Pozsgai ZsoltAnyatejen vagy bevételből?

Kultúrhökkeneteim (10). Olvasom, hogy a Krétakör Színház igazgatója nem kér az állami támogatásból.

Pozsgai Zsolt – 2014.07.22. 04:33 –

Sőt a már a megítélt pénzt sem fogadja el, és a jövőben is ehhez kívánja magát tartani.

Nem tudom, mit szól ehhez a társulat, szerintem ez tiszteletre méltó álláspont. Ha erre az egész társulat azt mondja, rendben van, nyomorgunk, de legalább függetlenek vagyunk, szabadok – akkor ez nagyon is rendben van. Viszont a már megítélt támogatást megfelezni – legalábbis alapos indoklást érdemel.

Igaz, a Krétakör színházon kívüli tevékenysége mostanában előtérbe került, például a Norvég Alap, a kormányellenes tüntetések kapcsán – de legalább vállalják, és azt mondja az igazgató, nem szívunk többet az „állami csecsből”. Persze bután is néz ki, ha leütök valakit az utcán, majd utána pénzt kérek tőle.

Viszont nem véletlenül van előadó-művészeti törvény, a támogatás törvényi alapon jár, sokan dolgoztak rajta, hogy ez valamiféle garancia legyen a művészi megélhetésre. Ez elvben kormánytól, párttól független. Oda lett rakva, el lehet venni. Nem kell. Mondom, ez is tisztességes álláspont. Pár éve az egyik legjobban dotált színházunkban megnéztem egyik kedvenc darabomat, a „Jó estét nyár, jó estét szerelem” címűt, azt hittem, Fejes Endre és Presser Gábor szólnak majd hozzám, ahogy a régi szép időben. De rá kellett jönnöm, kizárólag azért vették elő, mert a főszereplő neve Viktor, és két olyan dal is van, amelytől harsányan lehet röhögni a Viktor keresztnevű emberen. Nem hallottam, hogy ezután a támogatás csökkent volna, a rendező sem nyilatkozott úgy, hogy ezért az előadásért nem igénylem a támogatást, mert megmondom a magamét.

A nagy hangon kommentált színházi igazgatócserék után sem azt tapasztaltam, hogy a kulturális vezetés országos vagy helyi szinten beleszólna a műsortervbe, a rendezők személyébe, egyáltalán a mindennapi életbe. Inkább azt láttam, hogy a személycserék után a továbbiak már nem érdekeltek senkit. Végül az addig divatos, magukat liberálisnak tartó színházújítók visszaszállingóztak, s ettől a hirtelen vezetői helyzetbe került, amúgy tapasztalatlan vezetők művésznek gondolták magukat, és minden megy tovább. Ha készítenénk egy listát arról, kik rendeztek tíz évvel ezelőtt, és kik vezényelnek most – alaposan meglepődnénk azon, hogy nincs min meglepődni. És jól is van így. A szakember szakember marad, akármilyen színű is a sapkája. Talán valamivel több dilettáns kapott fontos szerepet, mint akkor, de ezt még el lehet viselni. Az új vezetésű színházak egy részében ugyanúgy megy a nemzetgyalázás, mint előtte, de ezt is megszoktuk már. Igaz, ők nem utasítják vissza a támogatást.

Ámde nemcsak az említett szakember gondolkodik máshogy, mások is észrevették, hogy a támogatás nélkül is van élet. A telt házakkal működő Centrál magánszínházzá alakulna, megvenné az igazgató (ahogy régen az elődje is, csak abból balhé lett). A Játékszínben pedig az új, rendkívül ambiciózus és szimpatikus vezetés (nem eladni akarom magam ezzel nekik, engem politikai alapon véglegesen kizártak) már a magánszínházi szövetség gondolatát feszegeti. Ettől függetlenül mindkét helyen befogadják az említett törvény alapján járó alaptámogatást. De ezen felül lennének magánosok.

