Szerencsés KárolyA stréber és a forgószél

Csendes nyári időben néha hirtelen, kavargó, szénaboglya-borogató szél kerekedik, amely magasba ragadja az országút porát, a fák ágait és a lányok szoknyáját

Szerencsés Károly – 2018.11.03. 01:39 –

Mi magyarok forgószélnek hívjuk, s 1956. november 4-e óta ártatlanok ezreinek halálát is látjuk, ha váratlanul a fehér porban – mintha egy hatalmas mutatóujj gerjesztené – felnő az árnyak tornya, s szétesik fent a kék égbolton, mintha nem is lett volna. A forgószél felkavarja a szemetet is, amelyet már beletapostak a vándorok az út redőibe, de most kiszakadnak, s arcunkba csapnak gúnyos pöffeszkedéssel. Örvény ez, amely nem a mélybe húz, hanem fel a magasba repít, forgat, táncoltat, hogy a csúcson eleresszen, s a mélybe hulljon minden, mi a felszínről áradt: illat, szirom, papírdarab, szalag, kicsiny állat.

A „Forgószél” nevet adták iszapfejű tábornokok Moszkvában annak a hadműveletnek, amely az utolsó szép magyar szabadságharc ellen akkora hadat vonultatott fel, amivel akár a Rajnáig vagy a Szuezi-csatornáig is eljuthattak volna. De ők ide jöttek, Magyarországra, s így hála azoknak, akik nem futottak meg – ötezren ha voltak szablyával harckocsik ellen –, újra „ellenség vérivel” írhattuk a szabad magyarság történelmét. S tényleg befedte az elesett szabadságharcosokat a kék ég, s csak harminchárom év után koporsó fedele, vagy akkor sem.

Ez a forgószél aztán elvonult, de megmaradt fohászokban, belül sok szívben, lélekben. A hősök lelke az égbe menekedett, sokaké megfeneklett, volt ki nem tört, csak hajlott, mások nem hajlottak, csak törtek. Egyik sem volt könnyű sors. De a szemét az felkavarodott, s a forgószéllel nem csak arcunkba csapott, de a felszínen is maradt. A hőkölés népe kavarta, gerjesztette, amíg csak lehetett. Aztán az oroszok mögül beszélni kezdtek. Beszéltek az „ellenforradalomról”. Mintha ők valaha is csináltak volna forradalmat. Tizenkilencben? Negyvenkilencben? Ugyan! A pártelvtársak szónokoltak arról, hogy az ellenforradalom mérhetetlenül sok kárt, sérülést okozott. „Zűrzavart a koponyákban.” A főelvtársak megfogalmazták minden mai utódaik egyenletét: nem lehet demokratikus, ami kommunistaellenes. Ezen még tovább dolgoztak, s eljutottak addig, hogy nem lehet demokratikus, ami demokráciaellenes. S mivel rajtuk kívül „végső soron” – nyomta meg a hangsúlyt a központi elvtárs, ahogy senki más nem tudta –, mindenki „Hitler-fasiszta”, a dolog ideo­lógiailag el is volt intézve. Biszku elvtársnak meg igaza van, hogy keményebben kell megbélyegezni az „ellenforradalmi vonalat”, és a karhatalmi szerveinknek sokkal erélyesebben kell dolgozniuk. (A megadott neveket a fasiszta munkástanácstagokról köszönjük, Biszku elvtárs!) De azért ne most jöjjön azzal, hogy mennyi legyen az órabér a BELSPED vállalatnál, mert összeszólalkozunk! – így az akkor csöppet sem joviális főelvtárs.

Kádár János novemberben még mindenfélét mondott. Többpártrendszerről, Nagy Imréről, a megbolondult intelligenciáról, hogy akiket az oroszok elhurcoltak az országból, „pihenjék ki fáradalmaikat”, meg ilyesmiket. A szög azonban már ekkor kibújt a zsákból. Ha valaki másként beszél, a proletárdiktatúra eszközét alkalmazzuk vele szemben. A jó hangulat kedvéért azonban hozzátette: „Majd három hét múlva demokratikusak leszünk.” Mit jelentett Kádár „demokráciája?” Először véres sortüzeket. Már két hét múlva Salgótarjánban a fegyvertelen tömegbe lövettek. Negyvenhat áldozatot ismerünk, a legfiatalabb tízéves volt. Országszerte megtervezetten gyilkoltak. Tudatos, színtiszta tömeggyilkosság volt ez. S megkezdődött a „számonkérés” is. S a félelem újra beköltözött.

