1848 ősze: eltékozolt október

Nincs más választás, előre kell menni, mert ha nem megyünk, többet vesztettünk, mint ha három csatát vesztenénk – jelentette ki Görgei Artúr ezredes a schwechati csatát megelőző haditanácson

Babucs Zoltán – 2018.10.30. 02:07 –

A pákozdi csatanyerés után a magyar csapatok a Lajtáig üldözték a horvátokat. Időközben Bécsben újabb forradalom tört ki, de a magyar hadvezetés heteken keresztül nem tudta eldönteni, átlépje-e a határt, vagy sem. Értékes időt vesztegetett el, amit kihasznált a kezdetben lebénult, majd hamarosan önmagára találó császári hadvezetés, s ez vezetett az 1848. október 30-i schwechati magyar csatavesztéshez.

PettenkoffenPánikba esett magyar önkéntesek megfutamodása. August von Pettenkoffen színes litográfiája (Forrás: Wikipedia)
A horvát bán bécsi futása előtt Mosonnál vert tábort, hogy bevárja az északról és Bécsből érkező csapaterősítéseket. Itt kapta azon hírt, miszerint az uralkodó – aki gróf Lamberg Ferenc altábornagy, királyi biztos pesti haláláról értesült, de a pákozdi csatavesztésről nem – október 3-án feloszlatta a magyar országgyűlést és báró Josip Jelačić altábornagyot nevezte ki Magyarország teljhatalmú biztosává és az ottani császári csapatok főparancsnokává. Az október 6-án kitört újabb bécsi forradalom a bánt legfőbb patrónusától, gróf Theodor Baillet von Latour hadügyminiszertől fosztotta meg, akit a felbőszült tömeg húzott lámpavasra. Jelačić kénytelen volt elhagyni Magyarország területét – miközben népfelkelői hazatértek, reguláris lovassága pedig jelentősen gyarapodott –, ekkor került ismét magyar kézbe a Dunántúl. Az október 3-i keltezésű királyi manifesztum szándéka ellenére a magyar ügyet is szolgálta, mert ennek hatására a volt császári tisztek zöme továbbra is kitartott amellett, ráadásul a bécsi forradalom hetekre működésképtelenné tette a császári hadvezetést.

A Lajta két oldalán

Móga János altábornagy követte a nyugat felé hátráló Jelačićot, s várható volt, hogy a bécsi forradalmárokat fogja támogatni. A határátlépés azonban súlyos katonai és politikai kérdéseket vetett fel, a magyar csapatok már nemcsak a bán erőivel, hanem a császárvárosból kiszorított katonaság részeivel is megütközhettek volna, ami morális válság előidézője lehetett azon tisztek soraiban, akik a császári ármádiából kerültek át a honvédsereghez. Az országgyűlés meghozta döntését: ha Bécs segítséget kér, azt a magyar sereg meg kell, hogy adja. Ez azonban mindegyre késett, Bécsben nem akadt senki, aki hivatalosan kérte volna a magyarok bevonulását, bíztak az udvar kompromisszumkészségében, melyet Jelačić kétkulacsos magatartása is erősíteni látszott. Október derekán a Bécs alatt táborozó horvátok 26 ezer katonát és 75 löveget számláltak, e sereg pedig a bécsi császári helyőrséggel erősödött, így ereje 37 zászlóaljra, 42 lovasszázadra – kb. 40 ezer főre – és 138 lövegre emelkedett. A magyarokkal szemben másfélszeres túlerővel rendelkeztek, Móga altábornagynak ugyanis október végén 26 890 katonája és 82 ágyúja volt. A várható összecsapásban Móga nem számíthatott a bécsi felkelők támogatására, mert azok harcértéke is jóval alacsonyabb volt a gyakorlott császári csapatokénál.

A prágai császári főhadparancsnok, herceg Alfred zu Windisch-Grätz tábornagy október 7-én értesült a bécsi eseményekről, és azonmód „alarmot” rendelt el a csehországi garnizonokban, s a vasútvonalakat igénybe véve október 23-ig erejét átcsoportosította Bécs alá. Ezen kontingensekkel a császárváros alatti táborban már 59 zászlóalj, 68 lovasszázad és 210 löveg tartózkodott, így az erőviszonyok tekintetében a mérleg nyelve a császáriak javára billent. Windisch-Grätz nem tétovázott, október 27-én elrendelte a császárváros visszavételét.