Nem új gondolat ez, félig állami, félig bevételalapon vagy egyéb támogatással működni - ez a korszerű Euró­pában több országban így megy. Ha Velencében Goldoni színháza előtt elmegyünk, már nem látunk társulatot, csak azt, mely félig magántársulatok lépnek fel azon a héten, más és más régiókból. A direktor feladata már nem a társulatépítés, az egyéni arculat kialakítása vagy a világhír – hanem a biztonságos működtetés. Igaz, hogy Velence elveszíti saját színházát, de műsor nélkül nem marad. Minél olcsóbb műsor nélkül, természetesen. És ezt a befogadó színházat a helyi önkormányzat valamennyivel támogatja, hogy ne ázzanak be az öltözők. Olyan szövetség kezd el alakulni, amely – ahogy Németh Kristóf mondja – átlátható rendszerben működik, kizárja a korrupciót, és nyilván felosztja, lefedi a játszási helyeket. Mindenki tudja, hogy az igazi bevétel az ún. tájolásból van. Innen már csak egy lépés meggyőzni a vidéki önkormányzatokat, hogy adják fel a saját társulattal rendelkező színházaikat, alakítsák át befogadóvá, majd a „stagionék” ellátják előadásokkal a nagyérdeműt. Azt hiszem, ez az ötlet sok helyen nagy sikerrel fog járni.

Kit érdekel a vidéki nagyváros szellemi műhelye, annak csak a helyi közösség előtt ismert művészei, amikor havonta ötször „igazi”, fővárosi sztárokat láthatnak, megtűzdelve pár valóságshow-szereplővel vagy szappanopera-sztárral. A játszóhely fizet, a normatív támogatás jön, legfeljebb néhány ezer kolléga az utcára kerül, de majd feltalálják vagy felkötik magukat. Marad három-négy, nagy pénzzel támogatott állami intézmény, a többiek álljanak át az új, „korszerű” rendszerre. Van erre olasz-francia-spanyol-portugál-görög-holland-belga példa is, az említett országokban jó pár évvel ezelőtt sikerült kiirtani a társulati rendszert, és ezzel együtt – már látható – a nemzeti kultúra egy jelentékeny részét is.

Az említett országokban már fogják a fejüket a kultúra irányítói, és azon dolgoznak, hogyan lehetne ezt – az eredetileg uniós irányvonal által létrehozott – tendenciát megfordítani, visszaállítani a régi, társulati rendszert. De már csak iszonyatosan nehezen lehetne. Vagy sehogy. Nincs már kivel.
Talán még észbe kap valaki, és ha ismeri az osztrák vagy svájci modellt, akkor bevezeti a produkciós támogatási rendszert is. Ennek keretében a kulturális vezetés kötelességének érzi a valóban művészi igényű, nem feltétlenül nagyközönséghez szóló, de a színjátszás fejlődését előnyösen befolyásoló alkalmi produkciók nagyvonalú (mondom: nagyvonalú!) támogatását, anélkül, hogy teljesíthetetlen pályázati-adminisztrációs rendszert működtetne.

Aki nem kéri a támogatást, annak nem kell adni. Adni annak kell, aki megérdemli. Milyen jó példa a régi magyar szóval „csecsként” idézett emlő – a társadalom a maga emlőjéből ad azoknak, akik anyatejből élnek. Fordítsuk le: akik valódi művészetből élnek, vagy akarnak élni. A valódi művészet mindig támogatásra szorult, Leonardo da Vincitől Ibsenig. Aki nem kér ebből a tejből, joggal érezheti úgy, hogy felnőtt, és ezentúl nem szorul rá erre a táplálékra. Nem is kell ezt erőltetni. Csak lássák el a feladatukat, és adják fel az eredetileg erősen hangoztatott nemzeti elkötelezettségüket, amely úgyis csak a megválasztásig volt érvényben. Ha kis szerencséjük van, senki sem kéri rajtuk számon.

És az is igaz, hogy ezzel talán visszaszorul az anyagi jellegű korrupció, tisztább, átláthatóbb, egyszerűbb lesz minden.

A szellemi korrupció következményeivel pedig majd csak elszámolunk valahogy.