Tamáska PéterMese egy gazdag országról

Vihart kavart Daniel Stelter szep­temberben megjelent könyve

Tamáska Péter – 2018.10.10. 03:00 –

Az egykor a Boston Consulting Group egyik vezető közgazdászaként feltűnt szerző a bankok és a pénz betegségei mellett a menekültügynek is kiváló tudója, s az első német köztársasági elnökről, a szociáldemokrata Friedrich Ebertről elnevezett alapítványon keresztül nézetei a politikát is befolyásolják. Könyve – Mese egy gazdag országról, avagy miképp rombol le minket a politika – közgazdász nyelven ugyan, de arra az antoniusi gyászbeszédre emlékeztet, amely azzal kezdődik: „Temetni jöttem Caesart, nem dicsérni.” Végső konklúziója, hogy a ragyogó statisztikák ellenére Merkel asszony tizenhárom éves regnálása békeidőben példátlan módon rombolta szét a német jólét pilléreit.

Mi is itt a probléma? – gondolhatnánk a szerzővel, amikor Németország gazdaságilag jobban áll, mint évtizedek óta bármikor. A foglalkoztatottak száma 44,6 millió, több mint a német egyesítés (1990) óta bármikor. A munkanélküliek aránya 5,5 százalék, azaz a felére csökkent Merkel hivatalba lépése óta. A nagy krízis éve, 2008 után az egy főre eső GDP 8,6 százalékkal nőtt, míg ugyanez a növekedés a fran­ciáknál csak 2,6 százalék volt, a spanyoloknál nulla s az olaszoknál mínuszba ment át. Évek óta – írja Stelter –, mi németek export világbajnokok vagyunk, ezért úgy véljük, semmiféle reformra nincs szükségünk. Csakhogy ez a jó menetelés nem a politikának köszönhető, sőt, a reform halvány reménye nélkül rövidesen megbosszulja magát. A német gazdaság sikerei ugyanis a Kína által diktált világgazdasági konjunktúrának, a munkabérek korlátozásának, a gyenge eurónak és az alacsony kamatoknak köszönhető. Az amerikai kereskedelmi korlátozások (pl. a német autókra kivetett jelentős vámok), plusz egy kemény Brexit minden nyolcadik munkavállalót érinthet. A kérdés csak az, mikor? (Amerikából protekcionalizmus és nacionalizmus fenyegeti Németországot – olvasható a Cicero, a berlini nagy politikai havilap szeptemberi számában.)

Az elhúzódó eurókrízis során csak a frankfurti Európai Központi Bank agresszív pénzpolitikájának köszönhető, hogy a földrész pénzneme még létezik. Az euró behozatalát a szilárd márka helyett vezető közgazdászok óvó figyelmeztetése ellenére erőszakolta ki Helmut Kohl, Merkel pedig elodázta a gyenge euró­val járó problémák megoldását. (Sok háziasszony még évekkel is az euró bevezetése után márkára számolta át az árakat, hogy lássa, egy termék értéke a régi körül maradt-e vagy indokolatlanul felemelték az árát?) Európa bankjai a Lehman–Brothers-féle csőd óta kevés tőkével rendelkeznek és hatalmasak a behajthatatlan követeléseik. Egyes értékelések szerint ezermilliárd euró hiányzik. A Target2-követelések, azaz a valós idejű bruttó átutalások kapcsán Stelter így adomázik: minden este a vendégek betérvén kedves kocsmájukba, az elfogyasztott sör és a felesek után fizetendő cechet felíratják a kocsmárosnál, aki bemegy a bankjába, s ott a számlákat kifizetik neki. Ha egy idő múlva a vendégek nem rendezik így felvásárolt tartozásaikat, az nem a vendéglős, hanem a bank gondja. Hitel és vendég van, pénz viszont nincs. A válságba került országok hiányát végső soron a Bundesbank fedezi, ami az ország minden állampolgárának fejenként tizenkétezer euró veszteséget jelent. Ha az eurózóna összeomlik – mondjuk az olasz kormány bejelenti a kilépést –, a hitelek végleg leírhatók.

