Péntek OrsolyaKikötő

Ha a kikötővárosokban a szezon végén, amikor már hűvösek a hajnalok – amiről nem tudnak, akik a nyárba lustulva csak tíz körül ébredeznek –, felgyalogol az ember egy-egy magasabb pontra, van esélye rá, hogy meglássa az ősz érkezését

Péntek Orsolya – 2018.10.06. 02:20 –

Hiszen ki kell kötnie valahol annak is.

Találkozni az ősszel, amikor befordul itt, a sarkon – gondolja az utazó a pulai amfiteátrum kék árnyékában reggel fél nyolc körül, és felnéz a kőívekre. Köztük melegkéken ragyog már az ég, fél lépéssel arrébb a kövön smaragdzöld gyík napozik kifeszített nyakkal, mintha különös figyelmet fordítana arra, hogy a válla és az álla közti terület is lesüljön. Egy lepke átrepül az egyik kőíven, belépőjegy nélkül átszáll az arénán a tenger felé, aztán eltűnik. A nap kihasít még egy vékony csíkot a gyík mellett, és a kocsisor végre megdöccen fölfelé, a buszpályaudvar felé a partizán zászlóaljról nevezett úton.

Valahonnan levendulabokor olajos illata száll, amely egészen a piacig vezet, pedig az amfiteátrumtól a piacig nem rövid az út, legalább negyed óra a levendulaillatban.

– Még nyár van – mondja a dalmát olívaolaj-árus, mintha tudna az őszvadászatról, és konzultálni akarna a helyzetről.

Fekete, mint a tücsök a La Fontaine-mesében, fekete a szempillája, fekete a haja és fekete a szeme, messziről jött idáig, hogy isztriai legyen. Kóstoltat, szemenként rakja ki a fügéket egy papírlapra, külön a zöldeket, külön a lilákat, és tízre egészen nyár lesz.

Másnap hajnalban, amikor felragyog a nap a fórum felett, és melegíteni kezdi az Augustus-templom kétezer éves köveit, úgy fürdik az üres tér a kápráztató tengeri fényben, hogy hallani a napcsobogást; aztán a presszós lány, az undok, aki mindig csapkod reggelente, kivágja az első asztalra az árlapot, hogy beleremeg a szomszéd városházán a horvát meg az olasz zászló.

– Talán holnap. Holnap talán már ősz lesz – mondja a szomszéd asztalnál egy galambszínű selyembe öltözött idős hölgy, a haja hófehér, kontyba simítva ül a nyakszirtjén.

Harmadik nap pirosan, sárgán, téglaszínben, halványkékben ragyognak lent a háztetők, mögöttük feszül a tenger. Az erőd falán könyökölve jó fél óráig is el lehet nézni a darukat a kikötő felett. Mintha egy árnyalattal sötétebb lenne messze-messze a tengeren az a csík, ami szabad szemmel még kivehető, de ha az árnyékból a napra nyújtja az ember a karját a falon, a felzavart, ezúttal barna gyíkocska mellé, érzi, hogy már perzsel, pedig még kilenc sincs.

A levezető görbe, szabálytalan utcákon még nem cserélték ki a turistabuktató burkolatot. A sima, fényes, kerekre koptatott selyemfehér utcaköveken a leginkább lecsúszni lehet a fórumra, elég egy spárgatalpú cipő a szánkózáshoz.

A ferences templomot talán százszor, ha nem ezerszer látta már az utazó. Már vagy tíz generáció óta nézi, Pula voltaképp az otthon egyik formája, ahová talán a legjobb hazaérni. Kikötő.

A templom és a kolostor őre nincs sehol. A kapu zárva.

– Elugrott. Majd jön – mondja a férfi, aki a kagylóformákkal díszített kapubélletnek nyomja a hátát, úgy vár, és a majd jön, ez az örökös majd és örökös nemsokára, ez az örökös elugrás, amely teljesen csak olaszul, spanyolul, balkániul és magyarul érthető, voltaképp otthonosabb bárminél, és tökéletesen fordítható.

Negyed óra. Vagy fél. Mindegy. Semmi sem lesz tőle máshogyan. Előbb-utóbb visszajön.

A kerengő kertjében teknősök totyognak és csipognak a füvön, mintha ők lennének a hely egyetlen lakói. A templomtér üres és nyugodt mint egy gyerekkori padlás – és valóban, hol lehetne ott egyértelműbben Isten, mint a ferenceseknél vagy egy padláson.

Persze, örökre sem a templomban, sem a padláson nem lehet maradni.

A levezető kis utcát éles, hirtelen árnyék vágja át keresztbe, hogy belekáprázik a szem.

Az árnyas oldalon mintha ősz lenne.

De a naposon makacsul, kitar­tóan nyár.