Szerencsés KárolyHamis bolondok

Látjuk: vonulnak, kiabálnak. Százféle dúlt lelkű emberek. Most már elég lenne ezekből

Szerencsés Károly – 2018.09.15. 01:42 –

Városunkban idén is megtartották a dúlt lelkűek felvonulását. A fórumtól az amfiteátrumig tartott a menet. Legelöl a „bolondok királyát” vitték diadalkocsin, aki kifejezéstelen beteg vigyorral tekingetett jobbra-balra, kezével mintegy áldást osztogatva. Már nem emlékszem, mikor volt az első ilyen „ünnep”, akkoriban nem is tulajdonítottam ennek jelentőséget. Kevesen vettek részt még az ilyen felvonulásokon, és ők is ápolóik kíséretében. Volt, aki tapsolt az utcán, maga is vigyorogva, mások elfordították a fejüket. Nekem az egész nem tetszett, úgy éreztem, alantas célokra használják az eszelősöket s az érzelmeiket is. Mert bizonyosan van nekik. A felvonulók között voltak már akkor is olyanok, akik teljesen épeknek tűntek szellemileg és testileg is – hamis bolondok –, mégis, mintha ők biztatták volna szegény megháborodottakat a magamutogatásra.

Mi lehetett a szándékuk? Talán egy jó napot szerezni a tébolyultaknak, bizonygatva, hogy őket is emberszámba veszik? Hiszen itt vonulhatnak büszkén a városunk legszebb útvonalán. Ez az ő napjuk! A polgárok villáik erkélyéről még bátorították is őket, integettek, volt, aki virágokat dobált a menetbe, mások vendégeket hívtak, és erős borokat kínáltak, időnként kigúnyolva egyik-másik taszítóra mázolt szerencsétlent. Crassius, a bérlők felügyelője, egy ízben egy sült kappant hajított a menetbe, s azon mulatott a kapatos társaság, miként vetették rá magukat zavart és hamis bolondok. Ennek híre ment, s mások is utánozták.

Ez aztán visszatetszést keltett a félkegyelműeket kísérők körében, akik öklüket rázták az erkélyek felé, s maguk is utánozni kezdték a páciensek mozdulatait, grimaszait. Olyan ruhákba öltöztek, mint a félkegyelműek, s a szánalmukat, szeretetüket, együttérzésüket úgy próbálták kimutatni, hogy azonosultak velük. Sőt, bolondabbak lettek a bolondoknál is. Agresszívebbek is, s idővel már nem elégedtek meg a tréfás ünnep mellékszerepével, maguk akartak a középpontba kerülni. Többen is lettek, mint a zavartak valaha is voltak e kis dél-itáliai városkában. Évről évre ismétlődött a felvonulás, a polgárok azt vették észre, hogy egyre nagyobb a tömeg. Ennyi bolond lenne Catlarumban? – kérdezgették fejüket csóválva, mígnem kiderült, hogy az ország minden tájáról érkeztek felizgatott emberek. Mit akartak hát, s miért tettették magukat oly feldúltaknak?

Talán csak nem kigúnyolni minket? Az isteneinket? Nemzetségeinket, családjainkat, az ősöket, az anyákat és apákat? Otthonaink védőszentjeit. És gyermekeinket? Az ünnepeinket, diadalmeneteinket? A sast, az ikreket tápláló farkast, a XIV. Corax légió jelvényeit, a fascest s a föld gyümölcseit: gabonát, szőlőt, olajfa nedvét. A legszebb, termékeny állatainkat, a hajnali fejést, s ha háború volt, az aranyporba festett zsákmányt. S a méltósággal vonuló polgárságot, elöl a választott tisztségviselőkkel, a szenátori renddel, a vallási vezetőkkel, jósokkal, a láng őrzőivel s aztán szép sorban a polgárok érdem szerinti csoportjaival. Ezt gúnyolnák? A tekintélyeket? A vállon cipelt életet? Hát, erre használják szegény lázas bolondokat?

Megkérdőjelezni mindent, ami szent, s mindent, ami Catlarumot, s a Római Birodalmat naggyá tette? Megkérdőjelezni a múltat, kigúnyolva Romulust, akit Trójából menekülve éppen itt vetett ki a tenger, s itt alapította meg a Várost, a mi városunkat. Romlottnak mutatni a Szenátust, a consulokat, praetorokat, tribunusokat, aediliseket, pontifexeket, a lángőrző szüzeket. Alantasnak a földműveseket, akik verejtékkel művelik földjüket, a családokat, amelyek szent küldetéssel nevelik gyermekeiket. A munkásokat, kik hajnali fütyörészéssel táplálják a tüzet a kovácsműhelyben. Lám, ott valaki egy áldott állapotban lévő anyát gúnyol – kapálózó nyulat húz elő hasából –, amott az egyik bolond a falloszával kergeti a másik tomporát.

