Az önvédelmi háború kezdete

48 000 horvát és szlavón követte felhívásomat, s lépte át a Drávát múlt hó 11-én, és nyomult Székesfehérvárig (…), a valamennyi hatóság által elhagyott föld nem volt képes megfelelő ellátást nyújtani, elmondhatatlan fáradságba került a népfelkelők (…) tömegeit a legvadabb kihágásoktól visszatartani (…) – jelentette Jelačić horvát bán

Babucs Zoltán – 2018.09.28. 00:49 –

Miután a horvátokkal való viszonyt nem sikerült rendezni, és elegendő haderő híján a délvidéki „kis háború” elhúzódására lehetett számítani, 1848 augusztusának végére a Batthyány-kormány nehéz helyzetbe került. Radetzky tábornagy itáliai győzelmei révén Bécs megerősödött, s a hivatalából június 10-én felfüggesztett Jelačić és horvátországi mozgalmának támogatása révén kívánta rendezni a magyar kérdést. Ennek következtében százhetven éve megkezdődött a magyar szabadságharc.

Jelačić horvát bán 20180928 A horvát bán Ausztriában bivakoló katonái körében. Josef Kriehuber és Johann Höfelich alkotása (Forrás: Wikipedia)

Az 1848. augusztus 27-i minisztertanács határozott arról, hogy Bécs közbenjárását kérve felajánlja Horvátországnak a szövetségi viszonyt. Gróf Batthyány Lajos miniszterelnök és Deák Ferenc a császárvárosba utazott, hogy ezen engedmények fejében elérjék, a király szentesítse a hadseregről és a papírpénz kibocsátásáról szóló törvényjavaslatokat, állítsa meg a horvátokat, s adjon ki egy, a magyarországi sorkatonasághoz intézett kéziratot, amely a kormány iránti feltétlen engedelmességre bírja azokat a rácok elleni harcban. Miután a horvát és a rác kérdés katonai természetű volt, a királyi audiencián gróf Theodor-Baillet de Latour hadügyminiszterhez irányították Batthyányékat, de először nem akart tárgyalni, majd kijelentette, a magyarországi rend érdekében egyes minisztériumokat egyesíteni kellene, az osztrák kormány pedig megküldte az uralkodónak a Batthyány-kabinettel kapcsolatos álláspontját. Ez az emlékirat voltaképp felért egy hadüzenettel, s ezt István nádor megkapta Budán, míg Batthyányék csak szeptember elején.

A magyar küldöttség tárgyalásai eredménytelennek bizonyultak, miközben szeptember 4-én jelent meg az a királyi kézirat, amely alapján Jelačić visszakerült báni tisztségébe, hangsúlyozva, hogy „az egyetemes monarchia javára, a magyar korona épségének fenntartására s a magyar mellékországok viszonyainak jótékony kifejlődésére működend” – amiről a magyar felet nem értesítették előzetesen. Bécs egyúttal tudatta, hogy a horvát kérdést a nádornak elküldött és az osztrák miniszterelnök ellenjegyzésével ellátott emlékirat alapján kívánja rendezni. Ezzel kibújt a szög a zsákból, az udvar elérkezettnek látta az időt arra, hogy egyoldalúan visszavonja az áprilisi törvényeket, akár fegyveres erőszak árán. Az országgyűlés ekkor száztagú küldöttséget menesztett az uralkodóhoz, és Batthyányval együtt kérte a béke biztosítására, figyelmeztetve arra, ha ezt nem szavatolja, akkor kénytelenek lesznek politikájukat a törvények helyett „a szükség diktálta lépésekre alapozni”. A „jóságos” király kitérő választ adott, így Batthyány nem tehetett mást, mint hogy hazatérve, szeptember 11-én kormányával együtt lemondjon.

