Krumplipuska

Az édesapja nem adott le minden fegyvert. Egy vadonatúj, frissen lezsírozott golyószórót megtartottak, mert „hátha még egyszer elővehetjük…”

Nagy Ottó – 2018.11.05. 01:22 –

Két évvel ezelőtt, az ’56-os forradalom és szabadságharc hatvanadik évfordulója alkalmából írott cikksorozathoz felkerestem három régi tanáromat, meséljék el, ők hogy élték meg azokat a gyönyörű napokat.

Kállay Béla 20181104 A golyók körülöttünk pattogtak, máig nem tudom, ki lőtt ránk – mondta Kállay Béla (Fotó: Bodnár Patrícia)

Egyikük, Takács Lászlóné Novák Éva keszthelyi élményeit felidézve azt is elmondta, úgy döntöttek, szobrot emelnek: „Azt hiszem, sehol máshol az országban nem emeltek Szabadság-szobrot. A szobrot egy keszthelyi mesterrel készíttettük el, egy Oravecz nevű, jó kiállású fiú volt a modell. Életnagyságú volt, gipszből készült. Föltartott kezében fáklya helyett zászlót tartott. Kitettük a főtérre a templom elé. Őrséget álltunk mellette, kétóránként váltottuk egymást, puska a vállon. Jó lenne tudni, hogy mi lett vele.”

A cikk megjelenése után röviddel felhívott Kállay Béla, akivel korábban jó szakmai kapcsolatban voltam és azt mondta, örömmel olvasta az írást, már csak azért is, mert az az Oravecz nevű fiú, egészen pontosan Oravecz István, bokszoló, aki Amerikában kötött ki, az ő szobaparancsnoka volt és hogy neki is van ’56-os története. Megígértem neki, hogy megírom. Két éve erre már nem volt lehetőség és tavaly is kifutottunk az időből, most azonban Béla bácsi története következik.

Lövések Hajmáskér felől

Családunkat 1951-ben Budapestről kitelepítették a Borsod megyei Taktaszadára, azon a címen, hogy apám Kállay Miklós „a horthysta miniszterelnök rokona”. Két évet töltöttünk itt, csak a nevezetes Nagy Imre beszéd után szabadultunk. Utána kerültem Keszthelyre a mezőgazdasági technikumba Giber János igazgató, apám kollégája és barátja segítségével, aki nem kis kockázatot vállat ezzel – ismerteti az előzményeket Kállay Béla.

Az osztályban több mint ötvenen kezdtek – később arra is rájöttek, hogy azért, mert a padlássöprések idején a parasztemberek a falvakból a kollégiumba küldték gyerekeiket, mert ott volt megfelelő ellátás. A követelmények azonban szigorúak voltak, aki nem bírta a tempót, lemorzsolódott, és az ’56-os események idején már csak harmincan voltak és csupán tizenkilencen érettségiztek. Az osztály azonban nem sokat tapasztalt az első napok budapesti eufóriájából, csak október 24-én hallották, hogy Pesten valami történik, a taná­raik is vigyáztak rájuk, és amikor komolyabb hírek érkeztek, akkor sem engedték ki őket az utcára. A tanárok és a diákok körében a reményteljes várakozás volt a jellemző, azt pedig állítani tudom – mondta Béla bácsi –, hogy a mi osztályunkban mindenki a forradalom oldalán állt. A tanítás azonban szünetelt és az iskola vezetése úgy döntött, hogy október 29-én mindenki hazamehet.

Jó páran a Balaton északi oldalán utaztunk, én Balatonakarattyára készültem, három lánnyal, Bodor Erzsivel, Rády Blankával és Polgárdi Ritával utaztam együtt, de a vonat csak Alsóörsig ment. Mivel a vasutasok nem biztattak, hogy újabb szerelvény érkezik, a 71-es úton lestoppoltam egy buszt, amelynek sofőrje vállalta, hogy Veszprémen keresztül elvisz minket a 8-as főút fűzfői elágazásáig. Még nem volt sötét és úgy döntöttünk, hogy gyalog indulunk Balatonfűzfőre. Nem sokat mentünk, talán néhány lépést, amikor lövések dördültek, rákiáltottam a lányokra: Feküdj! A golyók körülöttünk pattogtak. Hogy kik és miért lőttek ránk, máig sem tudom. Valószínű, hogy oroszok voltak, mert a lövések Hajmáskér – ott volt az egyik legnagyobb szovjet katonai objektum – felől jöttek. Néhány percig lapultunk ott, amikor valami isteni csoda folytán Fűzfő felől jött egy mentőautó, a sofőr átlátta a helyzetet, kinyitotta a kocsi hátsó ajtaját és visszavitt minket Veszprémbe – folytatta Kállay Béla.

