Szerencsés KárolyHurrá! Már csalnak is!

Nemzetet nem lehet elpusztítani, mert van valami misztikus ragaszték, amely összetartja

Szerencsés Károly – 2018.09.22. 02:39 –

Ez a nyolcvanas évek közepén elterjedt mondás jutott szembe, amikor tudatosult bennem, hogy miként is fogják „megszámolni” a szavazatokat a Magyarországról szóló nevezetes szeptember 13-i szavazáson. Vagyis csalni fognak, mintegy nem létezőnek tekinteni a tartózkodók érvényes voksait. Jelen nem lévőknek az így voksoló képviselőket, csak, hogy összehozzák a kétharmadot. Megtehették, s aztán a szavazás módjának megállapítását tartalmazó iratokat titkosították.

A címben említett felkiáltás az 1985. évi választások után keletkezett, de nem őszinte örömöt fejezett ki. Legfeljebb annak az abszurditásnak a szellemes rögzítése volt, hogy a dolgok jó irányba fordulhatnak, ha már a túlhatalomnak csalnia kell. Mert, hogy arról volt szó, hogy a „létező szocializmus” korábbi időszakában a választások idején nem kellett trükközni, csalni a jelölőgyűléseken vagy a szavazóhelyiségekben. A terror vagy az attól való félelem biztosította az olajozott lebonyolítást. Az is lehűtötte a forrongó kedélyeket, hogy egyetlen lista vagy egyetlen jelölt közül lehetett „választani”. A szavazási eredményt pedig úgyis a Párt Politikai Bizottsága állapította meg a szokásos 99 százalék feletti „eredménnyel”.

Ne feledjük, 1985-ben az ország lassan, de biztosan haladt a teljes gazdasági és politikai csőd felé. És nem csak az ország, hanem az egész „szocialista világrendszer”, beleértve a nagy Szovjetuniót is. Lengyelországban a katonai diktatúra sem tudta megtörni a Szolidaritást. Reagan amerikai elnök a feltartóztatás politikájáról áttért a visszaszorítás politikájára. A lengyel pápa a lelkekért folytatott harcban sziklaszilárdan állt a nemzetek és a szabadság oldalán. A szellemileg gyorsan hanyatló Kádár és csapata alig értett valamit abból, ami körülötte zajlott. „Dinamizálni” szeretett volna. Miként most hattyúdalában Juncker.

Ilyen körülmények közepette tartották meg az utolsó választásokat a szocializmus építésének negyven éve alatt. Sokat főtt az elvtársak feje, hogyan is lehetne az új választási rendszer szerint „fájdalommentesen”, feszültségek nélkül lebonyolítani a szavazást. Mert kötelező volt két (vagy több) jelöltet állítani. Az egyik ugyanis – legalábbis a közvélemény előtt – vesztes lesz. Pedig mindkettő a „mi kutyánk kölyke”. Tartottak az esetleges társadalmi feszültségektől is, ha mondjuk egy munkás nyer egy téeszparaszttal szemben, vagy egy értelmiségi pártalkalmazottal szemben. Pártonkívüli párttaggal szemben. Hova vezetne ez? – tették fel a kérdést a Duna parti fehér csónakházban. „Szocialista nemzeti egységben építjük a fejlett szocializmust!”

Dolgoztak hát, szerveztek az elvtársak, hogy a két jelölt megmérettetése ne okozhasson galibát. Ezt azzal igyekeztek kivédeni, hogy a jelölteket szinte azonos társadalmi helyzetűek közül választották. Pártfunkcionáriusok, értelmiségiek, szakmunkások saját kasztjukban lévőkkel szemben. Egész extrém esetek is voltak: két katonatiszt, orvos, tanár, mozdonyvezető, azonos vallású lelkész, vájár került egymással szembe. Kedvencem a csévélőnő befűzőnővel szemben. A textilipar Kádár elvtárs szívügye volt.

Ezt tehát megoldották, de neszét vették a belügyben, hogy a „spontán” jelöltek mellett lehetnek „ellenzékiek”, akik megpróbálják a jelölőgyűléseken megszerezni a választók harmadának támogatását, és így elindulni a választásokon. Ezt már nem akarták megengedni, de az illetőket sem akarták a régi bevált eszközökkel kivonni a forgalomból. Meglehet Kádár és élemedett csapata tényleg azt hitte, hogy itt legfeljebb néhány megrögzött renitensről van szó. De azért az is sokat nyomhatott a latban, hogy büszkék voltak rá, hogy az ő rendszerük menyire „liberális”. Fontos volt, hogy az Amnesty International azt jelentse Magyarországról, hogy lényegében nincs politikai fogoly az országban. Pedig mi mind politika foglyai voltunk annak a diktatúrának, de ez más kérdés. Viszont a hitelekhez kellett ez a hiteles információ.