A horvát invázió

Ekkor István nádor akarta magához ragadni a hatalmat, de ebben a képviselőház megakadályozta, ezért másnap Batthyányt kérte fel ügyvezető miniszterelnöknek, aki nem tétlenkedett. Szeptember 12-től – bár a király nem szentesítette – az újonctörvény értelmében megindult a további hadseregszervezés. A kiállítandó negyvenkétezer újonc többségét sorozás útján akarták kiállítani, minden százhuszonhét lakos után két főt. A miniszterelnök drámai hangú felhívásban fordult a lakossághoz: „Édes hazánkat ármány és árulás környezi: szabadságunk ellenségei a hiszékeny népet gyanusításokkal ámítják (…). Ezek műve az, hogy a rácz és horváth nép fellázított része a magyar és a többi rokon nép ellen (…) most testvér-ölő kezet emel (…). Siessetek azért, hű hazafiak! (…) Állítsátok ki, akár egyenes besorozás, akár sorshúzás, akár toborzás útján a községre eső honvédek számát: és ezt minden esetre haladék nélkül eszközöljétek: haladék nélkül! mert a haladékban a halál rejlik.” Szeptember 24-én Kossuth megkezdte alföldi toborzó körútját, hogy a 15–30. hadrendi számú honvédzászlóaljakat minél előbb kiállítsák.

A Magyarország elleni háború már augusztus 31-én kezdődött, amikor Jelačić csapatai megszállták a Magyar Tengermelléket. Aztán szeptember 11-én a három hadosztályból álló, 51 117 főt, 1902 lovat és 48 löveget számláló báni hadtest átkelt a Dráván azzal a céllal, hogy a „közbirodalom egységének” helyreállítására vonuljon be Pest-Budára. Mivel betörését semmi sem akadályozta, szeptember közepén a Murán is partot váltott. A császári zászlók alatt vonuló sáskahad hadijelvényei révén is mutatta, hogy valójában nem a horvát–magyar viszony rendezésére érkezett. Ezt felismerték a nem magyar kiegészítésű császári alakulatok, és a bán többszöri felhívására csatlakoztak seregéhez, így a zágrábi pandúrokból szervezett, avítt módon felszerelt „Jézusmária”-huszárok mellett lovassága megerősödött.

Az inváziós sereg nagy létszáma a bán szervezőkészsége mellett az Udvari Tanácsnak közvetlenül alárendelt, Dalmáciától a galíciai határig húzódó Katonai Határőrvidék olajozottan működő szervezetének volt köszönhető – s ezredei közül a székely határőr-alakulatok kivételével mind a magyar ügy ellen fordult. Mivel a horvát határőr gyalogezredek I–II. zászlóaljai az itáliai hadszíntéren küzdöttek, kiegészítési területükről az idősebb határőrökből (granicsárokból és szerezsánokból) népfelkelő zászlóaljakat és tömeges népfelkelést szerveztek, ám ezek harcértéke alacsony volt. A másod-harmadvonalbeliekből álló csapatok kaszával, lándzsával voltak felszerelve, és magyar földre lépve azonmód rabolni-fosztogatni kezdtek.

A honmentés első lépései

A horvát támadás új helyzetet teremtett, hiszen a magyar kormány fegyveres erejének zöme a lázadó rácok ellen hadakozott. Igaz, Batthyány utasítására már a nyár folyamán megszervezték dunántúli nemzetőrökből Nagykanizsa és Eszék között a Dráva védelmét. Az eszéki erőd mellett csupán Nagykanizsán állomásoztak reguláris erők, de gróf széki Teleki Ádám vezérőrnagy nem vállalta a túlerővel szembeni harcot, ezért meghátrált. A nemzetőr csapatok feloszlottak, miközben a magyar csapatok Keszthelyen gyülekeztek. A tisztikar elbizonytalanodott, mivel a bán azt állította, hogy az uralkodó nevében cselekszik. Ezt tisztázandó, tiszti küldöttség kívánt meggyőződni erről, de a bán semmiféle parancsot nem tudott bemutatni. Minderről Batthyány értesült, és Teleki kötelességévé tette a horvátok megállítását. Addigra a magyar sereg Veszprémbe hátrált, ahol a tisztikar kinyilatkoztatta: a királyra és az alkotmányra tett esküje értelmében „a horvátokkal minden csatát elfogadnak, és épp oly hősileg fognak harcolni a trón és Magyarország jogaiért, mint ezt bajtársaik Olaszországban tették”. Szándékukat az is megerősítette, hogy Batthyány felajánlására a nádor ősi szokás szerint a magyar csapatok élére állt, ezzel is kimutatva a magyar ellenállás törvényességét.