Hát, ezt akarják? A szánalmat, szeretetet, törődést igénylő, segítségre szoruló emberek vállára, fejére taposva magasabbra jutni. Segítség helyett indulatokat kelteni, a félkegyelművel elhitetni, hogy ő lehet a király. Ezért hurcolják körbe a fórumon ott azokat a bajbajutottakat, akiknek nincs hol lakniuk, bort tukmálva, csak jöjjenek. S ők isznak, amennyi csak beléjük fér, s aztán elalélva mocsokban, hányásban, ürülékben magukra maradva hajnalban ébrednek, mikor a takarítók elzavarják őket az oszlopcsarnokokból. Hol vannak akkor az irgalomtól áthevült forradalmárok? Elunták a terhet, rég otthon alszanak saját kényelmes villáikban. Híveiket számolják.

Az ott a háttérben az nem Apulius, a bankár, aki éppen sestertiusokat szór a tömeg közé? Ölni is tudnék! – zihálja. Hát, erről szól ez? Így lehet. Csak a hamis bolondok rázzák az öklüket. A sziklaszakadék szélén az ember nem agresszív. Csak ha elhitetik vele, hogy nem ő a bolond, hanem a világ. S repülni tud.

Mennyi megtévesztett ember sürög-forog a menet körül, aki azt hiszi, hogy segítőkész, nagylelkű – s mivel a hatalom soha nem ilyen –, lám, lázadó, bátor, szabad. Szabadon szárnyal, nem hagyja magát. Inkább van a bolondokkal – persze leginkább ápolót játszik –, megértést kér, de nem hallgatja meg a lázas bolondot sem. Hisz ők azt kívánják tőle, legyen maga is bolond! „Olyan borzalmas ez a világ, hogy csak a bolond mond igazat.” Ezt még a rút s buta sem fogadja el. Az eredmény ugyanaz: az elme vészes összezsugorodása.

S leszel-e bolond? – kérdem a kis vörös nőtől, aki ott vonul s kiabál is néha a színház előtt, de aztán már csak mosolyog. Mondod-e gyermekeidnek: bolonduljatok meg! De szép, ugye? Leszel-e bolond király? – kérdem a zenészt. Mert hogy most fellépsz, válladon az íves kürt, amott a dobokat verik. Lányodnak mondod-e: hagyd a szerelmet, hagyd a férfit, csak olyan lehet, mint te magad. Fiadnak: hagyd itt e világ legszebb értelmét, a nőt. Bámulj bele a vízesésbe bambán, s ha úgy alakul, ha nem bírod már tovább, omolj is bele. Ezt fogod mondani nekik? És te, kis butuska, anyádnak és apádnak azt hazudod: nem, nem, már kutya bajom. Bolond voltam egy kicsit, de már másképpen van.

A „bolondság” a nyugati birodalomban, s így nálunk is itt Catlarumban, valamiféle szuverenitást, immunitást jelentett hosszú ideig. A bolond volt az, aki a lakomákon az igazat kimondhatta, s még büntetés sem járt érte, csak nevettek rajta. Koncot is dobtak. Kevés hír szól arról, hogy bolondot kivégeztek volna. „Bolondulni” szerelemért, „bolondodnak” kérni magad hölgyedhez, az más. A dúlt lélek és test s a csínyben fölfénylő „bolondság” nem ugyanaz. Hát még a hazug komédiák.

Látjuk: vonulnak, kiabálnak. Százféle dúlt lelkű emberek. Gyökeresen ellentétes indulattal. Közös nevezőjük a város szellemi, szakrális, politikai, gazdasági s ezáltal erkölcsi viszonyainak lerombolása. A fölfénylő szép „bolondságnak” itt nyoma sincs.

Most már elég lenne ezekből. Mindig van megoldás, de a buzgó hamisság nem az, a törtetők kíméletlensége csupán. A világ bonyolult érzelmi, szellemi és testi áramlatairól érdemes elmélkedni, de leginkább azoknak, akik értenek is valamit a világból. Lehet, hogy belebolondulnak, de ez a kisebbik baj. Büszkék biztosan nem lesznek rá. A nagyobb baj, ha a tizennyolc éveseket képes lehet beszippantani a magát áruló romlottság. Scraniusnál – mindenki tudja – tizenöt éves fiúcskákkal és lánykákkal élvezkednek büdös csirkefogók vad lakomákon. Filozófusok szavalnak, zenészek és költők múlatják ott az időt. Rímeket s dallamokat toroznak.

Én mégiscsak azt üzenhetem, hogy a fiatal lányok és fiatal fiúk tegyék egymást boldoggá, s ne tűrjék a hamis bolondok agresszióját. Szeressenek, s legfőképp szeressenek a jövőért. A gyermekért, a forrásért. A beteg bolondokat ápolni fogják, talán gyógyítani is, de a hamis bolondokat legfeljebb megvetni vagy szánni: kinek mi jár. Nem ér a szavuk egy lyukas garast sem, megingatni a jövőt irigy gazok se tudják.

S most fogadnom kell a barbárok követeit. Sátraikkal itt tanyáznak a város falai alatt.