Tisza István, a geszti Bismarck élete és halála

Úgy halhatott meg, ahogyan élt: a modern világot sok mindenben tragikusan elvetve és meg nem értve, de töretlenül, egész emberként – írta a Vasgrófról Vermes Gábor

Gali Máté – 2018.10.29. 01:20 –

Száz évvel ezelőtt, a történelmi Magyar­ország háborús összeomlásával egy időben tragikus véget ért Tisza István élete. A kortársai közül kiemelkedő, a dualizmus kori politikát évtizedekig meghatározó magyar államférfi pályája, életműve és sorsa ma is sok tanulsággal szolgál.

Tisza István 20181028 Benczúr Gyula Tisza Istvánt ábrázoló festménye (Forrás: Parlament.hu)

Borosjenői és szegedi gróf Tisza István, a 20. századi magyar politika egyik legjelentősebb alakja 1861. április 22-én született Pesten. Édesapja a Mikszáth Kálmán által „Generálisnak” elnevezett Tisza Kálmán volt, aki miniszterelnökként 1875-től 1890-ig állt Magyarország élén. Az édesanyját Degenfeld-Schomburg Ilonának hívták.

A református középnemesi felmenőkkel rendelkező Tisza testvéreivel a bihari Geszten álló családi kastélyban nőtt fel. Fiatal korától kezdve rendszeresen sportolt (lovagolt és vadászott), továbbá rengeteget olvasott. Kiváló intellektuális adottságokkal bírt, hiszen már 14 éves korában érettségi vizsgát tett a debreceni református kollégiumban. Ezt köve­tően elsősorban jogot, illetve politikai gazdaságtant hallgatott Berlinben, Heidelbergben és Budapesten. 1879-ben a pesti egyetemen szerzett államtudományi diplomát Az adóáthárítás elmélete című dolgozatával. Két esztendővel később ugyanott doktorált politikatudományból is. Nagyszerű észbeli képességeit több ellenfele is elismerte. Az őt nem különösebben szívlelő néhai kormányfő (1895–1899), báró Bánffy Dezső például úgy tartotta róla, hogy „a legeszesebb ember Magyarországon, eszesebb, mint mi együttvéve. Olyan ő, mint egy Mária Terézia-korabeli sok­- fiókos komód. Minden fiók színültig tele van tudással.”

Tanulmányai végével az ifjú Tisza rövid nyugat-európai körutat tett. Németország nyers életereje és fegyelmezettsége lenyűgözte őt. Példaképként tekintett a „vaskancellárra”, Otto von Bismarckra, aki mellett mélyen tisztelte az 1867-es kiegyezés megalkotásában tevékeny szerepet vállaló Deák Ferencet és idősebb gróf Andrássy Gyulát is. A kontinens nyugati feléről hazatérve Tisza egyéves katonai szolgálatot teljesített a 16. gróf Clam-Gallas közös huszárezredben, majd 1882-ben átvette a csegődi és kocsordi családi uradalmak igazgatását, a rákövetkező esztendőben pedig összeházasodott unokatestvérével, Tisza Ilonával, akitől két gyermeke született.





A kiegyezés konok híve



A vidéki idill 1886-ban ért véget, amikor is a közélet iránt már ifjúkora óta élénken érdeklődő Tisza a ’67-es közjogi alapon álló kormányzópárt, a Szabadelvű Párt színeiben mandátumhoz jutott az erdélyi Vízakna választókerületében. Az országgyűlésben kezdetben apja politikájának hűséges támasza volt. Saját konzervatív-liberális nézetrendszere az 1890-es évektől – amikor Tisza Kálmán már nem volt kormányfő – kezdett kikristályosodni.

Ennek egyik eleme a konok következetességű ’67-essége volt. A Bécs és Budapest közötti államjogi kapcsolatot a magyar nemzeti politikai célok elérése érdekében nem lazítani, hanem erősíteni kívánta. Bírta a kiegyezést komoly tiszteletben tartó király, Ferenc József bizalmát, szemben a magyarok iránti ellenszenvéről közismert Ferenc Ferdinánd trónörökössel, aki 1914-ben azt a kijelentést tette, hogy hatalomra kerülése esetén egy napnál tovább sem tűrné meg Tisza Istvánt a magyar miniszterelnöki székben, különben annak kockázatát vállalná, hogy 48 órán belül forradalmat robbant ki ellene.

