Nagy ErvinNem jobbikosnak való vidék

Ez nem megtisztulás, kedves Sneider–Gyöngyösi-duó! Ez pártszakadás. Még akkor is, ha nem vesznek róla tudomást, akkor is, ha minden kérdésre azt szajkózzák, minden rendben van

Nagy Ervin – 2018.09.13. 00:41 –

Hová tűntek az egykori kormányváltó hangulat reményétől csillogó szemű fiatalok? Mit tesznek most a gárdába közösséget kereső tisztességes (vagy éppen nem) középkorú férfiak és nők? Hová lett az egykori aláírásokat gyűjtő szimpatizánstábor? Merre bujkálnak és tagadják meg egykori pártjukat a jobbikos szavazók? Egyáltalán: hol vannak a jobbikosok? Mert azt még csak-csak látjuk, ahogy az elnökség béna kacsaként bukdácsol, de hol van a párttagság? Talán otthon az asztalt csapkodják? Esetleg morgolódnak, káromkodnak? Tragikus nyaruk volt – nem is csoda! Megtagadták őket. Cserbenhagyták őket.

Még a nyár elején Sneider Tamás, az újdonsült elnök kiállt a nyilvánosság elé és azt találta mondani, hogy szeptemberre lesz új program, új stratégia. Az még hagyján, hogy ennek a nagy érdeklődést kiváltó sajtótájékoztatónak semmi értelme nem volt; de ha pőrén a mondanivalóra tekintünk, azt kell mondanunk, hogy mindez a politikai nullával egyelő. Nesze semmi, fogd meg jól! Persze, hogy morzsolódik a párt népszerűsége.

Mára beköszöntött az ősz, eljött a meleg, néha esős szeptember, és még mindig nem látjuk az új elnök és az elnökség stratégiáját. Egyszerűen nem találják a helyüket a magyar politikai rendszerben. Az április óta eltelt idő bebizonyította, nem jobbikosnak való ez a vidék. Légüres térbe került a párt. És mindez a Sneider Tamás-féle vezetés miatt. No persze abból a romhalmazból sem lehet könnyen felállni, amit Vona hagyott maga után.

Amúgy, ha az egykori pártelnök szerepét és felelősségét nézzük, bizony-bizony van mit kifogásolni. Leginkább a most semmi ágára került jobbikosoknak. Nem csoda, hogy a párt népszerűsége úgy zuhan – lehet megállíthatatlanul.

De visszatérve Vona felelősségére! Milyen politikus az, aki otthagyja híveit a trutyiban? Aki félreáll és videóblogokban bohóckodik, nem olcsó autóval és ruhában, miután ezrek vagy tízezrek tették fel életüket, egzisztenciájukat a Jobbik sikeréért? Ez már nem felelősség kérdése. Amit most Vona művel, ahogy mossa kezeit, ahogy kilép a felelősség árnyékából, az nem más, mint az egykor szebb napokat látott közösséggel szemben elkövetett árulás, az emberi érzéketlenség csimborasszója.

Nem csoda, hogy a Jobbik elkezdett osztódással szaporodni. Egyre kevesebb a politikai tartalom, míg egyre több a durva üzengetés. Mondhatni: lépésről lépésre leszalámizzák önmagukat, ahogy egykor az MDF is tette. (Emlékezzünk csak: MDF, MDNP, Centrumpárt stb.) Nem is csoda, hogy Toroczkaiék kihasítottak egy nagyon komoly mennyiségű, és úgy tűnik, hogy önkormányzati hivatalokban is „gazdag” réteget a pártból. Habár nem hiszem, hogy a rovott múltú Toroczkai László vagy éppen a Vonát minden téves döntésé­ben ez idáig kiszolgáló Dúró Dóra lesz a magyar nemzeti radikalizmus megmentője, de tény az, hogy nagyon sok párttagot magukkal vittek.

És ez nem megtisztulás, kedves Sneider–Gyöngyösi-duó! Ez bizony pártszakadás. Még akkor is, ha nem vesznek róla tudomást, és akkor is, ha minden kérdésre csak azt szajkózzák, hogy minden rendben van. Mint Kádár János tette egykor, a válság közepette. Most pedig Volner János szállt páros lábbal bele Sneider Tamásba, és próbál a párton belül hatalomra kerülni. El is indult a közösségi oldalakon való durva üzengetés. Pedig, ha valamit axiómaként kezelhetünk a politikában, az az, hogy amelyik párt nem politizál, hanem magával, szervezeti és személyi ügyeivel van elfoglalva – mindezt a nyilvánosság előtt –, az elindult a lejtőn, ahonnan már nincs visszaút. Csak a szükségszerű bukás.

Ha nagyobb távlatban kell leírnunk a Jobbik történetét, akkor azt vethetjük egy kisebb papírkára, hogy Vona Gábor először morális válságba sodorta a pártot, hisz olyanokkal kokettált, akiket a jobboldalon senki nem fogad el, és olyan kormányzati témákat támadott, amelyeket egy nemzeti párt (nemzeti radikális párt) egyszerűen nem tehet meg. Elvakította a hatalmi gőg (hübrisz), és mindenre képes volt a győzelem hamis reményé­ben, de azzal nem számolt, hogy bizony a politikában is létezik morál. Ha nem is olyasfajta, mint a például a családi életben, de mégiscsak egy bajtársi közösségről van szó, ahol többet kellett volna figyelnie a tagok, a „hívők” véleményére. De nem tette.

A morális válság után szükségszerűen következett a politikai válság. Hiszen az új támogatókat, a balliberális értelmiség egy részét, köztük Heller Ágnest is ki kellett szolgálni, és persze Simicska Lajost is. A döntés pedig Vona és a körülötte lévők döntése volt. Rajtuk kívül talán mindenki látta, hogy a bukta után az oligarcha is otthagyja a pártot. Így lett a morális válságból politikai, majd anyagi csőd. A nyaruk pedig arról szólt, hogy a Jobbik új vezetése nem találta meg a helyét, nem politizált, nem tematizált, hanem egymást szapulták a vezetők – azaz elérkezett a negyedik stáció, a szervezeti válság is. Ebből pedig már nem lehet jól kijönni. A magyar politika peremvidékén már több hely egy ilyen, négy válságon keresztülvergődő pártnak nincs. Beszédes, hogy Vona Gábor közben vigyorog és osztja az észt a videóblogján. Míg ki nem nyílik sokak zsebében a bicska.