Hamis bolondok
Látjuk: vonulnak, kiabálnak. Százféle dúlt lelkű emberek. Most már elég lenne ezekből
Mi lehetett a szándékuk? Talán egy jó napot szerezni a tébolyultaknak, bizonygatva, hogy őket is emberszámba veszik? Hiszen itt vonulhatnak büszkén a városunk legszebb útvonalán. Ez az ő napjuk! A polgárok villáik erkélyéről még bátorították is őket, integettek, volt, aki virágokat dobált a menetbe, mások vendégeket hívtak, és erős borokat kínáltak, időnként kigúnyolva egyik-másik taszítóra mázolt szerencsétlent. Crassius, a bérlők felügyelője, egy ízben egy sült kappant hajított a menetbe, s azon mulatott a kapatos társaság, miként vetették rá magukat zavart és hamis bolondok. Ennek híre ment, s mások is utánozták.
Ez aztán visszatetszést keltett a félkegyelműeket kísérők körében, akik öklüket rázták az erkélyek felé, s maguk is utánozni kezdték a páciensek mozdulatait, grimaszait. Olyan ruhákba öltöztek, mint a félkegyelműek, s a szánalmukat, szeretetüket, együttérzésüket úgy próbálták kimutatni, hogy azonosultak velük. Sőt, bolondabbak lettek a bolondoknál is. Agresszívebbek is, s idővel már nem elégedtek meg a tréfás ünnep mellékszerepével, maguk akartak a középpontba kerülni. Többen is lettek, mint a zavartak valaha is voltak e kis dél-itáliai városkában. Évről évre ismétlődött a felvonulás, a polgárok azt vették észre, hogy egyre nagyobb a tömeg. Ennyi bolond lenne Catlarumban? – kérdezgették fejüket csóválva, mígnem kiderült, hogy az ország minden tájáról érkeztek felizgatott emberek. Mit akartak hát, s miért tettették magukat oly feldúltaknak?
Talán csak nem kigúnyolni minket? Az isteneinket? Nemzetségeinket, családjainkat, az ősöket, az anyákat és apákat? Otthonaink védőszentjeit. És gyermekeinket? Az ünnepeinket, diadalmeneteinket? A sast, az ikreket tápláló farkast, a XIV. Corax légió jelvényeit, a fascest s a föld gyümölcseit: gabonát, szőlőt, olajfa nedvét. A legszebb, termékeny állatainkat, a hajnali fejést, s ha háború volt, az aranyporba festett zsákmányt. S a méltósággal vonuló polgárságot, elöl a választott tisztségviselőkkel, a szenátori renddel, a vallási vezetőkkel, jósokkal, a láng őrzőivel s aztán szép sorban a polgárok érdem szerinti csoportjaival. Ezt gúnyolnák? A tekintélyeket? A vállon cipelt életet? Hát, erre használják szegény lázas bolondokat?
Megkérdőjelezni mindent, ami szent, s mindent, ami Catlarumot, s a Római Birodalmat naggyá tette? Megkérdőjelezni a múltat, kigúnyolva Romulust, akit Trójából menekülve éppen itt vetett ki a tenger, s itt alapította meg a Várost, a mi városunkat. Romlottnak mutatni a Szenátust, a consulokat, praetorokat, tribunusokat, aediliseket, pontifexeket, a lángőrző szüzeket. Alantasnak a földműveseket, akik verejtékkel művelik földjüket, a családokat, amelyek szent küldetéssel nevelik gyermekeiket. A munkásokat, kik hajnali fütyörészéssel táplálják a tüzet a kovácsműhelyben. Lám, ott valaki egy áldott állapotban lévő anyát gúnyol – kapálózó nyulat húz elő hasából –, amott az egyik bolond a falloszával kergeti a másik tomporát.
Hát, ezt akarják? A szánalmat, szeretetet, törődést igénylő, segítségre szoruló emberek vállára, fejére taposva magasabbra jutni. Segítség helyett indulatokat kelteni, a félkegyelművel elhitetni, hogy ő lehet a király. Ezért hurcolják körbe a fórumon ott azokat a bajbajutottakat, akiknek nincs hol lakniuk, bort tukmálva, csak jöjjenek. S ők isznak, amennyi csak beléjük fér, s aztán elalélva mocsokban, hányásban, ürülékben magukra maradva hajnalban ébrednek, mikor a takarítók elzavarják őket az oszlopcsarnokokból. Hol vannak akkor az irgalomtól áthevült forradalmárok? Elunták a terhet, rég otthon alszanak saját kényelmes villáikban. Híveiket számolják.