A dualista struktúra mellett a gróf kiállt a rendszer egyik tartóoszlopa, a közös haderő intézménye mellett is. Hiszen világosan látta, hogy a történelmi Magyarország ellenségeivel való leszámolás órája késhet ugyan, de el nem múlhat. Már 1889-ben, 25 esztendővel az első világháború kitörése előtt megjósolta egy képviselőházi beszédében, hogy „folytonosan kísért bennünket egy nagy euró­pai háború veszélye és szelleme. […] Nekünk készen kell lennünk és pedig a békében kell elkészülnünk a háborúra. S ha ez a háború kiüt, azt hiszem, mindnyájan egyetértünk abban, hogy az nem lesz gyermekjáték sem a monarchiára, sem a magyar nemzetre nézve s igen könnyen fejlődhetik élet-halálharccá a magyar nemzetre nézve.” Mivel pedig tökéletesen tisztában volt a hadseregfejlesztés elengedhetetlen szükségességével, ezért a képviselőház elnökeként 1912-ben attól sem riadt vissza, hogy erélyes eszközökkel törje le a véderőtörvény megszavazásával szemben indított terméketlen ellenzéki obstrukciót.

A nemzetiségi kérdésben Tisza kortársai többségéhez hasonlóan a magyar szupremácia elvéhez ragaszkodott. Lándzsát tört amellett, hogy hazánk magyar ország, ahol a nemzeti szellemet és az ország történeti hivatását elsősorban képviselő magyar etnikumnak kell a maga számarányával, nyelvével és kultúrájával dominálnia. Felismerte ugyanakkor, hogy a honi nemzetiségek vezetőivel hosszú távra szóló megállapodást kell kötnie, mert az agg Ferenc József halála után nemzetisé­geink lelkes támogatói lennének Ferenc Ferdinándnak. 1913–1914 folyamán ezért tárgyalásokat folytatott a legnagyobb erőnek számító románság képviselőivel, ám – nem csekély részben a trónörökös közbelépése miatt – nem sikerült eredményt elérnie, integrálnia a románokat a magyar politikai életbe.

A választójogot illetően Tisza ellenezte annak jelentősebb kibővítését. Amellett érvelt, hogy a közéleti szerepvállaláshoz felelősségtudásra van szükség, s így a szavazati jogot vagyoni és műveltségi cenzushoz, továbbá viszonylag magas életkorhatárhoz óhajtotta kötni. A nevéhez fűződő 1913-as választójogi reform a szavazati joggal rendelkezők országos számarányát az addigi hatról mintegy nyolc-kilenc százalékra emelte, a törvényhatósági jogú városokban pedig a korábbi nyílt voksolást titkossá tette.

Gazdasági téren a gróf a magántulajdon szentségén alapuló, szabad versenyes kapitalista modellben hitt. Az egyéni kezdeményezéseknek és a piaci folyamatoknak nagy jelentőséget tulajdonított. Ódzkodott a radikális földreformtól, mivel a szegénységet nem a (föld)tulajdon szétosztásával, hanem több termeléssel gondolta visszaszorítani. Nem volt azonban érzéketlen a szegényebb rétegek iránt, mert – akárcsak Bismarck – támogatta a modern szociálpolitika egyes elemeinek bevezetését. E tekintetben ő maga is jó példával járt élen: amikor kocsordi uradalmában kolera tört ki, és a falu nem rendelkezett orvossal, személyesen látogatta végig a betegeket. Geszten pedig óvodát alapított 1902-ben.





