Furcsa páros az Egyesült Államok élén

Gondolatok Richard Nixon és Henry Kissinger rendhagyó tandemjéhez fél évszázad távlatából

Kávássy János Előd – 2018.10.13. 01:40 –

Ötven évvel ezelőtt, 1968. november 5-én egy keddi napon az Amerikai Egyesült Államok választópolgárai szavazatainak összesítése után kiderült, hogy 1969 januárjától Richard Nixon lesz országuk 37. elnöke. A vietnami háború gyors lezárásával kampányoló politikus mellett tűnt fel Henry Kissinger jellegzetes figurája mint a leendő elnök nemzetbiztonsági tanácsadója. Kevesen sejthették, talán még ők maguk sem, hogy párosuk az évek viharai során összeforr, s az utókor bizonyosan nem tud Nixon elnökségéről Kissinger nélkül beszélni.

Richard Nixon és Henry Kissinger 20181013 Richard Nixon és Henry Kissinger az elnöki dolgozószobában 1972 őszén (Forrás: Nixon Foundation)
Henry Kissinger híres (és sokáig népszerű) Diplomácia című, magyarul is olvasható könyvében nem fukarkodott valahai főnöke dicsőítésével: „Napóleonnak mint a porosz érdekek lehetséges közbenjárójának az előterjesztése már túl sok volt Bismarck konzervatív támogatóinak, akik pedig elindították és egyengették diplomáciai karrierjét. Bismarck kialakuló filozófiáját ugyanolyan felháborodott hitetlenség fogadta egykori támogatói körében, mint amellyel Richelieu találkozott két évszázaddal korábban, amikor azt az akkoriban forradalminak számító tézist hirdette, hogy a raison d’état előbbre való a vallásnál, s mint amely korunkban Richard Nixonnak a Szovjetunióval szemben folytatott enyhülési politikáját fogadta. A konzervatívoknak III. Napóleon a francia expanzionizmus egy újabb fordulójának a veszélyét jelentette és, ami még ennél is fontosabb, a francia forradalom gyűlölt eszméinek a megerősítését jelképezte. Bismarck ugyanúgy nem vitatta Napóleon konzervatív bírálatát, mint ahogy Nixon sem szállt szembe a kommunista indítékok konzervatív interpretálásával.”

Másutt azt írja: „Churchillnek, mint oly sok korábbi alkalommal, ezúttal is kitűnő meglátásai voltak, ha nem tudott is a bajokra megfelelő orvosságot ajánlani. Az országok demokratikus közvéleményei nem lennének hajlandók a konfrontációs helyzetet határozatlan ideig fenntartani, hacsak kormányaik előbb kétséget kizáróan be nem bizonyítják, hogy minden más alternatívát már megvizsgáltak. […] Ha a nyugati demokráciák el kívánták kerülni a hajthatatlan és az engedékeny magatartás közötti ingázást, akkor diplomáciai tevékenységüket igen szűk lehetőségek között kellett folytatniuk: a mindkét oldalon felhalmozódó nukleáris arzenál következtében egyre nyomasztóbbá váló és végtelennek tűnő konfrontáció és az emberek hidegháborúval kapcsolatos feszültségét csillapító megoldás között kellett egyensúlyozniuk, s ez a tényleges helyzeten valóban alig javított volna. A nyugati demokráciák valójában elég erős pozícióban voltak ahhoz, hogy ezeken a szűk kereteken belül működni tudjanak, hiszen befolyási övezetük is sokkal nagyobb és erősebb volt a szovjetekénél, s emellett a szuperhatalmak közötti gazdasági és szociális különbségek valószínűleg csak tovább növekedtek volna. A történelem úgy tűnt fel, hogy mellettük áll, feltéve, ha a fantáziát és a fegyelmezettséget össze tudják ötvözni egymással. Ez volt legalábbis a magyarázat Nixon későbbi enyhülési politikája mögött is.” Valójában azonban, ahogy Richard Nixon nem volt sem Otto von Bismarck, sem Winston Churchill, ugyanúgy nem voltak Nixon és Kissinger barátok.





A stratégia megszállottja



A ma már 95 éves Henry Kissinger méltatói szerint a 19. századi nagypolitika szakértője, aki a stratégia megszállottjaként a „diplomácia kora” méltó továbbvivője a 20. században, kritikusai szerint Kissinger valójában törtető karrierértelmiségi volt, aki céljainak elérése érdekében nem riadt vissza sem a hízelgéstől, sem a konspirációtól, sem a korlátlan erőszaktól. Az 1973-ban megosztott Nobel-békedíjat kapott amerikai nemzetbiztonsági tanácsadó többek szerint mind a vietnami háború második szakasza, az ahhoz direkten kapcsolódó kambodzsai katonai akciók, mind pedig a chilei Salvador Allende és követőinek meggyilkolása, illetve Augusto Pinochet tábornok hatalomra kerülése kapcsán háborús bűnökkel vádolható. Utóbbiak szerint Kissinger, aki a holokauszt idején több mint egy tucat rokonát veszítette el, döbbenetes módon nem a vészkorszak nihiljének elborzasztó erkölcsi tanulságait, hanem az erő korlátlan alkalmazásának leckéit tette magáévá. A Harvard elismert történészeként és külpolitikai szakértőjeként 1968-ban csatlakozott a republikánus elnökjelöltségért induló Nelson Rockefeller csapatához (Rockefeller később Gerald Ford alelnöke lett). Miután az elveszítette pártján belül a jelöltségért folyó versenyét, Kissinger meghívást kapott Nixon stábjába – de ezt ekkor elutasította.