A migráció millárdos terhet fog róni a Németországra s kettészakítja Európával együtt, ugyanakkor a költségvetési megszorítások erősen korlátozzák az állami beruházásokat: Stelter szerint Merkel asszony fölöslegesen tönkrespórolta magát. (Az autópályák hídjainak fele 1965 és 1975 között épült, számítógépes infrastruktúrában pedig olyan, jóval szegényebb országok is, mint például Spanyolország, alaposan lehagyták a németeket.) Ezermilliárddal nőttek ugyan a szociális kiadások, ám, ahogy Stelter írja: „A politikusok megtévesztettek minket a gazdag országról szóló meséikkel. Arról a gazdag országról van szó, amely egy időben tudja biztosítani a magasabb nyugdíjakat, az energiaváltást, a migrációt a szociális rendszeren belül éppúgy, mint az euró pénzügyi garanciáit s magának az EU-nak a vezetését is. S amely egyúttal a jövőnek szóló beruházásokon megtakarítást ér el. Sajnos a németek előszeretettel hagyják magukat megtéveszteni: az számít szalonképesnek az értelmiség körében, aki nemigen konyít a gazdasági összefüggésekhez és azok nem is érdeklik. Az alkalmazkodási sokk, amely ránk vár, külsőleg is nagyon fájdalmas lesz. Épp azokban az időkben, amikor a legnépesebb évfolyamok nyugdíjba mennek, nyújtják majd be nekünk mindenfelől a számlát. Az adók és illetékek nyers emelkedése a szociális juttatások kurtításával egyidejűleg válik elkerülhetetlenné. Az elosztásban a konfliktusok drámaian felerősödnek. A CSU-CDU Unióját és az SPD-t terheli a felelősség ezért az elkeserítő mérlegért, ugyanarra sorsra jutnak, mint a többi testvérpártjuk Európában. Gazdasági, politikai és társadalmi síkon viharos időknek nézünk elébe.”

Hány napja van még hátra Merkelnek? – teszi fel a kérdést a Junge Freiheit az októberben rendezendő bajorországi és hesseni választások kilátásait mérlegelve. A kancellár asszony a végsőkig ki fog tartani – így a cikkíró, miközben a Cicero azt a kérdést is felteszi, kormányozhatatlanná válik-e a Kelet, a volt NDK? (A nagy drezdai lakótelepen 33 százalékot hozott az AfD és egyik politikusa, az afgán származású Leyla Bilge a merkeli hazugságoktól elhíresült Chemnitzben arról tart előadást, hogy egyáltalán „Megmenthető-e még Németország?”) Thilo Sarrazin legújabb könyve – Ellenséges hatalomátvétel, avagy miképp akadályozza az iszlám a haladást és fenyegeti a társadalmat – ismét a bestsellerlistán található. Erkölcsi terrorral vádolja a mainstream elitet, miközben az iszlám hódítók minden alkalmat kihasználnak, hogy szövetségest találjanak képviselőik közt világuralmi terveik megvalósítása érdekében. S közben Merkel – aki egyre inkább hasonlít egy endékás, kövér kommunista személyzetis asszonyra – előadja, hogy bár a lakbérek mindenütt érzékenyen emelkednek, a kormány cselekedni fog. (Hamis az ígéret állami lakások építésére – láthatjuk a YouTube paró­diáján.) Andreas Unterberger „Minus Frau Merke” című írásában pedig a tizenhárom év mérlegét még kegyetlenebbül vonja meg, mint Stelter: a sors keserű iróniája, hogy már mintegy hétmil­lióan a harmadik világ határán, Hartz IV. segélyeken és munkanélküliségben élnek. A kommunista utódpárt, A Bal (Die Linke) lipcsei kongresszusán ügyesen nyúlt vissza az alapító atyák, Marx és Engels hagyatékához: az egykor az NDK és az NSZK közt emberkereskedelemmel foglalkozó ügyvéd, Gregor Gysi már a tömegek életérzés-változására játszik. (Kövér, kopasz és ügyes: mintha Rákosit látnánk a ’45 utáni koalíciós időkből.)

Szerencsénk van Orbánnal: a német lelki megroppanás pillanatában sikerült az egész világgal tudatnia, hogy van még nemzeti hivatástudat, s a nemzetállam megtartó erő lehet a birodalmi erőszakkal szemben. (Mint egykor a nemesi vármegyék a Habsburg-önkénnyel szemben.) Az 1877-ben alapított Romania Liberában Marius Ghilezan – aki 1990-ben a temesvári kiáltványban Románia decentralizálása mellett lépett föl – nagy írást szentel annak, hogy egy kelet-európai vezető ismét fel tudott lépni a világszínpadra. Brüsszelben „Orbán Viktor a megtámadott jogán mondott válaszában leckét adott abból, miképpen változtathatók át lovaglócsizmává a holland papucsok, vagy miképp változhat át zenekarrá a banda, ha jó a karmester.” Ghilezán szerint miniszterelnökünk bársonyos kézzel vágott vissza a kettős mérce paradigmájába merevedett Európának, amelyben egyik oldalon a szegények, a másikon a gazdagok állnak. Emlékezzünk csak a múlt század elejére, amikor Németország és az Osztrák–Magyar Monarchia politikai berendezése liberális volt, ám a Nyugat és Amerika szemében nem volt eléggé liberális. A forgatókönyv száz év múltán újra előkerült a rendező fiókjából, s ellenállni látszik a mulandóság örök törvényének.