Domonkos LászlóSzeptemberi melankólia

A néhai Magyar Demokrata Fórum alapító atyáinak egyike a minap régi-régi napokról beszélt

Domonkos László – 2018.09.13. 00:40 –

Arról a bizonyos lakiteleki – történelmi – sátorról, rendőrökről, biztosítótűkről, amelyek a korabeli azonosítók rögzítéséhez szükségeltettek, egyáltalán: hajdani időket idézett meg, amelyek, az utólagos szépítésekkel ellentétben, mindenfélék voltak, csak éppen daliásak nem.

Hát akkor milyenek, kérdezhetem magamban – és magamat, arra a pontosan harminc évvel ezelőtti szeptemberre visszarévedve.

Harminchetedik születésnapomat ünneplem abban a hónapban. Akkor, 11-e körül már vagy egy hete lázasan készülünk: elintéződött, hogy az MDF legelső vidéki fórumát szülővárosomban tartsuk meg. Az alapító elnökség tagja lévén, társaimmal nemcsak dolgunk tengernyi, de a gondunk is. Nemcsak a szervezés ezer ügyes-bajos intéznivalója, de az a – ma már elég nehezen érzékeltethető – hangulat is, amely sajátságos burokként körülvett bennünket.

Szeged az ekkor már hosszú évek óta országszerte Pol Pot megyének hívott Csongrád székhelye – de hogy mindez mit is jelentett valójában: csak az tudhatta igazán, aki ott élt folyamatosan abban a városban, amely ma a régi Tiszatájról meg – váltig – a halászléről és a Tiszáról nevezetes ugyan, ám hogy ki volt akkoriban, mi mindent is jelentett ez a családnév: Komócsin – ma már szinte elképzelhetetlen. Mi mindent hordozott az általa és bandája által képviselt, ez idő tájt már vagy három évtizede szögesdótdrasztikummal létező univerzum, kit hogyan és meddig „nyírtak ki” és hurcoltak meg ’56 miatt – azt csak mi tudhattuk, érezhettük igazán. Miközben elszenvedtük a sok ostoba bornírtságot és a számító rossz- indulatot, a klasszikus Keresztapa-gengsztertempót és a szűkölő gyávaság olykor bohózatba illő baromságait, amelyek színes kalei­doszkópját nyújtották a Csongrád megyei, szegedi mindennapoknak.

Mindennek érzékeltetésére most csak annyit: Komócsinéknak még Kádárék is jobboldalinak számítottak. Majd sort kerítünk még a Kádárra is, mondogatták, és bár a nyílt sztálinizmus ekkoriban már nem számított éppenséggel szalonképes politikai attitűdnek, tettek róla – tehettek –, hogy tudják róluk: ők bizony nagyon is elvtársak. De még mennyire.

Hogy mindez milyen miliőt biztosított a helyi pártszervek oldaláról a gorbacsovi peresztrojka harmadik évében, egyetlen példa: valamikor ’87 végén, ’88 elején a szentesi helyőrségi művelődési házban könyvbemutatót tartottunk Raffay Ernővel az előző nyáron megjelent, Erdély 1918–19-ben című könyvéről. Mai szemmel megdöbbentően „illedelmes”, többszörösen visszafogott és jól nevelt, taktikus hangnemben és stílusban, ennek megfelelő szó- és fogalomhasználattal. Mindezek ellenére és mindezekkel együtt a produkció végén kerek-perec közölték velünk: soha többé nem fordulhatunk meg a jeles szentesi intézményben, előadóként legalábbis, de a város látogatását sem ajánlják túlzottan.

Ilyen közegben készülődtünk. Szerveztünk, rohangáltunk, telefonálgattunk. A téma – már nem emlékszem, ki találta ki, de zseniális ötlet volt: a már akkor is katasztrofális magyar demográfiai helyzet. Emlékszem, az október 1-jére virradó éjszakán alig aludtam valamit, az elnökség néhány lelkes segítőnkkel már hajnalok hajnalán ott toporgott a szegedi egyetem bölcsészkarának mindenki által Ady térinek nevezett auditorum maximumának bejáratánál, ahol jó másfél évtizeddel korábban annyi, de annyi unalmas és (viszonylag) élvezhető előadáson vártam farkaséhesen az ebédre, írtam titokban szerelmes leveleket és vihogtunk össze cinkosan a Brattal, azaz Bratinka Józseffel, akivel elválaszthatatlanok voltunk azokban az időkben.

Az a szeptember a sürgés-forgás és a lehetséges veszélyeket valamiféle tudatalatti daccal egyszerűen tudomásul nem vevő révület szep­tembere volt. Egyféle lázas rohanás, sodródás, vágta valami távoli fényforrás felé, de ilyen költői képekkel sem foglalkoztunk sokat, sőt, egyáltalán semmit sem. Most, hogy a fájdalmasan kis számban köztünk lévő régi vezetőink egyike ezt a kis emlék-ízt kínálta, arra a pár percre nem is tudom, igazából mi fogott el. Melankólia? Nosztalgia? „Bágyadt búcsúzó”, midőn „szeme színére visszarévedek”?

Annyi mindenesetre egészen biztos: az a harminc évvel ezelőtti „MDF-szeptember” mindennel együtt életem legszebb, legfelemelőbb szeptembere volt. Bár persze akkor nem tűnt annak, sőt. De amikor ez a mostani emlékidézés abbamaradt, tudtam, mi az oka erős felindulásomnak.