Ugyanekkor a történész már Lyndon B. Johnson demokrata párti elnök adminisztrációjának egyik szakértőjeként 1968 májusában Párizsban tárgyalt a vietnami háború ügyéről. Egybehangzó források alapján bizonyosan tudjuk, hogy lenézte Richard Nixont, ennek ellenére a választási év folyamán bizonyíthatóan kormányzati bizalmas információkat szivárogtatott ki az elnökjelölt stábjának, melynek folyományaként, egyesek szerint tulajdonképpen „Rockefeller legjobb embereként” lett végül mégis Nixon nemzetbiztonsági tanácsadója – ezzel vette kezdetét furcsa párosuk közös története.





Az igazi erős ember



Egyik valahai munkatársa szerint „Nixon határozta meg az amerikai külpolitika főbb irányvonalait, de valójában Kissinger irányította azt, ő volt a tervezője, ő állt kapcsolatban a Pentagonnal, a vezérkarral, a CIA-val befolyásolva így nemcsak a diplomáciát, de a katonapolitikát is.” Vietnamban a háború eszkalálásával, melyről ők maguk is tudták (ahogy 1964 óta mindenki a legfelsőbb vezetésben), hogy biztosan el fogják elveszíteni, Kissinger csak azt akarta elérni, hogy Amerika veresége – a katonai erő felmutatásával – ne legyen annyira nyilvánvaló és megalázó. Ezt szolgálta egyrészt a Rolling Thunder nevű bombázási kampányának folytatása 1968 novemberéig, majd a bombázások titkos kiterjesztése Kambodzsára már 1969-ben. Nixonék tizennégy hónap alatt 3600 titkos bevetést hajtattak végre, melynek tervezésében a manipulatív és titokzatoskodó tanácsadó alapvető szereppel bírt. Mindeközben Kissinger lehallgattatta és megfigyeltette saját alkalmazottait, akiket hajlamos volt hol Nixon, hol pedig egymás ellen kijátszani.

Ázsiója emelkedésével Kissinger maximalizálni igyekezett társadalmi publicitását, és tudatosan celebrity-státuszt épített, melyről egyrészt azt gondolta, hogy azzal megerősíti politikai státuszát, másrészt erősíti szexepiljét – „Power is the ultimate aphrodisiac” stílusban. Henry Kissinger ugyan képtelen volt lezárni a mind vállalhatatlanabb vietnami háborút, ám az azzal kapcsolatos személyes szerepvállalása jelentősen megerősítette Washingtonban. Sokak szerint Kambodzsa 1970-es immár nyílt megszállása, mely Kissinger saját ötlete volt, évekkel nyújtotta el a konfliktust, lévén a titkos háttértárgyalásokban a vietnamiak már hajlandók lettek volna a megállapodásra. Hasonló volt Vietnam két évvel későbbi, 1972. karácsonyi amerikai bombázása is, mely inkább volt felesleges és véresen brutális PR-fogás, semmint értékes és fontos katonai művelet. A végül 1973 januárjában aláírt békeszerződés alig különbözött attól, amit a leköszönő Johnson-adminisztráció majdnem tető alá hozott az 1968-as választások előtt.





Negatív befolyás



Fentiek alapján talán egyetérthetünk abban, hogy nagy kedvencem, Joseph Heller vitriolos minősítése „a hájas kis fasz, az a Kissinger” (Gold a mennybe megy) fizikai megragadása azon lélektorzulásnak, melyen a Harvard valaha ünnepelt történésze mind emberileg, mind erkölcsileg keresztülment saját választásából Nixon adminisztrációjának erős embereként. Paradoxon, de tény, hogy miközben közös éveik alatt Nixon és Kissinger soha nem szerették egymást, s legfeljebb, ha pillanatokra tisztelték a másikat, hibáikban és gyarlóságukban nagyon is hasonszőrűek voltak.

Mindketten nyilvánvalóan kívülállónak érezték magukat az establishmentben, a végletekig paranoiásak és cinikusak voltak (egymás irányába is); s persze mindketten igyekeztek kihasználni a másikat. Kölcsönös függésekkel terhelt kapcsolatukban Nixon olykor kígyónak nevezte és zsidózta Kissingert, míg az hol őrültnek, hol iszákosnak hívta az elnököt – az 1969–74 közötti éra ezen rendhagyó, ellentmondásos, frusztrált és konfliktusos politikai páros „gyermeke” volt.

Richard Nixon elődeihez, John F. Kennedyhez és Lyndon B. Johnsonhoz hasonlóan nem volt jó elnök, s – már csak alkoholizmusa okán is – gyenge jellem volt, de fél évszázad távlatából jogos a kérdés: vajon tanácsadója, Kissinger negatív befolyása nélkül milyen más képünk lehetne az impeachmenttel leváltott Nixonról?

A szerző a Rendszerváltás Történetét Kutató Intézet és Archívum munkatársa