Vitéz FerencA Giccs Könyve

A népszerűség és az ízléstelenség nem kapcsolódik törvényszerűen egymáshoz. Európa – médiában elhallgatott és elhallgattatott – többségének ízlése mégsem lehet ízléstelenség

Vitéz Ferenc – 2018.09.22. 02:39 –

Legalább olyan nehéz elfelejteni az ízléstelent, mint a rossz emléket. Így jutunk el az uniós képviselőktől a kerti törpékig. Ők a rossz ízlés, a giccs megtestesítői. Ugyanolyan formai jelzőik vannak, mint a valódi műnek, ám kifejezetten hazug a „tartalmuk”. Az illúzió szándékoltan hamis elképzelést táplál az ember társadalmi valósággal kapcsolatos viszonyáról. Az álesztétikum legsilányabb válfaja: szirupos dallam, sekélyes dekorativitás, bárgyú humor vagy csókolózó galambokkal díszített hamutálca. Tömegtermék – és német eredetű (der Kitsch); Kundera írja A függönyben: „A nagy romantikus kor szirupos hulladékát jelölték vele.” München, az 1860-as évek – Abraham Moles ide teszi a modern giccs születését. Német kereskedők öreg bútorokból újakat tákoltak, s azokat kéz alatt tukmálták rá a vevőkre; a képkereskedők is nagy tételekben dobták piacra az olcsó festményeket és olajnyomatokat.

Most is valami hasonló történik tőlünk nyugatra: „öreg bútordarabok” kereskedői eszméinek erőszakos ránk tukmálása. A kisembernek – aki nem tudja, hogyan kell viselkedni a szalonban – legyen jó az, amit eladnak neki!

Igaza van Dwight Macdonaldnak az élősködő giccsel kapcsolatban, mikor azt írja, hogy az igazi és hazug szépség kapcsolata olyan, mint a hernyóé és levélé: előbbi kizsarolja az értékes kultúra gazdagságát, de nem növeszt a helyébe semmit. Hau­ser Arnold nemcsak a tömegművészeti giccsről beszél (mint a zenében az operett, irodalomban a rémregény, képzőművészetben az elbeszélő festmény), hanem az elit hazug ízléstelenségéről is. Létezik a nagyúri szalon giccse: tökéletesen egyetért a világgal és annak folyásával. A giccs és a tömegszórakoztatás passzivitása olyan boldogság, nyugalom és tökéletesség káprázata, amelyből kimaradunk; „alapfeltétele a vágyálmok, ábrándok, hazugságok gondtalan ábrázolásának, és mindazon bajok, kötelezettségek és megoldhatatlan problémák félrevetésének, amelyet az igazi művészet leküzdeni vagy szublimálni próbál, nem elnyomni és letagadni. A giccs forrása a könnyelmű optimizmus, az a hit, hogy a társadalmi ellentétek mellékesek, és az egyén könnyűszerrel átjut egyik társadalmi osztályból a másikba, ábrándjai világából a valóságba, álmai birodalmából a beteljesülés Eldorádójába.”

Nem nehéz látni a párhuzamot: a Brüsszelből (s Berlintől Párizsig) kínált lét eszményi képe irreális, a szenvelgő stílust ráadásul felváltotta az arrogáns, erőszakos, tudatosan valóságellenes, szándékosan ízléstelen beszéd- és cselekvésmód. Szövegkörnyezetünkben a populáris ekvivalense lehet ugyan a populista, ám Hauser figyelmeztet rá: népszerűség és ízléstelenség nem kapcsolódik törvényszerűen egymáshoz. Európa – médiában elhallgatott és elhallgattatott – többségének ízlése mégsem lehet ízléstelenség! Egyre többen mondják: nem kérünk a giccsből, sem a rémregényből, sem a pornográfból, sem a limonádé ideo­lógiából – Komlós Aladár szavaival: „az első az agresszív, a második a nemi, a harmadik az érvényesülési vágy fiktív kielégítése.”

A jelenség tehát nem annyira az esztétikai, mint inkább az erkölcsi bírálat tárgya. Hazugságról van szó, legyen az érzelmi vagy társadalmi hazugság. S bár az igazságtól úgy is el lehet térni, ha azt nem megszépítjük, hanem komorabbra, csúfabbra festjük, mint a való, mi azért jól látjuk a különbségeket: nem mindenki egyformán ostoba vagy szörnyeteg, nem a létezés egésze tragikus vagy abszurd, csupán annak egy része. Ezt a részt egyesek „bevándorláspárti Európának” nevezik, mások a kereszténységet, a tradicionális értékeket és családmodellt, egyáltalán a biztonságot érzik veszélyben, megint mások pénzhatalomról beszélnek.

A giccs egyik hagyományos szimbóluma egyébként azért lett a kerti törpe, mert mindenki tisztában van vele: a világ nem hasonlíthat egy kerti törpe arcára. E komikus mesefigura ellen semmi kifogásunk nem volna, ha gyerekfilmben és képeskönyvben bukkan föl – érvel Szerdahelyi István –, viszont olyan helyzetben áll elénk, ahol valami szépnek kellene állnia. „Hatása így olyasféle, mintha egy díszelőadáson az énekes az operaária helyett a Boci-boci tarkát énekelné el óvodai színvonalon.” (Mint az Európai Parlamentben.) Rabinovszky Máriusz ellenben úgy fogalmazott a giccsről, hogy valami „eléggé nagyképű, eléggé felületes, eléggé színészies” ahhoz, hogy egyszerre higgyük valóságnak és művészetnek, amit látunk.

Ha a Giccs Könyvéhez nemcsak kényes ötleteket gyűjtünk, hanem belekezdünk a megírásába is, szólni kell a halmozás és a szinesztézia elvéről (egyidejűleg minél több érzékszervünket érjék különböző ingerek, mint a világhálón, amelyben úgy vergődünk, ahogy Pilinszky se gondolta volna). Vagy a középszerűségről, oly módon barkácsolva össze tárgyakat, hogy azok „az esztétikai, funkcionális, politikai vagy vallási perverzitások halmazává” válnak. Idézzük föl végül a nyugati kényelem elvét: nehogy már valaki kellemetlen és bosszantó kérdéseket feszegessen! Mert ha nem szabad kérdezni, arra sincs gondunk, hogy hazug válaszokon törjük fejünket.