Kossuth Lajos javaslatára már szeptember közepén megalakult az ügyvezető miniszterelnök, gróf Batthyány Lajos honvédelmi tevékenységét felügyelő választmány, amely a miniszterelnök távozásával átvette a végrehajtó hatalmat, és Kossuth elnökletével Országos Honvédelmi Bizottmány (OHB) néven ténykedett. Az október 3-i manifesztum és a bécsi forradalom hatására a képviselőház október 10-én határozatot hozott, és utasította Móga altábornagyot, „hogy Jelačićot Bécs falai alá is kövesse és megsemmisítse”. Az OHB elnöke nem tétlenkedett, október 18-án indult el a magyar táborba, persze nem egyedül, ám a vele érkező honvédek, önkéntesek és nemzetőrök harcértéke minimális volt. A parndorfi haditanácson Móga és vezérkari főnöke a negyedik határátlépés ellen szólt, hivatkozva a császári csapatok erőfölényére és a saját csapatok kiképzési, felszerelési hiányosságaira. Kossuth úgy vélte, „ügyünk Bécs ügyéhez kötve európai ügy, – attól elválasztva senki által nem fog figyelembe vétetni”. Azzal is érvelt, a nemzetőröket hamarosan haza kell bocsátani és kár lenne azt harc nélkül megtenni. Közbevetette, ha „seregünk vezérei mind azt mondják, hogy előnyomulás esetén ármá­diánk elvész, én stratégiai lehetetlenséget parancsolni nem fogok”. Úgy vélte, ha mégis akadna olyan tiszt, aki vereség esetén is garantálná a hadsereg megmaradását, annak adná át a fővezérséget. Az ozorai diadal részese, Görgei Artúr ezredes ekkor jelentette ki, „nincs más választás, előre kell menni, mert ha nem megyünk, többet vesztettünk, mint ha három csatát vesztenénk”. Kossuth azonmód felajánlotta a harmincéves törzstisztnek a fővezérséget, amit az elutasított. A többsé­gében kiképzetlen újoncokból álló sereg október 28-án kezdődő előrenyomulását végül Móga irányította, a támadást a Dunán hegymenetben lévő 60 lóerős, 12 löveggel felszerelt Mészáros hadigőzös is biztosította.

A schwechati csata

A Schwechat folyó vonalán október 30-án indult meg a tíz dandárból álló magyar had támadása, amellyel szemben Jelačić 23 zászlóaljból, 45 lovasszázadból, 75 lövegből álló harmincezres, kiképzett serege állt. A jobbszárnyon Guyon Richárd – eredeti nevén Richard Guyon esquire d’Beaufre et Gey – őrnagy 2. Pest vármegyei önkéntes nemzetőrzászlóalja megrohanta, bevette és felgyújtotta Mannswörth falut. Középen Görgei Artúr ezredes a Schwechat előtti magaslatokat vette birtokba, ahonnan tüzérsége lövetni kezdte Schwe­chatot. A falu elfoglalására készült, amikor parancsot kapott, hogy várja be a Répássy Mihály ezredes – zömében lovasságból álló – vezette balszárnyat, Móga ugyanis attól tartott, hogy a császáriak benyomulhatnak a csapatai között támadt résbe. A fedetlen terepen Görgei csapatai az ellenséges tüzérség célpontjává váltak. Délután 2-kor két üteg vette tűz alá a magyar centrumot, amely eleinte állta a golyózáport, aztán megingott, és futásával magával rántotta a második vonalat alkotó nemzetőröket és önkénteseket. A katonai géniusz öccse, nemes görgői és toporczi Görgey István a következőkben emlékezett meg a válságos pillanatokról: „Eddig az első hadsor: az 1. pesti önkéntes zászlóalj vitézül egy helyben állta a sűrű ágyúgolyókat. Sokat is vesztett… Mikor azonban Artúr bátyám a hontiak hűlt helyéről odavágtatott: már akkor az 1. pesti is egy kőfalhoz hasonlított ugyan, olyanhoz mely rendül-indul, hogy a jövő pillanatban összeomoljék. Őrnagya, gróf Almássy Ernő teljesen el volt már rekedve az untalan biztatásoktól. E zászlóalj még sokkal izgatóbb látvány volt: a tömeges rémület és egyéni halálmegvetés küzdelmének iszonyatos képe! E válságos pillanatban bátyám azt remélte, hogy – erőszakos előremozdítás lévén a félelemnek legbiztosabb ellenszere – rohamra vezetheti a megrendült csapatot. – Előre! Az ágyúk ellen! – kiált elül. S íme, a tömkelegből kiválik egy ifjú százados – Gózon Lajos volt ügyvédtársam –, kezébe ragadván a zászlót, vagy ötven lépésig előrerohan véle, s ott a rúdját ledöfi a felszántott földbe, melyen a kartácsgolyók jégesője porzik. Torka szakadtából kiáltja itt Gózon: – Ide, magyar! itt a zászlód! kövesd! [A valóságban jóval profánabbul buzdított: Ide, magyar. Itt a zászlód, itt dögölj meg!] – Erre lelkesülten utána rohan körülbelül 30-40 ember – vontatva követi a többi tömeg eleje – maradoz, hátrahúzódik utója –, óriás sárkány alakját ölti az egész zászlóalj, derékban hajlongva kígyódzott, hovatovább vékonyodó nagy farkban végződött… S ez így kínlódik egy ideig, míg végre is vad futásnak tömörül az egész, s az előretört legelsők is egyenkint visszaszakadoznak… Utoljára Gózon maga ott áll a sűrű kartácstűzben a magasan lobogó zászlóval… Artúr bátyám odaléptet hozzá, szemébe néz, kezet ráz vele, s meghagyja neki: – Mentse meg a zászlót!” A valóságban a 27 esztendős Gózon Lajos ekkor még főhadnagy volt, és schwechati helytállásáért léptették elő századossá. Nevét érdemes megjegyeznünk, ugyanis az 1849. július 25-i alsó-zsolcai ütközetben az 1. Pest vármegyei önkéntes nemzetőrzászlóaljból szervezett 66. honvédzászlóalj parancsnokaként ötven katonájával átkelt a Sajón és megszalasztotta az orosz tüzérséget. Ezért a bátor őrnagy alezredesi rendfokozatot és a katonai érdemjel 2. osztályát kapta, bravúrját pedig Jókai is megörökítette A zsolcai hős című elbeszélésében.

