„Megértük a magyar feltámadás napját!”

A második világháború kitörése előtti utolsó békeév, 1938 sorsdöntő fontossággal bírt nemzetünk történelmében

Babucs Zoltán – 2018.11.02. 02:00 –

Ma is megilletődve állítom, hogy ez volt életem egyik legszebb pillanata, amikor fiatal hadnagyként, századom élén, magyar zászló alatt vonultam be a visszatért Felvidékre, ahol a lakosság örömmámorban úszva, virágesővel fogadott bennünket. Bebizonyítottuk, hogy nincs lehetetlen, és széttörhetjük a trianoni béklyókat! – emlékezett vissza a 102 éves Koós Ottó.

Kassa 20181101 Kassán – Márait idézve – a kormányzó „birtokba veszi a felszabadított várost” (Fotó: Sándor Istvánné gyűjteménye)

Március 5-én pusztaszentgyörgyi és tetétleni Darányi Kálmán miniszterelnök meghirdette a honvédség minőségi és mennyiségi fejlesztését szolgáló győri programot, augusztus 29-én pedig a kisantanttal kötött bledi egyezmény elismerte hadseregünk fegyverkezési egyenjogúságát. Időközben az európai nagyhatalmi politika olyan irányban változott, amely a Felvidék és Kárpátalja déli részeinek hazatéréséhez vezetett.

Hitler hatalomra jutását köve­tően az európai politikai események jelentős fordulatot vettek. A Wehr­- macht intenzív fejlesztése, a Saar-vidéki bevonulás és az osztrák An­schluss a Harmadik Birodalmat a kontinens vezető hatalmai közé emelte, amely érdekelt volt a Nagy Háborút lezáró békeszerződések felülvizsgálatában. Nem sokkal a müncheni egyezmény előtt, 1938 augusztusának végén volt a kieli flottaparádé, ahol a kormányzó hitvese töltötte be a Prinz Eugen nehézcirkáló keresztanyai szerepét. Németországi látogatásáról a kormányzó így számolt be emlékiratai­ban: „elért sikerei erősen megváltoztatták Hitlert. Viselkedése arra vallott, hogy Európa urának tartja már magát. (…) Úgy látszott, háborúra is elszánta magát, és tőlem várta a biztosítékot, hogy a német előrenyomulással egy időben dél felől mi megtámadjuk Szlovákiát. Nem mondta ugyan ki, de mégis érthetővé tette számomra, hogy amit elfoglalunk, azt megtarthatjuk. Mindezt kérés alakjában adta elő: erre azonban én udvariasan, de határozottan azt válaszoltam, hogy ebben az akcióban Magyarország részvételéről nem lehet szó. Magyarországnak, mondottam, magától értetődően vannak Csehszlovákiával szemben revíziós igényei, azonban az óhajunk és szándékunk, hogy ezeket békés eszközökkel valósítjuk meg. Egyébként nincs is meg a lehetőségünk, hogy a határok mentén nagy számban felsorakozó erődöket a rendelkezésünkre álló szerény eszközeinkkel megsemmisíthessük. »Majd mi szállítjuk a szükséges fegyvereket« – vetette ellen Hitler. Én azonban kitartottam a kimondott »nem« mellett, sőt figyelmeztettem arra is, hogy nagy kiterjedésű háború veszélyével kell számolnia, mert véleményem szerint a németek bevonulását Csehszlovákiába sem Anglia, sem Franciaország, de talán a Szovjetunió sem nézi majd tétlenül. A délelőtti barátságos hangulat elszállt; beszélgetésünk végén szinte kellemetlen légkör nyomása nehezedett ránk.” Leszögezhetjük, hogy a németek irántunk táplált hűvös távolságtartása és ellenszenve innentől eredeztethető.