István főherceget Bécs nem avatta be terveibe, ezért a bán feladatával sem lehetett tisztában, így célja volt a horvátokkal való tárgyalás. Ezt a képviselőház elfogadta azon kikötéssel, hogy az egyezség ne csorbítsa az ország jogállását és tekintélyét. István nádor Móga János altábornaggyal érkezett a veszprémi táborba, ahol Móga hamarosan átvette a parancsnokságot. A nádor felvette a bánnal a kapcsolatot, és szeptember 21-én semleges helyen, a balatoni Kisfaludy-gőzös fedélzetén került volna sor találkozójukra, amelyet a bán törzskara teátrális módon meghiúsított. A bán arcátlan viselkedése ráébresztette „Palatinus Pistát” reménytelen helyzetére, így Bécsbe távozott, ahol lemondott, de utoljára még sikerült elérnie, hogy az események eszkalálódását megelőzendő, gróf Lamberg Ferenc altábornagy, pozsonyi hadosztályparancsnok királyi biztosként és kinevezett magyarországi főparancsnokként járjon el a fegyverszünet érdekében, miközben báró vajai Vay Miklós királyi meghatalmazást kapott a kormányalakításra.

Batthyány úgy vélte, a királyi biztos a sereghez megy, ezért ő is a Martonvásárnál álló magyar táborba tartott. Mivel a Lamberg kinevezéséről szóló proklamációt nem ellenjegyezték, szeptember 27-én rendkívüli országgyűlést hívtak össze – ahová Kossuthot is berendelték –, és Lamberg küldetését törvénytelennek nyilvánították. Lamberg eközben nem Martonvásárra sietett, hanem Budára, ahol az ottani főhadparancsnokot kereste fel, majd civil gúnyában akart átmenni Pestre, hogy Batthyánynak átadja a király székhelyi Majláth György országbíró helytartói kinevezését és az országgyűlés elnapolását tartalmazó levelét. A hajóhídon azonban felismerték, kirángatták hintójából, s előbb egy sorezredi baka mártotta belé szuronyát, aztán Kolosy György jurátus szablyájával sebesítette meg a fején, végül pedig a felbőszült tömeg meglincselte. Tetemét a Károly laktanya elé vonszolták, ahol alig tudták megakadályozni, hogy összeszurkált testét lámpavasra húzzák, s a nemzetőrséget riasztották, nehogy a randalírozás fosztogatásokba torkolljon.

A horvát hadoszlopok Székesfehérvárnál egyesültek, de hátországi összeköttetésük megszakadt, mivel azt a Dunántúlon hadba szólított népfelkelők elvágták.

Pákozd és Ozora

A magyar főerőkkel Pákozd–Sukoró térségében ütközött meg a bán, ahol offenzívája szeptember 29-én végképp megakadt, s a horvát határőrök és népfelkelők alaposan levizsgáztak, mivel a honvédcsapatok sikerrel állták útjukat. Kis híján Jelačić is otthagyta a fogát. Pákozdra hátráló alakulatait megpróbálta rendezni, de egyik népfelkelő zászlóalja feltört egy birkahodályt, és szabályos hajtóvadászatot indított az onnan kiszabaduló jószágok után. A katonai fegyelem felbomlása számos halottat és sebesültet követelt. Másnap a horvát bán fegyverszünetet kért, mert attól tartott, serege felbomlik, ha Székesfehérvár környékén marad. Jelačić ezen időt arra akarta felhasználni, hogy seregével mielőbb elhagyja az országot. Közben súlyos veszteség érte, mivel a Szlavónia felől betört, hozzá csatlakozni akaró Karl Roth vezérőrnagy kilencezer fős hadosztálya csapdába került, és Ozoránál letette a fegyvert a magyar csapatok előtt, miáltal az eszéki erőd magyar kézen maradt. A bán egyik jelentése is világosan mutatta csapatai hadrafoghatóságának csekély mértékét: „48 000 horvát és szlavón követte felhívásomat, s lépte át a Drávát múlt hó 11-én, és nyomult Székesfehérvárig (…). Ekkor azonban sokasodtak a nehézségek; a valamennyi hatóság által elhagyott föld nem volt képes megfelelő ellátást nyújtani, elmondhatatlan fáradságba került a népfelkelők amúgy is szabados, csupán kevés tiszttel ellátott tömegeit a legvadabb kihágásoktól visszatartani, és a hadműveletekhez szükséges mozgékonyságot megbénította a tábori járművek, a lovasság, a megfelelő kaliberű tüzérség hiánya (…).”

A Zsófia főhercegnő által a „birodalom utolsó reményeként” emlegetett báró Josip Jelačić altábornagy retirálását Petőfi is megörökítette A vén zászlótartó című versében: „Fut Bécs felé Jellasics, a gyáva.”