Babucs ZoltánVégtisztesség mindenáron

A hóhér, Franz Bott fia 1899-ben beszélt arról, hogy Damjanich János fehér köpenyét apja úti ruhaként használta, és a vértanúk ruhái évekig hevertek náluk Brünnben

Babucs Zoltán – 2018.10.06. 02:21 –

Világos után gyászba borult a legyőzött Magyarország, és Vörösmarty szavaival élve „a föld megőszült”. A császári bosszúállás kegyetlen volt, és statáriális hadbírósági ítéletek alapján végezték ki 1849. október 6-án a tizenhárom aradi vértanút és Pesten az első felelős magyar miniszterelnököt. A kivégzés napján – előírás szerint – a vértanúk holttestei közszemlén maradtak, s ezt követően az zsigmondházi réten felakasztottakat a hóhér és segédei, míg az agyonlőtteket a főporkoláb hantolta el katonáival. A hóhér, Franz Bott fia 1899-ben beszélt arról, hogy Damjanich János fehér köpenyét apja úti ruhaként használta, és „a vértanúk ruhája (…) évekig zsákokba összegyömöszölve hevertek náluk Brünnben. A vértanúk fehérneműjét az akasztásnál s a sírgödör ásásánál segédkező pribékek kapták”.

A rokonok, barátok igyekeztek mindent megtenni, hogy a vértanúk holttesteit kiválthassák, de megkeresésüket az aradi vár parancsnoksága elutasította, ám jelezte, ha titokban viszik el a holttesteket, nem vesznek róla tudomást. Csernovics Péter földbirtokos – aki Damjanich János közeli rokona volt –, október 6-án száz aranyat adott komornyikjának, hogy Damjanich és Lahner tetemét „mindenáron”, „Vécsey s Leiningenét pedig ha lehetséges, a hóhértól megszerezze, s Mácsára vitetvén ott a parkban eltemesse.” Zsiradó János gazdája utasítása szerint járt el, a hóhér egyesével szedte le a holttesteket a bitófáról, és azokat átadta neki azon megjegyzéssel, hogy „ha akarja, odaadom magának a többieket is”. Csernovics utólag bánta, hogy nem élt e „keggyel”, de az idő rövidsége miatt nem volt lehetősége a mérlegelésre. Késő este érkezett meg a mácsai birtokra Damjanich és Lahner György koporsója, ahol Rátky Frigyes gazdatiszt olyan helyet keresett, ahol a két vértanút másnap éjjel titokban el tudja temetni. A szekérről leemelték a két fekete fakoporsót. „Egyik sem volt leszögezve. A halottak felér alsóruhába voltak öltözve, s letakarva egy vászonlepedővel. Mikor megnéztük a két hős elváltozott alakját, egymás nyakába borultunk, s úgy sírtunk” – emlékezett vissza Rátky. Maga mellé vette egyik megbízható öregbéresét, kerestek egy alkalmas helyet, és megásták a sírokat. Másnap levél érkezett Csernovicstól, amelyben arra kérte, addig ne temessen, amíg ő haza nem ér, de „csak 8-án este jött haza Mácsára. A kétnapi állásban, miután 7-én és 8-án meleg őszi idők jártak, a két hulla erősen föloszlásnak indult. Damjanich kövér holtteste fölpuffadt, s a már leszegezett koporsófödelet ötujjnyira fölemelte. (…) Csernovics maga jelölte ki a mácsai parkban a helyet, ahová a sírt kellett ásni. Éjjel ástuk meg az új sírgödröt. Éjfél után két órakor egy kétökrös szekéren vittük ki a parkba a két koporsót. Közös sírba temettük a halottakat. Az éjjeli temetésen jelen voltunk: Csernovics, én, a feleségem, Csernovics komornyikja, Lahner legénye és a béresgazdám. Mikor a két koporsó egymás mellett feküdt a sír fenekén: letérdeltünk a gödör mellé, s elmondtunk három miatyánkot. Ez volt a végtisztessége a forradalom két legkiválóbb hősének. Az imádság után behantoltuk a gödröt, a földet elsimítottuk, hogy munkánknak nyoma ne legyen. Aztán még egyszer áldást mondtunk a lenn nyugvó drága halottakra, és hazatávoztunk.” Csernovics jóvoltából gróf Leiningen-Westerburg Károly özvegyének rokona, Urbán Gyula két ügyvéd segítségével október 6-án este kapta meg a gróf holttestét, amelyet monyorói birtokán temetett el. Ugyanekkor adatta át gróf Vécsey Károly testét feleségének, amelyet ideiglenesen a Rósa család sírboltjába rejtettek. Lei­ningen maradványai 1876-ban a borosjenői katolikus templom sírboltjába, míg Vécsey csontjai 1916-ban kerültek az aradi kultúrpalota kriptájába.

