Vitéz FerencA Senki Könyve

A Senki is lehet név. Nemcsak a senkiházi minősítésben, a „sehonnai bitang ember” státusában, hanem a fikciós alakok is magukra öltik ezt a nevet

Vitéz Ferenc – 2018.10.09. 04:02 –

Emlékszünk a spagettiwestern-paródiára (Nevem: Senki); Rejtő Jenőnél is föltűnik a figura (A három testőr Afrikában), a titokzatos Senki Alfonzé, akit „a világ valamennyi államából örök időkre kiutasították, és így már régóta csak a legnagyobb titokban tartózkodhatott a Földön”. Verne Nautilusát is Senki irányítja (Nemo kapitány [Húszezer mérföld a tenger alatt]); Jókai Mór Az arany ember című regényében Tímár Mihály és Noémi idilli menedéke a Senki szigete.

Lehet a lelemény jele az „inkognitó”: „Így hívnak, hogy Senkise, otthon / édesanyám meg apám és minden többi barátom” – mutatkozott be Odüsszeusz a társait falatozó küklopsznak, s miután megvakította a lerészegült szörnyeteget, Polüphémosz csak ennyi útbaigazítást tudott adni a többi óriásnak: „Senkise öl meg csellel, senki erővel”. Innen csak egy képzeletbeli ugrás Robinson lakatlan szigete, ahol nem élt előtte senki, csak a kannibálok jártak oda néha ellenséget áldozni. Defoe azt az – eltérő kultúrák találkozásából fakadó – etikai dilemmát is érinti, miszerint a kannibálok országában az emberevés erkölcsös dolog: „nem bűnként élik meg, amit elkövetnek”. Ezért a Kannibálok Könyvé­ben majd arról is szólni kell, hogy az „erkölcsös” kannibál maradjon inkább a saját országában.

Amit az „északfény”-voltát ironikusan tagadó Karinthy nem mondhat el senkinek (Előszó), súgva és titokban, valami örömhírt: szószékről prédikálná szét azt mindenkinek. A „senki élőnek ellensége” Ady Endre pedig fájdalmasan írja: „nem veszi észre senki más, / Milyen magános férfi-porta / Lett a szemünk, lett a szivünk” (Valaki útravált belőlünk). Majd a maga körül sokakat szétmarcangoló költő így szól: „Sem rokona, sem ismerőse / Nem vagyok senkinek” – mégis arra vágyik, hogy tartozzék valakihez.

Az irodalomnál maradva, a senki-fogalomhoz akár azt az elfelejtett hírt is társíthatnánk, hogy a „sze­xuá­lis zaklatási és összeférhetetlenségi botrányba keveredett” Svéd Akadémia, amely iránt megrendült a közbizalom, és a testület működésképtelenné vált, az idén nem ítélte oda senkinek az irodalmi Nobel-díjat. Bár ennek a díjnak a híre legalább annyira a politika és ideológia, mint az irodalom ügye. S bizony, Kertész Imre előtt senki magyar nem kapott irodalmi Nobelt, pedig a második világháború előtt Herczeg Ferencet háromszor is jelölték (1925, 1926, 1927), Szabó Dezsőt egyenesen Uppsalából javasolták 1935-ben, Tormay Cécile 1936-ban és ’37-ben is ott volt a jelöltlistán. Úgy tudjuk, Füst Milánt a Feleségem története francia sikere után 1965-ben terjesztették föl a kilencvenes listára, az akadémiai archívum szerint azonban Illyés Gyula volt ekkor a megnevezettek között. A jelöltek névsorát egyébként ötven évre titkosítják, ezért a ’60-as évek második felétől csak a találgatások biztosak. Így került szóba Németh László, Pilinszky, Weöres vagy Déry neve; a hazai jelölőszervezetektől azonban tudni lehet, hogy mások mellett aspiráns volt Szabó Magda és Mészöly Miklós is.

Nos, ők mindannyian Valakik voltak! Ezért hát nem is miattuk vettem elő a Senki Könyvének ötletét, hanem azért, mert éppen Hamvas Béla esszéjét olvastam: A senki címűt a Patmos második kötetéből, az 1964 és 1966 közötti írásokat föllapozva. Érthető, ha a könyvtárosi állásától megfosztott segédmunkás és raktáros Hamvas aktuális létérzés-hangulatát, az immanencia terhétől szabaduló metafizikus fejtegetéseit, a kommunista diktatúra hatalomgyönyörtől átfülledt levegője is belengi. Azt viszont nem értem, hogy miért érzem ennyire aktuálisnak fölvetéseit. Csak nem a liberális diktatúra miatt, ami egyébként nincsen, tehát nem is irányítja senki azt, illetve: csak a senkik irányítják?

Hamvas egyik összegző megállapítása, hogy a „senki” a világapparátus lakója, egy olyan „üzemé”, ahol az igazság és hazugság ugyanúgy együtt van, mint a béke és háború. Heidegger és Camus egyaránt úgy látta, hogy az 1945 utáni korszakra valami arctalan és jellegtelen viszonyrendszer, „a nembéke és a nemháború” állapota jellemző. S amikor ennek az apparátusnak rendelik alá a létezést, az ember elveszíti szubsztanciáját, mert individualitásától, autonómiájától fosztják meg. A senki amúgy nem hirtelen jelent meg. Nem „csöndesen és váratlanul”, ahogy Adyt ölelte át az Isten. – És nem a semmiből jött. Először még a Valakik voltak, aztán a Valakikből Akárkik lettek, belőlük pedig megegyszerűsödött a Senki. Ő az igazsággal takarózó totális állam üzemének a munkása. Ellenük Hamvas szerint tudósok, művészek, gondolkozók tiltakoznak. Az „éppen hogy csak valakik”, hiszen más őket semmibe veszi.

Mint ahogy Ady figyelmeztetését is félresöpri a „léha nullák raja”. Azt írja 1911-es versében: „Seregesen senkik jönnek, / Megrabolnak, elköszönnek / Gúnnyal, szabadon”. Talán nem is 1945 (vagy éppen 2015) után jelent meg ez a Senki? „Álmagyarok s jöttment népség / S cimeres, ronda cselédség” – a Senki csak újjászületett.