Az ott a háttérben az nem Apulius, a bankár, aki éppen sestertiusokat szór a tömeg közé? Ölni is tudnék! – zihálja. Hát, erről szól ez? Így lehet. Csak a hamis bolondok rázzák az öklüket. A sziklaszakadék szélén az ember nem agresszív. Csak ha elhitetik vele, hogy nem ő a bolond, hanem a világ. S repülni tud.
Mennyi megtévesztett ember sürög-forog a menet körül, aki azt hiszi, hogy segítőkész, nagylelkű – s mivel a hatalom soha nem ilyen –, lám, lázadó, bátor, szabad. Szabadon szárnyal, nem hagyja magát. Inkább van a bolondokkal – persze leginkább ápolót játszik –, megértést kér, de nem hallgatja meg a lázas bolondot sem. Hisz ők azt kívánják tőle, legyen maga is bolond! „Olyan borzalmas ez a világ, hogy csak a bolond mond igazat.” Ezt még a rút s buta sem fogadja el. Az eredmény ugyanaz: az elme vészes összezsugorodása.
S leszel-e bolond? – kérdem a kis vörös nőtől, aki ott vonul s kiabál is néha a színház előtt, de aztán már csak mosolyog. Mondod-e gyermekeidnek: bolonduljatok meg! De szép, ugye? Leszel-e bolond király? – kérdem a zenészt. Mert hogy most fellépsz, válladon az íves kürt, amott a dobokat verik. Lányodnak mondod-e: hagyd a szerelmet, hagyd a férfit, csak olyan lehet, mint te magad. Fiadnak: hagyd itt e világ legszebb értelmét, a nőt. Bámulj bele a vízesésbe bambán, s ha úgy alakul, ha nem bírod már tovább, omolj is bele. Ezt fogod mondani nekik? És te, kis butuska, anyádnak és apádnak azt hazudod: nem, nem, már kutya bajom. Bolond voltam egy kicsit, de már másképpen van.
A „bolondság” a nyugati birodalomban, s így nálunk is itt Catlarumban, valamiféle szuverenitást, immunitást jelentett hosszú ideig. A bolond volt az, aki a lakomákon az igazat kimondhatta, s még büntetés sem járt érte, csak nevettek rajta. Koncot is dobtak. Kevés hír szól arról, hogy bolondot kivégeztek volna. „Bolondulni” szerelemért, „bolondodnak” kérni magad hölgyedhez, az más. A dúlt lélek és test s a csínyben fölfénylő „bolondság” nem ugyanaz. Hát még a hazug komédiák.
Látjuk: vonulnak, kiabálnak. Százféle dúlt lelkű emberek. Gyökeresen ellentétes indulattal. Közös nevezőjük a város szellemi, szakrális, politikai, gazdasági s ezáltal erkölcsi viszonyainak lerombolása. A fölfénylő szép „bolondságnak” itt nyoma sincs.
Most már elég lenne ezekből. Mindig van megoldás, de a buzgó hamisság nem az, a törtetők kíméletlensége csupán. A világ bonyolult érzelmi, szellemi és testi áramlatairól érdemes elmélkedni, de leginkább azoknak, akik értenek is valamit a világból. Lehet, hogy belebolondulnak, de ez a kisebbik baj. Büszkék biztosan nem lesznek rá. A nagyobb baj, ha a tizennyolc éveseket képes lehet beszippantani a magát áruló romlottság. Scraniusnál – mindenki tudja – tizenöt éves fiúcskákkal és lánykákkal élvezkednek büdös csirkefogók vad lakomákon. Filozófusok szavalnak, zenészek és költők múlatják ott az időt. Rímeket s dallamokat toroznak.
Én mégiscsak azt üzenhetem, hogy a fiatal lányok és fiatal fiúk tegyék egymást boldoggá, s ne tűrjék a hamis bolondok agresszióját. Szeressenek, s legfőképp szeressenek a jövőért. A gyermekért, a forrásért. A beteg bolondokat ápolni fogják, talán gyógyítani is, de a hamis bolondokat legfeljebb megvetni vagy szánni: kinek mi jár. Nem ér a szavuk egy lyukas garast sem, megingatni a jövőt irigy gazok se tudják.
S most fogadnom kell a barbárok követeit. Sátraikkal itt tanyáznak a város falai alatt.