Bogár LászlóZöldség

A világ urai jól számítottak, az unalmas szociáldemokrata narratíva bukása után egy sokkal pusztítóbb elbeszélés „segíti” az összezavart választót önmaga felszámolásában

Bogár László – 2018.11.05. 01:33 –

A zöld nem véletlenül a leginkább megnyugtató szín, hisz a klorofill színe az egész földi élet számára „megnyugtató” módon üzen arról, hogy amíg a Nap létezik, addig az élet folytonosságát éppen ez a zöld szín fogja biztosítani. A politikai zöldek, vagy inkább a narratívájukból áradó politikai zöldség azonban a jelek szerint a nagy és hosszan tartó nyugtalanság előhírnöke mostanában Európa népe számára.

Európa népe ugyanis, ha végzetesen megkésve is, de lassan ráébred arra, hogy történelmének legkegyetlenebb játszmáját játszották el vele a világ urai. Identitásának most már harmadik generációnál tartó teljes feladása ugyanis halálos csapdába hajszolta az elmúlt hetven év során.

E csapda lényege, hogy a fausti alku beteljesedni látszik, a fizikai élvezetek kielégítésére alkalmas anyagtömeg végtelen, féktelen, mértéktelen hajszolása során létének legalapvetőbb talapzatát veszíttette el. A létfenntartás, a fajfenntartás és a területért való küzdelem hajtóerői nemcsak eltűnni látszanak belőle, de az azonosságmentesség híg multikulturális moslékán felnevelkedő most már harmadik generáció láthatólag azt sem tudja, hogy mit nem tud. Tagjai tehetetlen bábfigurává változtak, amelyek engedelmes munkaerő- és fogyasztóerő-állatok hatalmas csordájaként mindeddig precízen végrehajtották a globalogazdi minden parancsát.

Ám míg eddig ezért cserébe viszonylagos jólétet (értsd: ízletes moslékot), látszólag rendezett viszonyokat, átlátható, kiszámítható hétköznapokat kaptak, ennek most brutális gyorsasággal vége lett. Európa végfelszámolása most már olyan leplezetlen kegyetlenséggel mutatkozik meg, hogy ez az európai, magát eddig úgy-ahogy kereszténynek képzelő fehér ember maradéka számára is lassan feltűnik, sőt mintha már nemtetszésének is képes lenne hangot adni. Ám e „hangadás” ma igen-igen komoly korlátokba ütközik.

A nemtetszését kifejezni akaró európai ember számára egyelőre ugyanis csak annyi látszik evidensnek, hogy az eddigi uralkodó pártok, amelyeket persze ő is támogatott – hisz enélkül aligha lehettek volna uralkodó pártok –, cinikus globális kollaboránsok csupán. Azok voltak, azok ma is, és azok maradnának a jövőben is, ha hagynák a választópolgárok, de láthatólag nem akarják hagyni, így a vezető konzervatív pártok és a vezető szociáldemokrata pártok megsemmisülni látszanak.

Indulatosan nemet mondani és felháborodottan elvetni mindazt, ami eddig uralkodott, erre már összességében képes az európai ember, ám azt, hogy mire és hogyan mondana igent, arról még nem nagyon van fogalma. A politika eddigi hamis építménye így akár egy az eddiginél is hamisabb szerkezetű, kao­tikus világgá változhat. A hamis baloldali–jobboldali meghasítottság (azért hamis, mert a jobb- és baloldal pontosan ugyanolyan globalo- kollaboránsnak mutatkozott, és mutatkozik ma is) helyén most egy újabb hamis és ráadásul még kiszámíthatatlanabb meghasítottság jön létre.

Nagyon leegyszerűsítve a képlet úgy fest, hogy a jobboldali, konzervatív, polgári szavazókat egy olyan radikális protestpárt szívja fel, mint amilyen az Alternative für Deut­schland, az úgynevezett baloldali szavazókat meg leginkább a Zöldek nevű konstrukció. Mindez azért mérhetetlenül veszélyes folyamat, mert két teljesen beazonosíthatatlan komplexum uralhatja rövidesen a roppant történelmi kihívások előtt álló Európát. Olyan konstrukciók ezek, amelyek a tömegelégedetlenségre a hangzatos jelszavakon kívül legfeljebb rendkívül zavaros, inkoherens elbeszélési módokat kínálnak. A magyar nyelv itt is pontosan fogalmaz erről a zavaros beszédről, amikor azt mondja, zöldeket beszélnek.

Mert, hogy mi is húzódik meg a „zöldnarratíva” mostanában elképesztően győzelmes előrenyomulásának elméleti hátterében, globális hatalmi mélyszerkezetében? Az, hogy az elmúlt két-három évtized folyamán a zöldeknek sikerült az egész „környezetvédelmi” tematikát egyrészt nagyon vonzóvá tenni. Hisz akadhat-e egyáltalán olyan ember, aki ne igyekezne mindent megtenni a földi élet harmóniája megóvása érdekében? Másrészt viszont sikerült végzetesen meghamisítani is e döntő fontosságú kérdéskört, és olyan tartalmakat is feltölteni rá, amelyeknek vagy semmi közük a környezet megóvásához, vagy egyenesen az általános lepusztulási lejtő újabb „letörését” idézik elő.

A zöldideológia nemcsak, hogy nem tárja fel a környezetpusztítás okainak valóságos mélyszerkezetét, hanem minden erejével elleplezni törekszik azt. Egyébként ezt már azért sem teheti, mert a támogatást alapvetően pont azoktól a globális tőkestruktúráktól kapja, amelyeknek éppen az a straté­giai érdekük, hogy ne derülhessen ki, hogy a globális kapitalizmus, mint létszerveződési modell, globalómaként pusztítja el a földi élet egészét, s mint ilyen, természetéből adódóan korrigálhatatlan. A zöldek fő „feladata” a globalogazdi megbízásából éppen az, hogy e korrekciót lehetségesnek, önmagukat pedig e korrekció egyedüli letéteményeseinek tüntessék fel.

Emellett pedig, mintegy mellékesen, hamis népszerűségüket kihasználva a homoszexualitás propagálásától a globálisan vezényelt migráció támogatásáig igyekeznek mindent megtenni azért, hogy az egyébként is a káosz felé haladó világot még zavarosabb irányba lökjék. Vagyis a jelek szerint a világ urai jól számítottak, az öreg, nehézkes és unalmas szociáldemokrata narratíva bukása nyomán kialakuló légüres térbe egy sokkal veszélyesebb, pusztítóbb elbeszélés „segíti” az összezavart és megrettent választót önmaga gyorsított ütemű felszámolásában. Ideje volna a gondolkodásnak!