Az első bécsi döntés

A szeptember 29-én angol, francia, német és olasz részről aláírt müncheni egyezmény Németországnak juttatta az addig csehszlovák impérium alatt lévő Szudéta-vidéket. Az okmány záradékába bekerült, hogy a csehszlovákoknak területi vitáikat kilencven napon belül tárgyalások útján rendezniük a lengyelekkel és a magyarokkal, s amennyiben a tárgyalások kudarcba fulladnak, azokat nemzetközi döntőbíróság fogja rendezni. Ennek értelmében október 8-án kezdődtek meg Révkomáromban a csehszlovák-magyar határtárgyalások. Történelmi érdekesség, hogy először kányai Kánya Kálmán külügyminiszter francia nyelven szólalt fel, mire Tiso közölte, mindannyian bírják a magyart, így inkább magyar legyen a tárgyalás hivatalos nyelve. A csehszlovákok – jóindulatuk jeleként – két határ menti települést, Ipolyságot és Sátoraljaújhely-Gyártelepet adták vissza Magyarországnak, ahová a honvédség október 11-én vonult be. Ezt követően Tisóék nem bizonyultak bőkezűnek, ugyanis 5405 km² terület és 349 ezer lakos átadására voltak hajlandók, míg a magyar követelés 14 153 km² és 1 091 000 lakos volt. Lengyelország időközben hadseregének felvonultatásával viszont elérte, hogy Teschen vidékét és néhány, a Magas-Tátrában fekvő községet megkapjon Csehszlovákiától. A tárgyalások akkor futottak zátonyra, amikor Csehszlovákia kijelentette, hadserege kész megvédeni az ország határait.

Ekkor történt meg – 1919 óta első ízben –, hogy szeptember derekától kezdve a honvédség mozgósítását rendelték el, és öt korosztályt hívtak be. Az október 1-jén életbe lépő Huba-I. Hadrend értelmében a korábbi vegyesdandárok hadtest elnevezést vettek fel, s az északi határra zárkóztak fel a székesfehérvári II., a budapesti I., a miskolci VII. és a debreceni VI. hadtest csapatai – a fővezérségközvetlen alakulatokkal együtt összesen tizenhat dandár –, valamint a leveldi Kozma Miklós által szervezett Rongyosgárda, amelynek alakulatai diverzáns akciókat hajtottak végre. A fegyveres konfliktus kirobbanását megelőzendő, a magyar fél október 20-án nemzetközi döntőbíráskodást kért, amelyet hat nappal később Csehszlovákia is elfogadott. Miután Nagy-Britannia és Franciaország jelezte, hogy Közép-Európát illetően lemondott jogairól, a magyar–csehszlovák határterületi vita rendezésében Németország és Olaszország vett részt. A bécsi Belvedere Palotában november 2-án kihirdetett első bécsi döntés Magyarországhoz csatolta a Felvidék és Kárpátalja déli részét, nevezetesen 11 927 km²-nyi területet és 1 058 000 lakost, akiknek 86,5 százaléka volt magyar. Történt minden a németek akarata ellenére, akik végig a csehszlovák érdekeket tartották szem előtt, míg ügyünket Galeazzo Ciano gróf olasz külügyér pártolta leginkább. A későbbi határkiigazítások révén a hazatért felvidéki területek nagysága 1939 márciusának végéig tovább növekedett, így összesen 12 012 km² tért vissza a magyar Szent Korona fennhatósága alá.

Az első bécsi döntés kihirdetését követően Budapest lakossága euforikus hangulatba került, s a hatalmas embertömeg a budavári Sándor Palota elé vonult, ahol vitéz ómoroviczai Imrédy Béla miniszterelnök beszédét így zárta: „Megértük a magyar feltámadás napját!” Az ünneplő sokaság a német és az olasz nagykövetségnél is szimpátiatüntetést tartott, de előtte a kormányzó beszédét hallgatta meg: „köszönöm mindnyájatoknak, hogy ebben a késői órában felkerestetek. Amikor a rádióban a miniszterelnök bejelentette a várva várt hírt, az hiszem, hogy a csonka ország határain belül és kívül kevés magyar szem maradt szárazon. Hallottátok a jó hírt, azután megindultatok. (…) Most pedig térjetek haza és álmodjunk még szebbeket, mint amilyen álom most beteljesedett.”

„Isten és a Haza nevében”

A honvédség csapatai az Ipoly-rendelet értelmében november 3-án zárkóztak fel az északi határra, és november 5. és 10. között vehették birtokba a visszatért területeket, így a Csallóköz vidékét a II., az Ipoly folyó térségét az I., Rozsnyó és Kassa körzetét a VII., míg a Munkács és Ungvár által határolt északnyugat-kárpátaljai részt a VI. hadtest foglalhatta el.