Ezért határozták el az MSZMP vezetői, hogy csalni fognak. És ez tényleg optimizmusra adott okot. Nem vetik tehát be a „meghosszabbított marxizmust”, a gumibotot, nem tartóztatják le a jelölteket (mindegyik szándékáról tudtak), hanem ellehetetlenítik a jelölőgyűléseket. Ehhez mozgósították a még hadra fogható elvtársakat, főleg a munkásőrség tagjait, akik időben elfoglalták az összes ülőhelyet a kijelölt termekben. Az ellenzék támogatói már nem juthattak be. Kivonult a tűzoltóság, a rendőrség, biztonsági szempontokra hivatkoztak. Így aztán egyik „ellenzéki” jelölt sem kapta meg a szükséges támogatást a szavazólapra kerüléshez. Furfangos akció volt, akárcsak Junckerék mostani attakja a demokratikus eljárással szemben. Sikeres is volt. Soha annyi kommunista párttag nem került a parlamentbe, mint a szo­cialista választások hattyúdalakor, 75 százalék. Háromnegyed!

Mégis gyorsan terjedt a mondás: Hurrá! Már csalnak is! Vagyis jobb a helyzet, finomodnak a viszonyok. A hatalomnak már – egy későbbi, de akolbéli kifejezéssel –, trükköznie kell. Nekem akkor sem tetszett ez a szellemesség. Az egyik ilyen „trükközős jelölőgyűlésről” egy fiatal egyetemista számolt be igen szuggesztív módon, aki ma Magyarország miniszterelnöke. Szűk tíz év múlva azt mondta, élete egyik meghatározó élménye volt az a gyűlés a MOGÜRT-székházban. Azt hiszem, legalább ilyen élmény lehetett az Európai Parlament szeptember 12-i vitája és a másnapi szavazás is. De az utóbbi ezerszer kiábrándítóbb volt.

Hurrá! Már csalnak is! Nem hiszem, hogy okunk lenne az iróniára. Hiszen akik ezen nevettek, maguk is csaltak később. Például mikor addig trükköztek, hogy a néppel kimondatták 1989 novemberében: ne akarjon maga köztársasági elnököt választani. Mikor a „taxisblokád” idején megpróbálták az országot destabilizálni. Mikor 1994-ben az egykori jelölőgyűlésen csalást szervezők és a „megcsaltak” kormányra léptek egymással. Mikor „trükkök százaival” jutottak hatalomra és kormányoztak.

Talán egy pozitív következménye lehet ennek a mostani csalásnak a lelepleződés mellett. A csalók mindig azt hiszik, túlmehetnek minden határon. Győzhetnek. Legyőzhetik az európai nemzeteket. Pedig az nem fog menni. Bármennyire is kifinomultak és brutálisak a huszonegyedik század módszerei. Nemzetet nem lehet elpusztítani, mert van valami misztikus ragaszték, amely összetartja. Meglehet, hogy a francia, angol, holland vagy német nemzetre nem ismernének rá, akik ötszáz év után feltámadva meglátnák napjainkban. Sokan azt hiszik, mai szemlélődők, ezek a nemzetek már nem is léteznek. Pedig igen.

Ami nehezen felfogható, hogy a nemzetek összefogására, együttműködésére létrehozott szervezetek, mint pl. az ENSZ, az Európai Unió és mások mennyire alkalmatlanok ennek a küldetésnek a megvalósítására. Az Amerikai Egyesült Államokat ötven állam és több ezer nép, sok rassz alkotja. De egy – meglehet mesterségesen összetákolt – nemzet. Nyilvánvaló, hogy Európában évezrede létező nemzetekből ilyet létrehozni nem lehet. Lehet viszont ezek értelmes együttműködésével életképes, versenyképes szövetséget (uniót) alkotni. Ez a szép álom válik a szemünk láttára semmivé napjainkban, amikor a francia elnök szerint nincsenek franciák, s egy degenerált „parlamentben” a nagy többségnek nem tetszik, hogy magyarok még vannak. (Magyar törvények, határok, népakarat, kultúra, kormány, nyelv s egyebek.)

Nem ezt mondják, de ezt gondolják. Hurrá! Már csalnak is! – mondhatnánk, gondolva, hogy ez a Magyarország elleni lelepleződött eljárás a gyengeség jele. Nem így van. Európa nemzetei nem a kőkorszakban élnek, ahová Kolumbusz, Cortez, Pizarro, a Mayflower vándorai ágyúikkal és puskáikkal megérkeztek. A mi nyelvünk, kultúránk, nemzetünk mellett az államunk is több mint ezeréves. Megcsonkítva bár, de él, és van perspektívája. Most hazug állításokkal kell szembesülnünk s azok hírvivőivel. Ne becsüljük le ennek hatásait, mert a hazug hír épp oly makacs és buzgó tud lenni, mint az igazság. Megtapasztaltuk már nemegyszer.