Önműködővé kell tenni a művelődést

A kutatások szerint egy térség jólléti mutatói azokon a területeken kiemelkedőek, ahol aktív közösségi élet működik – mondta lapunknak Závogyán Magdolna, a Nemzeti Művelődési Intézet ügyvezetője

Vitéz Anita – 2018.09.24. 01:34 –

Nyár elején letették a Nemzeti Művelődési Intézet (NMI) alapkövét az intézmény leendő, lakiteleki központjában, amelyet várhatóan 2020 tavaszán nyitnak majd meg. A közművelődés háttérintézményeként működő NMI élére Závogyán Magdolna korábbi kultúráért felelős helyettes államtitkár került vissza. Az ügyvezető az elmúlt évek tapasztalatai mellett a hazai közművelődés terepeiről és céljairól is beszélt lapunknak.

Závogyán Magdolna 20180924 Egy népművelőnek minden szinten kell szerveznie a közösséget Závogyán Magdolna szerint (Fotó: Bodnár Patrícia)
–  Milyen változásokat tapasztalt az intézetben az elmúlt években?

–  A NMI ma is országos háttérszervezet, amely a közművelődési területet fogja össze. Sok eredmény született az utóbbi években, de a célkitűzések változatlanok. Ma Magyarországon nem az az elsődleges kérdés, hogyan tudjuk a magaskultúrát eljuttatni az átlagemberekhez vagy egy zsáktelepülés polgárai­hoz, hanem az, hogy a közművelődés miként tud hozzájárulni a társadalom és a gazdaság fejlődéséhez.

–  Történetileg mennyire beágyazott ma a közművelődés?

–  Ahhoz, hogy a magyar közművelődési struktúrát jól értsük, nem elég az elmúlt években bekövetkezett átalakításokhoz visszanyúlni. Téves az a gondolkodás, ami a magyar közművelődést 1949-től eredezteti, attól az időszaktól, amikor egy tollvonással föloszlatták a civil szervezeteket, és helyette a „templomokkal szemben” elkezdték fölépíteni a művelődési házakat. A valódi gyökerek a reformkorig nyúlnak, ezt mind az akkoriban szép számban megtalálható olvasókörök és színjátszókörök, mind a település múltjára épülő helytörténeti gyűjtemények, értéktárak és hagyományőrző csoportok is bizonyítják.

–  Miben fogható meg az 1949 előtti és azutáni idő közművelődése közötti különbség?

–  A feloszlatásig a Kárpát-medencében tizenötezer-ötszáz civil szervezet volt. Ezek kivétel nélkül mind alulról jövő szervezkedések voltak, amelyeket többnyire a helyi lakosság kezdeményezett. A rendszer jól működött, és ezeknek a közösségeknek komoly megtartó ereje volt például 1918–20-ban is, a vesztes háború és Trianon után. 1949-ben azonban megszüntették őket, a kommunista rendszer pedig helyette fölülről adott intézményrendszerbe szervezett „köz”-művelődési alternatívát. A folyamat eredménye az lett, hogy a kezdeményezőkészséget elfojtották, a rendszerváltásig pedig felnőtt két olyan generáció, amely a saját közösségi-közművelődési igényeire már az államtól és az önkormányzattól várta a megoldást.

–  Hogyan lehetett így a rendszerváltáskor mindezt föléleszteni?

–  Amikor a rendszerváltás körül újra kellett értelmezni a közművelődést, világossá vált, hogy csak az 1949 előtti időhöz nyúlhatunk vissza. Noha a szocializmusból örökölt intézményesülés is lehet egy fejlődési irány, mégis úgy gondoltuk, hogy vissza kell adni a társadalomnak, főként a kistelepüléseken, a nagyvárosok peremkerületeiben, valamint a lakótelepeken élők számára az önszerveződés lehetőségét. Szükségét éreztük a cselekvő, aktív közösségek szakmai megerősítésének. Ennek az időszaknak egyik kiemelkedő egyénisége volt Beke Pál, aki maga köré szervezte a közösségi művelődésben gondolkodó értelmiséget. Többször jártunk vele Franciaországban, hogy más példákat, nemzetközi mintákat is lássunk a közművelődésre.

–  A francia rendszer mennyiben hasonlít a magyarhoz?

–  Általános tapasztalatunk, hogy a közművelődésre nincsen európai modell, vagy a szociális területhez, vagy az ifjúságügyhöz sorolják, egyes tevékenységekben a skandináv országok népfőiskolái hasonlóak. A francia közművelődésben vannak országos szervezetek, és azoknak vannak regionális és települési szintjei: a kormányuk a támogatást az országos civil szervezeteknek adja, azok pedig leosztják helyi szintre.

–  Mi jellemzi itthon, az intézetben az elmúlt évek munkáját?

–  Az a helyzet állt elő 2012-re, hogy háromezer-egyszáztizenöt településből kétezerben már nem volt közművelődési szakember, aki helyi szinten kovásszá válhatott volna, kevés volt a normatíva és sürgető a szakmai összefogás. Szerencsénk volt, mert ekkor született meg a hungarikumtörvény, melynek alapját a települési értéktárak adják. A megyei közművelődési feladatellátást hálózatba szervezte a kormányzat intézményünk megalapításával, így kialakulhatott egy szakmailag egységes, de a megyei sajátosságokra is reflektáló megyei közművelődési szolgáltatási rendszer. Elindíthattuk az első „Látóutakat”, azaz, a szakmai munka során felszínre kerülő jó példák alapján mintaprojekteket állítottunk össze. Mindeközben dolgoztunk a szakma és a módszertan megújításán is, de éreztük a szakemberhiányt, s azt is, hogy az érettségizett és felsőfokú végzettséggel rendelkező munkanélküliek a hagyományos közfoglalkoztatásban dolgoztak a településeken. Ebből a kettősségből született meg a kulturális közfoglalkoztatás terve.

