Vitéz FerencA Kolónia Könyve

Gyerekként csábított a Robinson-lét. Ma már nem lennék Robinson. Se gyarmat, se gyarmatosító!

Vitéz Ferenc – 2018.10.12. 04:12 –

Eredetileg a Kannibálok Könyvéhez szántam e jegyzetet. Robinsont már emlegettem: az elszigetelt helyen újraszerveződő életet gyakran társadalmi-politikai utópia keretében bemutató robinzonád műfajának nevet adó Defoe-regény az eltérő kultúrák találkozásának etikai dilemmáját is érinti. Robinson, a kannibálok viselkedését magyarázva, arra a következtetésre jut, hogy „nem bűnként élik meg, amit elkövetnek”. Mármint a foglyok rituális elfogyasztását – mint Samuel Butler mondta: a kannibálok országában az emberevés erkölcsös dolog. A Swift utódaként és Orwell előfutáraként emlegetett 19. századi Butler szatirikus írásaiban figurázta ki a társadalmi képmutatást; ő állt elő a Homérosz-eposzok női szerzőségének kérdésével is. Azt javasoltam, hogy az erkölcsös kannibálok maradjanak a saját szigetükön. Mindenesetre Robinson nem mond le a civilizálásukról, amihez Péntek, a tanulékony kannibál, akit éppen meg akartak enni, kiváló alanynak bizonyul.

Ám Defoe is Kolóniáról beszél. Robinson először a Kétségbeesés Szigetének nevezi a helyet, ahol a hajótörés után újra föl kell építenie egyszemélyes civilizációját. Mivel egyszemélyes civilizáció nem létezik, mert azt mindig közösség hozza létre, a lakatlan szigetre hozott kultúrája akkor válik láthatóvá, amikor Pénteket is elkezdi civilizálni. Tehát nemcsak a saját értékrendjét, hanem viselkedésnormáit, illetve annak tárgyi formáit és kellékeit is igyekszik átadni a vadembernek. Már nem lakatlan szigetről van szó, aminek ő a kormányzója, hanem kolóniáról, aminek ő a meghódítója. A Robinson Crusoe így nem más, mint a kolonializálás, a gyarmatosítás könyve. Pénteket csak az mentheti föl „közösségi bűne”, saját barbárságának bűne alól, ha beilleszkedik Robinson kultúrájába.

Divatos e helyütt a Joyce-ra való hivatkozás, aki szerint hajótöröttünk a gyarmatos prototípusa. „Crusoe-ban megvan a teljes angolszász mentalitás: a férfias függetlenség, a tudattalan kegyetlenség, a kitartás, a lassú, ám hatásos intelligencia, a szexuális érzéketlenség, a számító szűkszavúság.” Ez a mentalitás időközben szinte minden elemében megváltozott. A férfias függetlenségből és kitartásból önfeladás, a tudattalanból szándékosan álszent humanitás, a lassú, de hatásos intelligenciából gyors elbutulás, a számító szűkszavúságból nem kevésbé számító mellébeszélés, a szexuális érzéketlenségből gender-túlérzékenység lett. Mindez egy, a szemünk előtt zajló modern gyarmatosítás eredménye, amelynek az angolszász és általában az európai ember nem a végrehajtója, hanem az elszenvedője.

Defoe a 18. század elején a „kulturális imperializmus” és az etnocentrizmust tagadó „kulturális relativizmus” problémájával állít szembe. Robinsonnak minden látszat ellenére szerencséje van. Ezt maga is nyugtázza, amikor a hajótörés után leltárt készít. A rossz dolgok mellé pozitív mozzanatokat sorol, ami szemléletének és attitűdjének relatív voltát is jelöli, noha azt hangsúlyozza, hogy mindent pártatlanul igyekszik megítélni. Nincs ugyan egy lélek sem, akihez szólhatna, és aki enyhíthetné a bánatát, Isten azonban „rendkívüli adományként partközelbe küldte a hajót, ahonnan megszerezhettem minden szükséges holmit, hogy felszerelkezhessek és ellássam magam utánpótlással, akár életem végéig is”.

Majd belekezd a naplójába. Civilizációját, eszközeit és erőforrá­sait nem megteremtenie kell, hanem csak folytatnia, újraépítenie. Rá­adásul kihasználja a sziget bőséges erőforrásait is. Megpróbál észszerűen gondolkodni és így meghozni a döntéseit. Abban reménykedik, hogy bár korábban nem volt kézi szerszámmal dolga, „idővel a kézműves mesterségekben való jártasságot is magas szintre fejleszthetjük magunkban”. Saját maga mestere lesz. Vet és arat, kenyeret süt, állatokat tenyészt. Az egyik tevékenységet (asztalos, kőfaragó) a másik után (fazekas, kosárfonó) tanulgatja. Sőt még a saját vallásosságát is újraépíti. Megköveteli, hogy Péntek Mesternek szólítsa őt, és azt is, hogy együtt mondjanak igent és nemet.
Egyetértve azzal, hogy a különböző kultúrákat elfogulatlanul, önértékükben kell vizsgálni, s egyik sem helyezheti magát a másik fölé, nem ítélkezhet fölötte, lemondunk az egyetemes értékrendről. Földényi F. László arra világít rá, hogy Robinson nemcsak a kultúra életképességében, de mindenhatóságában is hisz – de csak a saját kultúrájának erejében.

Azt sem tagadjuk ugyanakkor, hogy az értékek relativitásának elve nem jelenthet egyúttal etikai közömbösséget. Erre az amerikai antropológusok a 20. század közepén figyelmeztettek. Majd jött a nyelvi relativizmus, ahonnan csak egy ugrás a píszí álszeméremtől hazugságig ívelő karrierje, ami a beszédmódra alapozott kulturális diktatúra egyik megnyilvánulása.

Céduláim végére alábbhagy a Robinson iránti rokonszenv. Mert tanulság az is, hogy ha létezik a kulturális relativizmus: az egyik kultúra békén hagyja a másikat. Nem akarja megszállni azt és létrehozni egy új Kolóniát. Gyerekként csábított a Robinson-lét. Ma már nem lennék Robinson. Se gyarmat, se gyarmatosító!