Camus rokon lelkünk volt a rontással szemben

A francia író ki merte mondani, nincs különbség Rákosi Mátyás és Kádár János között, mindkettő „ugyanaz a fajzat”

Borbély László – 2018.11.03. 01:36 –

„A magára maradt Európában csak úgy maradhatunk hívek Magyarországhoz, ha soha és sehol el nem áruljuk, amiért a magyar harcosok életüket adták, és soha, sehol – még közvetve sem – igazoljuk a gyilkosokat.”

Camus 20181102 Albert Camus haláláig folyamatosan hallatta hangját a magyar ügyben (Forrás: Wikipedia)

„Halálra ítélt erődükben elszigetelt magyar testvéreink bizonyára mit sem tudnak a francia írók egyöntetű és mély felháborodásáról. Igazuk van azonban, ha azt gondolják, hogy a szavak vajmi keveset érnek, s nevetséges a keresztre feszített Magyarország feletti üres siránkozás. Az az igazság, hogy ugyanaz a nemzetközi közösség, amely sokévnyi késlekedés után végre erőt gyűjtött a beavatkozáshoz Közép-Keleten, hagyja ugyanakkor megölni Magyarországot.” Az abszurd életérzést magáénak valló, Nobel-díjas francia író, Albert Camus százöt évvel ezelőtt született. Ugyanazon a napon, november 7-én, amelyet a nagy októberi szocialista forradalom „emlékére” sokáig törvényerejű rendelet nyilvánított állami ünnepé Magyarországon. Azokban az években emelte fel hangját, amikor ötvenhatról legfeljebb mint „ellenforradalomról” lehetett beszélni – arról a szabadságharcról, amelynek igazságait, mint azt az iménti idézet is bizonyítja, Camus kezdettől kimondta.

Az elnyomottak iránti együttérzésének gyökerei alighanem algé­riai gyermekkorába nyúlnak. Camus hadiárva, az édesanyja analfabéta. Egy túlzsúfolt lakásban, szegénységben élő rokonainál nevelkedik a testvérével együtt. Tüdőbetegsége tovább mélyíti az ifjú Camus személyes tragédiáját. Ha nincs a lelkiismeretes tanár, Louis Germain, aki felismeri íráskészségét, alighanem elkallódik az algériai hétköznapokban, és az elidegenedés valószínűleg osztályrésze, mint Meursault-nak, Az idegen (1942) című regénye főszereplőjének.

Kezdeti baloldalisága vitathatatlan, hiszen fiatalon két évig tagja az algériai kommunista pártnak, azt reméli, így tehet valamit a nyomorban élők, köztük az arab lakosság szociális helyzetének javulá­sáért, még színházat is alapít ennek érdekében, de a sztálinista önkényt ellenzi, ezért kizárják.

A francia földalatti mozgalom Le Combat című lapjánál szerzett tapasztalatai nyomán, a Sziszüphosz mítosza (1942), a Caligula (1944), A pestis (1947) befejezése után Camus hangoztatni kezdi, hogy abszurd létszemlélete, amelyből említett művei fogantak, miben különbözik a többi baloldaliétól: „A szó mai értelmében nem vagyok egzisztencialista, Sartre egzisztencializmusát olyan ellentmondásos filozófiának látom, amely tele van zűrzavarral és rosszhiszeműséggel – idézi Camust életrajzírója, Oliver Todd. – Távolról sem jelenti a szabadság–önkény problémájának elfogadható megoldását, épp ellenkezőleg, csak a szolgasághoz vezethet.”

A lázadó ember (1951) című esszéje egyértelmű szakítás a francia baloldali értelmiséggel, amelynek fordulataira Fázsy Anikó részletesen kitér a Naphta szindróma című művében. Camus egyszerre nyers és szókimondó: „Nincs igazunk, ha egy kalap alá vesszük a fasizmust és az orosz kommunizmust. A fasizmusban a hóhér a hóhért magasztalja. A kommunizmus drámaibb: az áldozat magasztalja a hóhért.”

Innentől a feszültség nyilvánvaló, az egzisztencialista „vezér” Jean- Paul Sartre író és közte. Sartre saját egzisztencialista filozófiáját, A lét és a semmi (1943) című ontológiai főművét mindenáron össze akarja egyeztetni a marxizmussal, gondolatai gyakorlati megvalósulását pedig a Szovjetunióban látja. Az ellentétet tovább erősítik nyilatkozataik, amelyeket a magyarországi eseményekkel kapcsolatban tesznek.

Sartre-nak meggyőződése: a szovjet tankok azért vonulnak be Budapestre, hogy megmentsék Magyarországot az újraéledő fasizmustól. Amikor a Párizsban élő, az Agence France-Presse (AFP) francia hírügynökségnél dolgozó Fejtő Ferenc a november 4-i invázió után előszót kér Sartre-tól készülő A magyar tragédia 1956 című kötetéhez, már józanabbul fogalmaz. Sartre „szolidaritását és tiszteletét” fejezi ki a magyarok iránt, de kritikával nem illeti a Szovjetunió magatartását. Folyóirata, a Les Temps Modernes 1957 januárjában egy különszámot szentel a budapesti felkelés előzményeinek és történéseinek. Ebben Fejtő Ferenc „a szocialista államfejlődés szempontjából elemzi a magyar felkelés következmé­nyeit”, emellett kifejezi „a jövő szocialista állama felépítésének” reményét. Sartre a Sztálin fantomja című tanulmányában kritikus a kommunista diktatúrával szemben, de az összefüggések elemzésekor meg sem közelíti Camus tisztánlátását és bátorságát.