A Schwechat előtt álló magyar középhad megfutamodásakor Jelačić herceg Franz Liechtenstein vezérőrnagy lovashadosztályát küldte átkarolásra, amely a csatatérre késve érkező magyar balszárnnyal került szembe. Répássy lovassága és tüzérsége a császáriakat eltérítette támadási szándékuktól, és helytállása révén lehetővé tette, hogy a magyar csapatok nagyobb veszteségek nélkül hátráljanak. A csata ezen utolsó fázisa döbbentette rá a császári hadvezetést arra, hogy – Windisch-Grätz szavait idézve – „ez nem szedett-vedett lázadó csorda. Ez egy hadsereg”.

A vereség után

Ebben az időben történt, hogy Balthasar Simunich császári altábornagy megerősített dandára a Jablonkai-hágón átkelve betört Trencsén vármegyébe. Simunich október 26-án Kosztolánnál megverte ordódi és alsólieszkói Ordódy Kálmán őrnagy nemzet­­­ő­reit – akik a lipótvári erődbe vonultak vissza – és Nagyszombatot elfoglalva Pozsonyt veszélyeztette. Kossuth a schwechati csata után Guyon ezredest utasította Simunich elkergetésére. A haditerv szerint az északi vármegyék nemzetőreinek és Ordódy őrnagy csapatainak kellett a császáriak útjába állniuk, míg Guyon 10 ezer főre és 32 lövegre erősödött csapatai Köpcsényből megindulva délről igyekeztek azokat bekeríteni. Az „ánglius oroszlán” katonái azonban annyira fáradtak voltak, hogy pihentetésre szorultak, az északi csoportosítás pedig inkább hagyta, hogy az ellenség egérutat nyerjen, mintsem azt megállítsa. Végül Guyon huszárjai november 3-án Nádasnál érték be Simunich utóvédjét, amelyet levágtak. Másnap Jablonic mellett ütköztek meg, de a császáriak visszavonultak, így Guyon Nádasnál foglalt állást.

A schwechati csata több tanulsággal szolgált, így azzal, hogy kiképzetlen sereggel harcedzett csapatokkal szemben csak egyenlőtlen küzdelmet lehet folytatni, a sereg vezetésére azok alkalmasak, akik nem hezitálnak, és a volt császári bajtársaik ellen is képesek harcolni. A vereség nem volt súlyos, ráadásul a honvédsereg egységesülési folyamata ekkor indult meg, ennek köszönhetően 1848 végére olyan tisztek kerültek előtérbe, akik az önvédelmi háború hívei voltak. Windisch-Grätz azonban hatalmas bakot lőtt, amikor Bécs alá és nem a magyarok ellen vezette csapatai zömét: időt hagyott a honvédseregek újjászervezésére és összekovácsolására, melynek eredményét 1849 tavaszán a maga bőrén tapasztalhatta meg.