A kormányzó november 4-én adta ki hadparancsát: „Honvédek! A Trianon bilincsei alól felszabadult és újjászületett honvédségünk húszesztendei nehéz várakozás után átlépi azt a határt, amelyet mindenkor ideiglenesnek tekintettünk. Egymillió testvérünk vár Reátok odaát! Az ő számukra két évtizedes súlyos megpróbáltatás után Ti jelentitek minden reményük és vágyuk beteljesülését. Hazamentek elődeink drága vérével annyiszor megszentelt Felvidékünkre! Ezzel az érzéssel teljen meg lelketek, és honvédségünk dicső múltjához méltóan szeretettel zárjátok szívetekbe a visszanyert ősi magyar föld minden egyes lakóját, magyarokat, szlovák, ruszin és német testvéreinket egyaránt. Büszkén és bizalommal bocsájtalak utatokra azzal a biztos tudattal, hogy az örök igazság jogán az új életre támadt Magyar Erő segítségével visszaszerzett területeket soha semmi szín alatt sem hagyjuk el többé! Isten és a Haza nevében: ELŐRE!”

November 5-én a II. hadtest a doborgazi és medvei hadihídon kelt át, másnap került sor a komáromi bevonulásra, ezen a napon Párkány fogadta az I. hadtest csapattesteit, és a VI. hadtest megkezdte Kárpátalja déli részének visszacsatolását. November 7-én az I. hadtest másik két dandára lépte át a leomlott trianoni határt, miközben a VII. hadtest csapattestei megindultak Kassa felé. November 8-án Érsekújvár, Rozsnyó, november 9-én Fülek, Beregszász, november 10-én Léva, Losonc, Rimaszombat, Kassa, Munkács és Ungvár szabadult fel a csehszlovák impérium alól. November 11-én került sor a felvidéki bevonulás legmagasztosabb ünnepélyére Kassán. Pontban 11 órakor a budai Citadellán huszonegy ágyúlövés köszöntötte a Felvidék visszatérését, s a kassai Szent Erzsébet-dóm mellett az összes budapesti templom harangja megkondult, és több tízezres tömeg köszöntötte a miskolci seregtest élén bevonuló Legfelsőbb Hadurat.

A felvidéki bevonulásról a kormányzó is megemlékezett: „November 6-án csapataink élén a Duna hídján áthaladva bevonultam Komáromba, 11-én pedig Kassára. Aki, úgy mint én, látta mindkét városban az öröm megható és keresetlen kitöréseit, aki látta, mint borultak az emberek egymás karjába vagy hullottak térdre az út mellett és hogyan sírtak örömükben, az megértette, hogy valódi felszabadulás ment végbe – mégpedig háború és minden vérontás nélkül.”

„Nincs lehetetlen”

A Felvidék déli részének visszatérését a magyar törvényhozás 1938. november 13-án az 1938. évi XXXIV. törvénycikk beiktatásával szentesítette. Aztán 1939 tavaszán újabb rendelkezés született, amely szerint „ünnepélyes és hivatalos alkalmakkor a zenekarok a himnusz után közvetlen – szünet beiktatása nélkül – a Rákóczi-induló első részét, mint a himnusz tartozékát, egészen a trióig ismétlések nélkül játsszák”. A felvidéki bevonulás és Kárpátalja 1939. március 15-17-ei fegyveres visszavétele 1939 végén emlékérem formájában is megjelent, amelyet mindazon személyek megkaptak, akik részt vettek ezen hadműveletekben.

A székesfehérvári magyar királyi „Szent István” 3. honvéd gyalogezred egyik 1938. augusztus 20-án avatott hadnagya, vitéz nemes békei Koós Ottó 2018 tavaszán így emlékezett a történelmi időkre: „Százkét évesen ma is megilletődve állítom, hogy ez volt életem egyik legszebb pillanata, amikor fiatal hadnagyként, századom élén, magyar zászló alatt vonultam be a visszatért Felvidékre, ahol a lakosság örömmámorban úszva, virágesővel fogadott bennünket. Bebizonyítottuk, hogy nincs lehetetlen és széttörhetjük a trianoni béklyókat!”