A Monarchia erős embere



Tisza István két ízben, 1903 és 1905 között, valamint 1913-tól 1917-ig volt Magyarország miniszterelnöke. Második kormányfői ciklusa sorsfordító időkre, az első világháborúra esett. A gróf kezdetben a Szerbiával szembeni háború megindítása ellen foglalt állást, mert nagyon kedvezőtlennek tartotta az Osztrák–Magyar Monarchia balkáni helyzetét. Meglátása szerint az 1913-ban vívott második Balkán-háborút követően az egykoron szövetséges Románia hűsége elveszett, miközben a pótlásaként egyedül szóba jöhető Bulgária a háborúban elszenvedett veresége miatt még gyenge. Emellett nemkívánatosnak vélte Franz Conrad von Hötzendorf vezérkari főnök és az osztrák politikai elit azon szárnyának hadicéljait, melyek komoly balkáni annexiós terveket dédelgettek. Ő ugyanis további szláv területek Monarchiához csatolásában a dualizmus végét és a birodalom föderalizációjának egy formáját látta, ezzel együtt pedig a régi Magyarország végét. A dualista állam kormányköreiben viszont egyedül maradt a véleményével, majd azután, hogy Németország nyomást gyakorolt a Monarchiára a Szerbia elleni katonai fellépés érdekében, végül Tisza is a háború mellé állt. Azt azonban az 1914. július 19-i közös minisztertanácson sikerült elérnie, hogy háború esetén Bécs minden érintett fél tudtára adja: a stratégiai szempontból szükséges határmódosításokat leszámítva Ausztria-Magyarország nem kebelez be szerb területeket.

Tisza 1916-ig elismerten a Monarchia „erős emberének” számított, aki hazánk érdekeit képviselte a hadvezetés és az osztrák fél (például élelmiszer-ellátási kérdésekben) ellenében, valamint Bécs és Budapest álláspontját Berlinnel szemben. A növekvő harctéri veszteségek és a hátország fokozódó nélkülözései dacára is szilárdan kitartott a háborús helytállás politikája mellett, s ezzel feláldozta a népszerűségét, mert meggyőződése volt, hogy a szomszédos államokat, amelyeknek a Monarchia, illetve annak részeként a történelmi Magyarország területére fájt a foguk, le kell győznünk és el kell rettentenünk.

Tisza István 1917 májusában távozott a kormányfői székből, miután lemondásra szólította fel az 1916 végén hatalomra kerülő IV. Károly király. Az ifjú uralkodó népjóléti intézkedések bevezetésére és a választójog reformjára utasította a magyar miniszterelnököt, aki előbbire tett ugyan bizonyos javaslatokat, utóbbi esetében azonban nem akart érdemben módosítani az 1913-as választójogi törvényen.

A kegyvesztetté vált gróf ezt követően a debreceni 2. honvéd huszárezred ezredeseként szolgált Bukovinában és a Piavénál, majd 1918 szeptemberében IV. Károly megbízásából a Monarchia délszláv területein járt tényfeltáró körúton, ahol ekkorra már csaknem valamennyi politikai csoportosulás kisebb vagy nagyobb mértékben, nyíltan vagy kevésbé nyíltan, de magáévá tette egy önálló délszláv állam megteremtésének programját. Ez az út, valamint a központi hatalmak őszi összeomlása megrendítette Tiszát, s 1918. október 17-én beismerte háborús vereségünket a képviselőházban.





Eleve elrendelve…



Tisza István nem hagyta el a forrongó Budapestet, hanem a zuglói Hermina úton bérelt villájában maradt. Október 31-én a korábban három merényletet túlélő grófot egy ismeretlen személy arra figyelmeztette, hogy meg akarják gyilkolni. A mélyen vallásos és a kálvinizmus eleve elrendelésről szóló – őt naggyá, de sok esetben merevvé és kompromisszumképtelenné tevő – tanítását igen komolyan vevő Tisza azonban nem távozott a házból. „Nem ugrom én sehová – ahogy éltem, úgy fogok meghalni” – jelentette ki az inasának. Délután tisztek és katonák nyolcfős csoportja hatolt be a villába, akik a háború minden bajáért őt tették felelőssé. Rövid szóváltást követően felesége és unokahúga jelenlétében halálosan megsebesítették a grófot, akinek ezek voltak az utolsó szavai: „Ennek így kellett történnie.”

Halálával egy kétségkívül jelentős, tragikus történelmi alak és igaz magyar hazafi távozott az élők sorából, akiben volt jellemerő és emberi nagyság. Legkiválóbb életrajzírója, Vermes Gábor szerint Tisza István „úgy halhatott meg, ahogyan élt: a modern világot sok mindenben tragikusan elvetve és meg nem értve, de töretlenül, egész emberként”. w



A szerző a VERITAS Történetkutató Intézet

tudományos munkatárs