárság van), mindenesetre a tisztázatlan jogi körülmények ellenére azt érdemes megjegyezni, hogy diplomáciai szempontból meglehetősen offenzív lépésként értékelhető az állítólag az SZBU által készített felvételek megjelenése, mivel ezek alapján az ukrán szolgálat bevallottan magyar területen (külföldön lévő diplomáciai testületeink épületei annak számítanak) hajtott végre titkosszolgálati akciót, állami megrendelésre, ráadásul éppen néhány nappal az ország külügyi vezetőinek találkozója előtt. Ha ez tudatos volt, akkor egyáltalán nem úgy néz ki, mintha Kijevben a megoldást keresnék a kétoldalú kapcsolatok rendezésére.

Végül a beregszászi magyar konzult kiutasították, amelyre válaszul a magyar diplomácia – a nemzetközi szokásnak megfelelően – a budapesti ukrán nagykövetség egyik munkatársát nyilvánította persona non gratának.

Nem várható érdemi javulás?

A beregszászi konzulátuson történtek utáni napokban találkozott New Yorkban, majd később még több alkalommal is a két külügyminiszter, ám a tárgyalások nem jártak eredménnyel. A miniszteri szintnél magasabb fokú egyeztetés nem várható a közeljövőben, a jövő márciusi ukrán elnökválasztásig pedig már valószínűleg nem is lesz érdemi változás az ügyben. A választást követő időszakról se legyenek illúzióink: könnyen lehet, hogy a magyar–ukrán kapcsolatokban még jó ideig nem lesz számottevő előrelépés.

A szerző a Külügyi és Külgazdasági Intézet elemzője