Vitéz FerencAz Extázis Könyve

Az Extázis Könyvét a novemberben tíz éve elhunyt Gyurkovics Tibor már megírta

Vitéz Ferenc – 2018.11.06. 03:58 –

Nem is egyszer: 2001-ben és 2003-ban két extázis-könyve készült; 2007-ben jelent meg a Magyar extázis; posztumusz könyve pedig a Túlvilági extázis. Mindegyikben 107 vers áll 107 kép mellett: a szavak festője tékozló gazdagságú énjét sokszorozta így meg, és számolt be történelmi közérzetéről. Gyurkovics orbis pictusa tehát kiemelt helyet kap széljegyzeteink között.

Egy másik cédula őrzi a Babits fordította Amor Sanctus középkori himnuszainak extatikus zengését, a sokban hasonló költői és vallási extázist. És Eco rózsaregényének egyetlen érzéki jelenetét, ahol a posztmodern szövegalkotó lelemény kapcsolta össze a misztikumot az erotikával. A leírás forrása az előjátékhoz az Énekek éneke, a beteljesülés illusztrálásához pedig két, 12. századi misztikus, Bingeni Hildegard és Clairvaux-i Bernát látomásainak szövege.

Újabb széljegyzetek készülnek a szépség extázisához. Nehéz itt rendet találni, a szépség ugyanis nemcsak szubjektív kategória, hanem „objektív” voltában sincs egyértelmű definíciója, ahogy a boldogságot sem lehet pontosan leírni. Stendhal bátorsága meghökkent, mikor a szépséget a boldogság ígéretének nevezi. Egyik bizonytalan dologgal jellemzi a másik bizonytalant. Ha a borra mondják, hogy szép, nem érti, aki nem ismeri a sommelier-szótárat. Ha egy nőre, akkor ízlések és kultúrák vitatkoznak össze, egészen odáig, hogy „az idegen: szép”. Ha egy festményt neveznek szépnek, majdnem biztosak lehetünk afelől, hogy giccs­ről van szó; és próbára tesz Lautréamont állításának magyarázata is, hogy a szépség olyan, mint az esernyő és a varrógép véletlen találkozása a boncasztalon.

De akkor mit mondjunk a „szépség” helyett? Ha a szépség bármit jelenthet, alkalmas-e vajon arra, hogy tudományos teóriákat állítsanak fel köré? Tatarkiewicz, a lengyel esztétikaprofesszor idézte Somerset Maugham Sör és perec című regényének egy részletét, amely arról számol be, hogy a szépség mágikus élménye csak egy pillanatig tart. „A szépség eksztázis. Olyan alapérzés, mint az éhség. […] Olyan, mint a rózsa illata: az ember beszívja, és kész.” Ám az írók és költők olyan vonásokkal is felruházzák, mint magasztosság és mélység, gyöngédség és szerelem – „különben az emberek hamar ráunnak”.

S van egy ellenpont is a regényben, miszerint a közönyös járókelők nem szedegethetik föl hanyagul a szépséget, mint a parti kavicsot: nem adatott meg mindenkinek, hogy felismerjék azt, amit a művész lelki gyötrelmek közt hívott elő a mindenség káoszából. Hogy megértsük, át kell élni az ő vívódásait. „Dallam a szépség, amelyet a művész énekel nekünk, és hogy a dallam visszhangozzék a szívünkben, ahhoz tudás, fogékonyság és fantázia kell” – írja Maugham. Eszünkbe jutnak Babits – ünnepi frázisok közt gyakran elhangzó – sorai. Akik még nem hallottak ilyen ünnepi beszédet, álljon itt számukra a részlet: „Megmondom a titkát édesem a dalnak: / Önmagát hallgatja, aki dalra hallgat. / Mindenik embernek a lelkében dal van / és a saját lelkét hallja minden dalban. / És akinek szép a lelkében az ének, / az hallja a mások énekét is szépnek.” De nem Babits-vers ez, hanem egyik színművének részlete. Az ifjú király válaszol így a királynőnek A második ének című mesejáték A vihar című felvonásában. A Nyugat közölte ezt a részt 1911-ben.

Mindenesetre született egy javaslat: a szépség extázis. Rövid ideig tartó állapot, amely egy adott pillanatban keletkezik a mű és befogadó között. Egy dologból akkor lesz műalkotás, ha az extázis megismétlődik, fokozódik, mindig újabb árnyalatai sejlenek föl. Lelkesedé­sében és elragadtatásában elhomályosodik az ember látása, szinte már kéjes érzelem tölti be a lelket. Nem vagyunk képesek a racionális mérlegelésre, nem tudunk megfontoltan cselekedni.

Ezért lehet alapjellemzője a két emberi alapösztönnek, az erosznak (vágyakozás a kielégülésre) és a thanatosznak (félelem a haláltól). E kettő összekapcsolódása teremti meg az extatikus élményt, akár a beteljesülésben.

Az ötven éve elhunyt Hamvas Béla szerint is lehet ebben valami igazság. Az Esztétikai Szemle 1937-es kritikájában írta: „A szépség ott van, amikor valami meghal.” Abban a pillanatban érzékeljük, amikor az eltűnő jelenség a legmagasabb létezési szinten van. Amikor valami a maga tökéletességében még felragyog, mielőtt megszűnik. „Szépség ott létezik, ahol feszültség támad a pillanat és az időtlenség között. […] A meghalás és a születés pillanata együtt, valami, ami fölött már az idő nem győz” – de megsemmisül.
Márai szerint is „minden kielégülés adó a halálnak. Valamilyen nagyon finom halálfélelem van az öröm alján”. S ezért írhatott Kundera is „egy halál szépségéről”, Anna Karenina öngyilkosságára keresve a választ. Annát a pályaudvaron „megigézi annak váratlan lehetősége, hogy befejezett és szép formát adjon szerelme történetének: hogy összekapcsolja a kezdetét a végével: [… az ember] a szépség igézetében él, és Anna, akit fojtogat a lét rútsága, most még érzékenyebb erre”.

A szépségnek ezért van nemcsak tündöklése, csábítása és bódulata, mint az extázisnak, de melankó­liája, mélysége és tragikuma is. Néha szomorúak leszünk, amikor valami: szép.

Ahogy Gyurkovics Tibor versé­ben olvassuk: megérezzük, hogy mindazt, amiben hiszünk, „a szépség keresztfájára feszítik”.