–  Hogyan ítéli meg, elérte a céljait a kulturális közfoglalkoztatás?

–  Igen, a 2013-ban indult komplex szakmai program sikeres volt. Egy évvel később hatezer-száz kulturális közfoglalkoztatott dolgozott már több mint kétezer településen, akiket módszertanilag is segítettük, miközben zajlott a hungarikumtörvény alapján a helyi értékek gyűjtése is. Öt év alatt harmincegyezer ember dolgozott ezen a területen, közülük mintegy kilencezren már elhelyezkedtek az elsődleges munkaerőpiacon. A tavalyi évre a hangsúly a kulturális alapellátásra került. A helyi hagyományok továbbéltetését többek között olyan támogatási források segítik, mint a Csoóri Sándor Alap ötmilliárdos költségvetése. Kiemelkedő változás volt, hogy a fejenként ezeregyszáznegyven forintos kulturális normatívát 2015-től 1,2 millió forintos minimum normatívára módosította a kormány településenként, ami idén már 1,8 millió, és a cél az, hogy az összeg addig emelkedjen, amiből már fenn lehet tartani egy státust a közművelődési szakember számára. Ehhez jó szakemberekre, jó hálózatra és nyitott helyi társadalomra van szükség.

–  Milyen további célok vannak még?

–  A következő lépésben szeretnénk a 2012 és 2018 közötti tapasztalatok alapján a szakmai feladatellátást kiterjeszteni a Kárpát-medencére is. A módszertan ugyanaz lesz, a települések aktív, cselekvő, közösségi szemléletű tagjaival fölmérjük, hogy milyen aktivitások vannak helyben, és milyen közösségi múltra lehet építkezni.

–  Mi teszi egy falu vagy egy kisváros számára vonzóvá a közösségszervezést?

–  Többek között az, hogy hamar érzékelhetők az eredmények, és a közösségi lét megélése az embereket is boldoggá teszi. Saját kutatásaink világítottak rá arra, hogy egy térség objektív fejlettségi indexe nem szükségszerűen van fedésben azzal, hogy a lakosság hogy érzi magát az adott településen. A jólléti mutatók azokon a területeken voltak kiemelkedőek ahol aktív közösségi életet regisztrált a közművelődési statisztika, holott egyébként a terület gazdasági fejlettségi indexe alacsony volt.

–  Milyen nehézségekkel kell megküzdeni helyi és országos szinten?

–  A rendszerváltás és az uniós beruházások is hamis teljesítménykényszerbe terelték a népművelőket, a szakma érdeke ugyanakkor mégiscsak az, hogy minél aktívabb közösségeink legyenek, s ne azon legyen a szakmai hangsúly, hogy mennyien vannak a rendezvényen. Mert nem létszám a lényeg, hanem az, hogy a jelenlévők, ha kevesen is vannak, de aktívak legyenek, és a közösségi művelődés önműködővé alakuljon. Egy népművelőnek nem a bábszakkör vezetőjeként vagy kórusvezetőként kell működnie, hanem össze is kell fogni ezeket a tevékenységeket. Az ő feladata a közösségek szervezése, megerősítése, támogatása.

–  Vannak mostanra alap- és mesterszakok a közművelődési szakemberek felsőfokú képzésére. Van stratégia arra, hogy a hallgatókat ne szívja el a nagyvárosi munkaerőpiac, hanem visszatérjenek a saját közösségükbe?

–  A tavaly elfogadott törvény kimondja, hogy 2021-ig minden településen kötelezően dolgoznia kell egy minimum középfokú végzettségű közművelődési szakembernek, mint ahogy az is előírás, hogy a nagyobb településeken a szakemberek hány százaléka legyen diplomás végzettségű. Fontos, milyen szemléletben kerülnek ki az egyetemről, ezért kifejezetten célunk, hogy a hallgatók megismerjék a vidéket, és érzékennyé váljanak a kistelepülési kihívásokra is.

–  Júniusban letették a Nemzeti Művelődési Intézet új székhelyének alapkövét Lakiteleken. Miért volt ez fontos?

–  A NMI ható- és feladatköre Budapesten kívüli, ezért indokolatlan, hogy Budapesten legyen a központ. Lakitelek mellett szól többek között, hogy a lakiteleki szellemiség és értékrend jól tükrözi az intézet célját és straté­giáját is.

–  Mikorra tervezik a költözést?

–  Jövő év végére várható a lakiteleki építkezés befejezése és átadása, tehát számításaim szerint leghamarabb 2020 tavaszán költözhetünk.

–  Tegyük fel, hogy valaki úgy dönt, hogy otthonában, egy pár száz fős településen elindít bármilyen közösségi tevékenységet. Kihez forduljon segítségért?

–  A területileg illetékes megyei irodáinkban dolgozó munkatársainkhoz bárki bátran fordulhat. Ők minden esetben tudnak módszertani segítséget adni. Az elmúlt években többek között módszertani segédanyagokat dolgoztunk ki az értékfeltáráshoz, a közösség­építéshez, ifjúsági csoportok mentorálásához, valamint a kulturális gazdaságfejlesztő tevékenységek elindításához. A Kárpát-medencei jó gyakorlatokat és az általunk indított speciális tanulmányutak, a „Látóutak” tapasztalatait ez idáig a Szín Közösségi Művelődés folyóirat lapszámaiban, másrészt az érzékenyítő kisfilmek formájában adtuk közre. Reményeink szerint a most induló sorozat segítségével még szélesebb körben kapnak nyilvánosságot a közművelődés érték­orientált jó gyakorlatai és közösségei.