A felbolydult városban szállás után kellett nézniük, de „az emberek a forradalom napjai alatt mindenütt barátságosak, megértőek és segítőkészek voltak”. A fiatalok szóba elegyedtek egy nagyon kedves ottani diákkal, Vörös Miklóssal, aki azonnal segítségükre volt. A lányokat elvitte saját házukba, ahol édesanyja teával kínálta őket, de a porcelán csésze majdnem kiesett a kezükből, még mindig annyira reszkettek. Szállást végül a várban lévő kollégiumban kaptak. Másnap mindannyian szerencsésen hazajutottak, Kállay Béla is megérkezett Akarattyára.

Bátor testvér

Otthon – elmondása szerint – egy másik történet kezdődött vele. A kitelepítés után költöztek az akkor még nem önálló, hanem Keneséhez tartozó településre. A szintén Keszthelyen okleveles gazda- és gazdasági tanárként végzett édesapja az ottani általános iskolában kapott állást, sőt, mivel az iskolában és a községben is köztiszteletnek örvendett, még Népfront-titkárrá is megválasztották. Akarattyán annak ellenére, hogy nem volt önálló település, 1956-ban a lakosság kívánságára külön forradalmi tanács alakult. „Ennek apámat tagjává, majd elnökévé választották – meséli Kállay Béla. – Én eljártam a gyűlésekre, ahol apám nagyszerű, lelkes, de nagyon emberi és visszafogott beszédeit hallgattam, szervező munkáját csodáltam. A település rendjét nagyon szigorúan betartatta, a helyi népbolt ellátását biztosította, részt vett a Budapestre küldött élelmiszer-szállítmányok szervezésében is. Különös gonddal ügyelt az emberek békés magatartására, emlékszem, hogy a párttitkár házának őrzését is elrendelte, hogy ne essék bántódása. A megyei forradalmi tanács utasítására megalakította a nemzetőrséget, amelynek én is tagja voltam, fegyverrel jártuk be az egész települést, kizárólag a rendre vigyáztunk, mert támadás vagy más rendbontás nem történt.”

A forradalmi hangulat azonban csak egy hétig tartott a tragikus és szomorú november 4-ike után apám leadta a fegyvereket. A következő hetek csendesen teltek, de egy januári éjjelen megjelent a hírhedt veszprémi pártvezér, Pap János húsz géppisztolyos pufajkása Kállayéknál és elhurcolták az édesapát, aki hét hónap internálás – Gyűjtőfogház, Kistarcsa és Tököl – után térhetett haza.

