Tamáska PéterNulla tolerancia

A német nép, a „bionémetek”, ahogy a zöldek vezére, Özdemir emlegeti őket, Európa invázióinak szervezői szerint úgyis kihalnak s helyüket más fajok foglalják el

Tamáska Péter – 2018.11.09. 04:12 –

S míg a megbuktatott alkotmányvédelmi hivatali elnök, Maassen összeesküvést emleget, az invázióban cinkos lelkipásztorok, tanárok, orvosok és a humanitás egyéb, főképp baloldali csirkefogói a markukba nevetnek. Pedig már tíz évvel ezelőtt jól kirajzolódtak a hódítás körvonalai: párhuzamos társadalmak, etnikai alapú bűnözés, az őshonos német népesség kiszorulása a gettósodó nagyvárosokból, és mint a hódítók felsőbbrendűségének kinyilvánítása, a nemi erőszak. A freiburgi eset – tizennégyen órákon erőszakoltak egy 18 éves lányt – résztvevői tudták, mit tesznek: a falkavezér Majid H. egy fotón géppisztollyal pózol, s nyíltan beszél arról, hogy neki és társainak semmi kedvük Németországról, Allah eme szép alkotásának az előnyeiről holmi törvények kedvéért lemondani. Az AfD freiburgi tiltakozó tüntetésén ötszázan voltak, a baloldaliakén (anarchisták, azaz a Fekete Blokk és a szélsőbalos szocdemek csoportjai) négyszer any­nyian. Nekik az erőszak szexualizálása és instrumentalizálása volt a baj. Napidíjas antifa lelkek, nem akarják, hogy invázióról, föld- és nőfoglalásról együtt beszéljen a média. Bádog frazeológiával: itt ne instrumentalizáljon senki! Mindaz a feminista társaság, amelynek tagjai az iráni és az indiai nőket sújtó nemi erőszak képeivel végigházalják a médiát, Freiburg esetében mélyen hallgattak. S volt hivatalos együttérzés is következmények nélkül. Igaz, amikor a Simpson családban is már Apuska rasszistának nyilváníttatik, jobb hallgatni s alibizni a bűntársaknak. Őshonosakkal szemben nincs tolerancia.

Épp 2015-ben, amikor a kancellár asszony szélhámos módon meghirdette az idegenek befogadását a parlament megkérdezése nélkül, ünnepelték a volt szövetségesek Berlin elfoglalásának hetvenedik évfordulóját. Az ünnepségek fénye illett a BL-mérkőzéseken már megszokott pompához, s Merkel is, a győztesek is felszabadulásról beszéltek. Csak szűk értelmiségi klubokban – írók, költők és visszaemlékezők révén – hallottunk arról, hogy a szovjet katonák a porosz határt átlépve tűzzel-vassal irtottak minden németet: harckocsival hajtottak a menekültek szekérkaravánjaiba és a győztes jogán tömegesen erőszakolták meg a német nőket. Pedig elgondolkoztató: ha egy nemzet férfiait a nők tömeges megerőszakolásával az ellenség hosszú időre megalázza, pszichológusok szerint a seb még a következő nemzedékben is felfakad. Itt, nálunk, a kelet-európai bárokban a hatvanas-hetvenes években is hogy irigyeltük a sikeres és pénzzel tele nyugatnémet Wirtschaftswundermannt! (Pedig sorozáskor egy régi porosz őrmester azt mondta volna rá, hogy untauglich, alkalmatlan!)

Ezredfordulónkon a börtönfilozófus Michel Foucault és Giorgio Agamben írásaikban egyaránt arról beszéltek, hogy a jövő azoké, akikben életformaként és testi hatalomként tör utat belső, bűnözésre hajló énjük. Roberto Bolano a 2666 című regényével, a mexikói Santa Teresa városában elkövetett több mint száz fiatal nő meggyilkolásának történetével robban bele tudatunkba: ő is, akárcsak a homoszexuális Foucault, világunk leegyszerűsített és érckemény szerkezetét a börtönben látta. Regényének négy tudós embere úgy keresi a városkában és környékén a legendás eljövendő Nobel-díjast, a német Benno von Archimboldit, hogy szinte el sem jut hozzájuk a tömeges kéjgyilkosságok híre: szegény irodalmárokon már nem lehet segíteni. Most Bolano földjéről inváziós karavánok közelednek az Egyesült Államok határaihoz, hogy kiderüljön, a hódító erősebb-e, mint a fegyver? Ó, polgárok, mily bukás lesz az a pillanat! – mondhatnánk Shakespeare-t parafrazálva.