Az aradi sáncokban agyonlőtt négy vértanú tetemének elszállíttatása már jóval nagyobb nehézségekbe ütközött. Kiss Ernő temetetlen holttestét október 6-án este fél tizenkettőkor a vértanú mostohatestvérének utasítására Kovács Mihály, aki 1828 óta volt a délvidéki nábob tiszti szolgája és Vörös Márton, Hertelendy Miksa komornyikja lopta ki, „azt onnan továbbcipelve, míg az őröktől tovább tartani nem kellett, taligára helyeztük, egyikünk a testet tartotta, másikunk a kétkerekű taligát húzta (…) Arad város egyik hátsó félreeső utcájába, egy bérelt szobába. Ott a testet megmostuk, én a fejet, mely széjjel volt roncsolva, összeállítottam s összekötöztem (…) Ezután fölöltöztettük a testet tiszta fehér alsóruhába (…) és egy lepedőbe csavarva egy mázolatlan koporsóba helyeztük (…) kivittük a temetőbe”. E visszaemlékezést egészíti ki Kovács Mihály huszár levele, amelyet 1890-ben írt Kossuth apánknak. Az agg hadastyán hat évig hagyta gazdáját az aradi temetőben, majd elvitte Katalinfalvára, „a hol 16 eszten­deig feküdt; onnan átszállítottam az ő templomi kriptájában Elemérre a hol most is nyugszik”.

Dessewffy Arisztid holttestét csak 1850 tavaszán tudta özvegye hazaszállíttatni Margonyára. Előzőleg a tábornok öccse, Dessewffy Kálmán unokatestvéreivel, Bánó Miklóssal és Bydeskúty Ernővel tett próbát, hogy hivatalosan megkaphassák a holttestet, majd amikor ez nem sikerült, maguk ásták ki a sírt, ám egy őr lefülelte őket. Ekkor egy császári tiszt ajánlotta, hogy vásárolják meg az illetékesek hallgatását. Ez sikerrel járt, az őrnagy a feltűnés elkerülése végett egy ládába rakatta Dessewffy maradványait, amiket rögvest a családi birtokra szállítottak, s amikor azt felbontották, „akkor látták, hogy a holttest szét van darabolva. Valószínű, hogy a sírfelásók nem tudták a szűk ládába beletenni a hullát, s miután más ládát keríteni nem volt idő, szétvágták a testet és úgy helyezték el (…) a család alig ismert rá a holttestre.”

A többiek jeltelen sírjait 1867 után többször keresték, mindhiába. A véletlen folytán 1913-ban találtak rá Schweidel József és Lázár Vilmos csontjaira, melyeket az aradi kultúrpalotába vittek. Poeltenberg Ernő, Török Ignác, Knezić Károly, Nagysándor József és Aulich Lajos földi maradványaira 1932 tavaszán bukkantak, amikor a Maros töltését erősítették, de a román hatóságok vegzálása miatt azokat sietve kellett agnoszkálni és elszállítani előbb az aradi temetőbe, majd 1956-ban a kultúrpalotába. A gyásznap 125. évfordulóján az Aradon és környékén nyugvó tizenegy vértanú földi maradványait végül az aradi emlékoszlop tövében létesített kriptába temették át. Ám nagyjaink porhüvelyei azóta sem nyugodhatnak háborítatlanul. Túlfűtött szlovákok korábban barbár módon többször szétszórták a margonyai erdei kriptában lévő csontokat, de Aradon sem jobb a helyzet. Igaz, itt hosszú huzavona után visszaállították a Zala György-féle Szabadság-szobrot a Megbékélés parkjában, ahol a vértanúk domborműveivel az oláh „szabadsághős”, furulyás Jankó, azaz Avram Iancu és brigantijainak mementója néz farkasszemet, s a román „hazafiak” időről időre megcsonkítják vagy piros-sárga-kék festékkel kenik össze az ottani ’48-as emlékhelyeinket. Tetteikkel azonban nem csak az aradi tizenhárom emlékét, hanem magyar nemzeti érzéseinket is meggyalázzák.