Mindenre találtak embert. Célzott lövés leadására fegyvertelen gyermekekre, nőkre és férfiakra. Parancsot kiadni, a ravaszt meghúzni. Találtak embert a kínzásokra, a sajtópropagandára, az egyetemi tanszékekre, a rádióba, az akadémiára, a pártbizottságokra és a bíróságokra. Igaz, mindenütt megcsappant az állomány, de „kölcsönös kollegiális segítséggel” úrrá tudtak lenni a nehézségeken. A bíróságokon nehéz volt a helyzet. Sokan részt vettek az „ellenforradalomban”, mások nem léptek fel szilárdan az „ellenforradalom” ellen. Így a megmaradt bírák „rendkívüli feladatokkal megterhelten végezték munkájukat”. A Legfelsőbb Bíróság elnöke, Domokos József értelmezte Kádár november 4-i nyilatkozatát, amelyet voltak, akik amnesztiának értékeltek. („Senkit nem fognak üldözni…”) Ilyet a kormány nem hirdethet – így az igazságérzettől áthatott főbíró. Amnesztiát csak az Elnöki Tanács adhat. „A kormánynak a nyilatkozat megtételekor esze ágában sem volt, hogy bárkit is büntetlenül hagyjon.” Kitért az „öreg jogász” a bírói függetlenségre is, amely „nem egyszer kalózlobogó volt!” Sőt öntudatosan kijelentette: mi bírák függetlenek vagyunk, a kezünkbe a jogalkotó buzogányt adott, s mi nádpálcává akarjuk faragni?

Ez a stréber típus tette még elviselhetetlenebbé Kádárék rettenetes megtorlását és diktatúráját. Akkor is, amikor gyilkoltak, akasztottak, akkor is, amikor csak „prevenciót alkalmaztak”. De vigyázat: a stréber tönkre­teheti a demokráciát is. Stréberség a „politikailag korrektség”, stréberség a szellemi züllöttség is. A stréberség leplezi az alkalmatlanságot, a képességek nélküli ambíciót, az üres pénz- és álláshalmozást, az eszmét helyettesítő felcicomázott nihilt. A stréber néha öntudatosnak mutatja magát. Hiszen a bíróságok „jól dolgoztak”. Csaknem négyszáz embert küldtek akasztófára, húszezernél többet börtönbe, s közülük sokan, a „nagyidősök” ott raboskodtak a hetvenes évekig. De ha a strébert nyugdíjazták, s megtudta, hogy nyugdíja csak 3250 forint (az átlagkereset akkor 1500 Ft volt) a munkaügyi miniszterhez fordult, éppen csak az asztalt nem verte. Meg is kapta az emelést. Öt év múlva megtudta, hogy egy másik főbíró 6500 forintot kapott. Stréberünk – bár sohasem érdekelte őt mások anyagi helyzete – egészen Fehér Lajos KB-titkárig szaladt, ahol olyan önérzetesen viselkedett, hogy megkapta ezt az összeget is.

Közben a forgószél tényleg lecsendesedett. Sokan megfeledkeztek a jeltelen sírokban nyugvókról, a börtönökben raboskodókról. Elsiratták kettétört életüket, elhagyott hazájukat. Elsivatagosodtak a remény kertjei, de a szomjúság kútjai leértek a mélységes mély földalatti tengerekig. S mindig nőtt egy új virág, s a zöld megsokszorozódott szemek csillogásában, gondolatok visszhangjában, ha ezerszer meg is szakadt a szív, ezerszer meg is szökött a bordaketrecéből, valahová messzire.

Az élet ment tovább. Az egykori ávósok és bírák könyveket írtak, menesztett főelvtársak memoárokon dolgoztak, mások meghúzódtak villáikban. Akik túléltek két világháborút, gazdasági világválságot, Trianont, Rákosit (és Kárpát-medencei társait), a kuláklistát s még a szabadságharcot és Kádár megtorló gépezetét is, joggal mondták: elég volt a forgószelekből. Sokan meglapultak. Megpihentek ebéd után a déli harangszó és a „Jó ebédhez szól a nóta” hangjaira. Ritkán gondoltak a nagy bajokra, régi földekre, házakra vagy a foglárokra, rabtársakra. Bosszúra is csak ha belebotlottak valami elvetemült stréberbe, aki nem bírt magával, jártatta a száját, „humorizált”. Nem szerették már a Szindbádokat sem, még az asszonyok is csak hébe-hóba, mert nem a szerelemre emlékeztette őket az őszes halánték, hanem a sok szenvedésre az elgyötört tekintet. Ezek a Szindbádok különben is mindig akartak valamit, sohasem jöttek csak úgy, mindig volt valami hátsó szándékuk. De az is lehet, hogy csak az emberek gondolták így, mert sikerült annyira elidegenedniük egymástól, hogy tanakodni sem a múlton, sem jövőn már nem volt kedvük. Lehunyt szemük előtt nem jelent meg semmi, legfeljebb néhány emlékfoszlány.

Csak aki még fiatal, tudja behunyni úgy a szemét, hogy megjelenik előtte az elkezdődő élet. S ott kavarog a magyar forgószélben az összes stréber, aki még ott is tiporja és tapossa a semmit. Mifelénk a stréberből nem lesz komikus figura, ártó szájhős annál inkább. Pedig Zrínyi Miklós be szépen is tudta: „Akár farkas, akár emésszen meg holló: / Mindenütt felyül ég, a’ föld lészen alsó.”