Kő AndrásRestaurálás

Osvát Ernő, a Nyugat legendás szerkesztője fogalmazta meg számomra az emlék(ezet) lényegét, amellyel naponta találkozom

Kő András – 2018.09.15. 01:41 –

Így hangzik: „Az emlék nem az, ami volt, hanem annak a feledés (az emlékek torlódása és a fantázia) által restaurált képe.” A hangsúly az én olvasatomban a restaurálás szón van. Minden emlékezés ugyanis restaurálás, ami jól vagy rosszul sikerül, azaz pontos vagy pontatlan. Az ok abban keresendő, hogy az események rárakódnak egymásra, és lehetetlen szétválasztani őket. Ugyanarról a történetről nincs két egyforma kép. Az összekuszálódott képek pedig fejtörést okoznak. A memória nem úgy rögzít, mint a kamera. Adott esetben apróságokat nagyít fel, és lényeges mozzanatokat figyelmen kívül hagy. Új történeteket gyárt, és nem tudjuk, mit fogadjunk el tényként, illetve hol kezdődik a mese.

Vannak igazságok, amiket ismerünk, aztán kiderül, hogy nem tudunk szabadulni az énünktől. Az emlékezet hasonlít az üvegpohárhoz, amely törékeny. Az ember egyéniségétől és lelkiállapotától is függ, mit őriz meg, és mit felejt. Mit túloz el, és mire legyint. Mit hangsúlyoz, és mit tart lényegtelennek. Az emlékezet – bárha a tárgyilagosság a cél – szubjektív, és nem egyszer tréfát űz velünk. Hisszük, hogy a valóságot idézzük fel, de kiderül, hogy olyanná festjük, amilyennek mi akarjuk látni az eseményeket. Ezért aztán az emlékezet megbízhatatlan. Ki van szolgáltatva az érzelmeinknek, a vágyainknak.

A rádióban egyszer egy rövid, de drámai történetet játszottunk le néhány embernek, akik továbbadták a hallottakat egy másik csoportnak. A második csoport elismételte a történetet egy harmadik csoportnak, s ez így ment tovább hat csoporton keresztül. A végeredmény csak nagy vonalakban hasonlított az eredeti történethez. Grosics Gyulától, az Aranycsapat kapusától megkérdeztem, melyik volt élete legnagyobb potyagólja. A jugoszlávok ellen 1957-ben – válaszolta. Nos, abban az évben nem is játszottunk a jugoszlávokkal! Hosszas keresgélés után jöttem rá, hogy a potyagól 1961-ben esett. Nem Zebec rúgta, hanem Matus. Nem az első, hanem a második félidőben. Egyébként potyagól volt. Az 1956. október 25-i, Kossuth téri vérengzés kapcsán egy férfi azzal állított be a szerkesztőségbe, hogy ő pontosan látta, hogyan kezdődött a lövöldözés. Hol állt? – kérdeztük. Megmondta. Onnan azonban nem lehetett a tér azon részébe látni, amelyről beszélt! A példák tömegével sorakoznak az íróasztalomon. Írhatnék arról is, hogy egy-egy klasszikussá vált anekdotát hányféleképpen mesélnek. De hát az anekdota végül is mese.

Osvát Ernő az emlékek torlódását és a fantáziát is említi. Itt jegyzem meg, hogy Alberto Moravia olasz író állítja: a fantázia és a képzelet a tudat két külön mozzanata. Akárhogy vélekedünk, a kérdezőnek számolnia kell az emlékező tévedéseivel. Egyesek arra biztatnak bennünket, hogy helyesebb, ha a történetírás alkotásait a puszta fantázia termékeként kezeljük. Nincs más bennük, mint rosszul megfigyelt esetek fantáziadús leírása, feleresztve kiagyalt magyarázatokkal. Ez nagyon szélsőséges álláspont, de nem lehet figyelmen kívül hagyni. Mindenesetre Wellington herceg angol tábornok és államférfi, Napóleon legyőzőjének mondata irányt adó: „Azt tanácsolom – mondta –, hogy ne bolygassák a waterloo-i csatát, hagyják úgy, ahogy van.” Magyarul: nem kell restaurálni.