A Kádár megélte a félelem napját (1957. március 15.) című cikkben Marosán Györgynek szemrehányást tesz, amiért azt mondta, hogy „Magyarországon nem lesz több ellenforradalom.” „Hogyan lehetne ellenforradalom, amikor az ellenforradalom került hatalomra? – kérdi az író. – Magyarországon csak forradalom lehet.” Kiemeli, hogy a Kádár-rezsim a félelemre és az elnyomásra építkezik, a „totalitárius vallás véres és egyhangú rítusaira.” Camus kimondja, hogy nincs különbség Rákosi és Kádár között, „ugyanaz a fajzat”.

A Követeléseim az Egyesült Nemzetek Szervezetéhez című írásában számonkéri értelmiségi társain a kettős mércét, hogy míg a szuezi válság nyomán azonnali tiltakozásuknak adtak hangot, „a megfeszített Magyarország” ügyében hallgatnak. A világot a harmadik világháború küszöbén látja. Az írótársak nevében kéri, hogy az ENSZ közgyűlése haladéktalanul vizsgálja ki „azt a népgyilkosságot, amelynek a magyar nemzet áldozatul esett”. Követeli, hogy rendeljenek el szavazást, minden nemzet felelősségét külön-külön feltüntetve a szovjet csapatok azonnali kivonásáról és szavazást arról, hogy helyettük az ENSZ rendfenntartó csapatai lépjék át a magyar határokat. Emellett szavazást kér a foglyok és elhurcoltak szabadon bocsátásáról. Ellenkező esetben írótársai nevében bojkottal fenyegeti az ENSZ kulturális intézményeit.

Camus részt vesz a magyar szabadságharc első évfordulójának párizsi emlékünnepén, ekkor hangzik el A magyarok vére című beszéde. Ennek már első mondatában leszögezi, nem akarja, hogy a magyar nép újra fegyvert fogjon. Hangsúlyozza, hogy „a legázolt, bilincsbe vert Magyarország többet tett a szabadságért és igazságért, mint bármelyik nép a világon az elmúlt húsz esztendőben. Ahhoz, hogy ezt a történelmi leckét megértse a fülét betömő, szemét eltakaró nyugati társadalom, sok magyar vérnek kellett elhullnia – s ez a vérfolyam most már alvad az emlékezetben”. Hozzáteszi: „A magára maradt Európában csak úgy maradhatunk hívek Magyarországhoz, ha soha és sehol el nem áruljuk, amiért a magyar harcosok életüket adták, és soha, sehol – még közvetve sem – igazoljuk a gyilkosokat.”

Albert Camus, T. S. Eliot, Karl Jaspers és Ignazio Silone 1957. december 21-én levélben fordul közvetlenül Kádár János miniszterelnökhöz a kilencévi börtönre ítélt Déry Tibor és társai szabadlábra helyezése vagy helyzetük megkönnyítése ügyében, azt kérik, hogy az elítéltek és családtagjaik csomagküldeményeket kaphassanak külföldről. A levél továbbítására felkért párizsi magyar követség visszautasítja ezt a kérésüket, ezért a levelet 1958. január 22-én nyilvánosságra hozzák, illetve postán elküldik Kádár Jánosnak. (Déry Tibor büntetését 1961-ben felfüggesztik, majd teljes amnesztiát kap, és 1963-ban tér vissza az irodalmi életbe.)

Emlékezzenek reá címmel Camus előszót ír a Nagy Imre-per kapcsán Párizsban megjelent könyvhöz. Ebben rámutat, hogy Nagy Imrét nem elítélték, hanem meggyilkolták 1958. június 16-án, Budapesten. „Tudja az egész világ, hogy Nagy Imre ártatlan, tudja ezt elsősorban Kádár, aki minisztere volt és esküvel fogadta: megkímélik életét.”

Az 1957-ben Nobel-díjjal elismert Camus egészen haláláig folyamatosan hallatja a hangját „a magyar ügyben”, és mint egy helyütt megjegyzi, még ő szégyenkezik amiatt, hogy ennél többet nem tehet.

Egy Facel Vega HK 500 gépkocsi száguld 1960. január 4-én Dél-Franciaországból, Lourmarin-ból Párizs felé. A kormánynál az író életművét gondozó könyvkiadó, Michell Gallimard, mellette ül Camus, hátul Gallimard felesége, lánya és a kutyájuk. Sens-től huszonnégy kilométerre, az 5-ös számú főúton, a Petit Villeblevin fogadó közelében a gépkocsi megpördül, nyílegyenesen letér az útról, és egy platánnak ütközik, visszapattan egy másik fára, totálkárosra törik. Camus azonnal meghal, Michel Gallimard néhány nappal éli túl barátját, a hátul ülő két nő sértetlen, a kutyának nyoma vész.

Két évvel Camus születésének századik évfordulója előtt sajátos összeesküvés-elmélet terjed világszerte, főként a The Observer című brit lap és az olasz Corriere della Sera című olasz újság jóvoltából. A szovjet titkosszolgálatnak Camus halálában játszott esetleges szerepéről szóló találgatások kezdődnek vezető európai lapokban.

Camus abszurd életművének ihlető ereje napjainkig hat. Méltó befejezésképpen Dobai Péter Kossuth-díjas író, költő Albert Camus (1913–1960) emlékében, A. S. N. 100. című versének záró sorai: „A tiszta lélek-terek távlatos messzeségeibe távozott tőlünk / Albert Camus, Afrika fehér fia, ó, nehéz lesz utolérnünk őt, / hiszen ő a Megváltó önkéntes munkatársa / (már-már váltó-társa, Dosztojevszkij oldalán…), / kánon-ember a rontással szemben, / és mi nem ismerjük fogadalmait!”