Volt azonban egy dolog, amiről a rendszerváltásig Kállay Béláék nem beszéltek sehol, senkinek: az édesapja nem adott le minden fegyvert. Egy vadonatúj, frissen lezsírozott golyószórót megtartottak, mert „hátha még egyszer elővehetjük…”. A fegyvert a kerti medence alá ásták el. Rövidesen azonban a Gyűjtőbe, látogatóba érkezett nagynénivel üzent az édesapa „a kinti veremből azonnal hozzátok be a krumplit, ebben a hidegben el ne fagyjon (…).” Kállay Béla rögtön tudta, miről van szó. Az akkor tizenhat éves Mária húgával megoldotta a feladatot: „Nem kívánom senkinek, amit kiálltunk azon az estén, rettenetesen féltünk. Szerencsére a túlnyomórészt nyaralókban akkor nem nagyon voltak emberek, de ki tudhatta, nem figyelnek-e bennünket és a településen lakott egy rosszakarónk is. Ezért alkonyatkor hajtottuk végre a műveletet. Kivettük a katonaköpenybe becsomagolt fegyvert, ami csaknem két méter hosszú volt és nem éppen pehelykönnyű. Hogy hová vigyük, én döntöttem el. A házunk a MÁV-alagút fölötti magas parttól körülbelül háromszáz méterre volt, az alagúthegy a part felőli oldalon szakadékos, meredek volt és csak a gyerekek, fiatalok használták, ők is csak nyáron. Már délután lementem ide és iszonyú nehéz munkával a majdnem függőleges löszfalban, kialakítottam egy helyet, ahová befért a »csomag«. Az egész művelet legveszélyesebb része talán az volt, amíg a fegyvert otthonról idáig elvittük. Betemettem a csomagot, gallyakat és avart húztam rá, hogy a friss ásás ne legyen látható, a húgom az úton őrködött. Nagyon bátor volt, én pedig azt hiszem nem voltam egészen magamnál. Anyámnak az egészről nem szóltunk semmit. Igaz, fel sem fogtuk, hogy esetleges lebukásunk milyen következményekkel járt volna: apámat biztosan elítélik és én is börtönbe kerülök. De vannak őrangyalok, máig is úgy érzem.”

Hazatérés

November végén ismét megkezdődött a tanítás, de nyomasztó volt a hangulat. A munka ment tovább, sőt átmenetileg hittan oktatás is volt, de aztán hamarosan kitiltották a karmelita templom plébánosát az iskolából. Ugyanígy átmenetileg angol nyelvi oktatás is volt, de azt is hamarosan beszüntették. Egyetlen „vívmány” maradt meg, a negyedikeseknek számára engedélyezett dohányzás. A tanárok egy része tudott az idősebb Kállay Bélával történtekről és segítették a fia­talabbat, ahogy tudták. Szereztek neki egy kis zsebpénz kereseti lehetőséget, a szomszédos általános iskolába átjárhatott kihamuzni és bekészíteni a kályhákat. Az apa holland barátai is segítették a családot, rendszeresen küldtek nekik csomagokat. Velük a fiatalabb Kállay, mivel akkor még nem beszélt németül, fran­ciául levelezett, ebben Varga Erzsébet nyelvtanár volt a segítségére.

„Fájt a forradalom leverése, fájt apám hiánya, de ilyen körülmények között is kitűnőre érettségiztem és nem mellesleg megnyertem az országos állattenyésztési tanulmányi versenyt is. Ez azt jelentette, hogy automatikusan felvettek volna minden hazai agrár-felsőoktatási intézménybe. Állatorvos akartam lenni, de „férőhely hiányában” mégsem vettek fel az Állatorvosi Főiskolára.

Nem tudtam hol fogok továbbtanulni, amikor megint csoda történt, július 27-én hazajött az édesapám. Együtt utaztunk Keszthelyre, ahol akkor Giber János, apám barátja, a Mezőgazdasági Akadémia főigazgatója volt és megint segített. Tudta, hogy velem nem fog szégyent vallani és felvett az akadémiára. Az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy Kern Alajos tanár, a technikum párttitkára nagyon pozitív és korrekt véleményt adott rólam. Így nem állatorvos, hanem agrármérnök lettem, amit már nem is bánok. Számomra az 1956-os forradalom előzményeivel és következményeivel együtt itt fejeződött be” – mondta Béla bácsi.

A diploma megszerzése után Kállay Béla Bábolnára került, ahol volt némi szerepe abban, hogy a hetvenes évekre a világ élvonalába került a magyar baromfitenyésztés, többek között irányította a világhírű Tetra hibridek tenyésztési programját. Szakmai pályafutása nem volt mindig – ahogy ő fogalmazott – sétagalopp, de annak örül, hogy munkájával hozzájárulhatott ahhoz, hogy a magyar baromfiszektor a legnehezebb időkben is talpon, sőt általában az élen tudott maradni. Szakmai körökben ma is aktív, publikál. w

A Budapesti Városházán 1991. október 23-án idősebb Kállay Béla (posztumusz) és a fiatalabb Kállay Béla is 1956-os Emlékérem kitüntetésben részesült