Lóránt KárolyGondolatok az európai parlamenti választásokról

A kulturális baloldal és a nagytőkés jobboldal számos kérdésben, különösen ami a tradicionális társadalmak lebontását illeti, egyetért

Lóránt Károly – 2018.09.11. 03:43 –

A nyugat-európai politikai légkört ma a kulturális baloldal (frankfurti iskola) és a nagytőkés jobboldal szövetsége jellemzi, mint ahogy azt John R. Schindler, az amerikai Nemzetbiztonsági Ügynökség korábbi munkatársa, a Thefederalist.com nevű konzervatív internetes portálon részletesen kifejtette. A kulturális baloldalt nem érdeklik a szo­ciál­demokrácia eredeti céljai, például a munkavállalók helyzetének javítása vagy az egyenletesebb jövedelemelosztás, politikájuk középpontjában a hagyományos társadalmak alapjainak lebontása áll, amelyet menthetetlenül rasszistának, szexistának, xenofóbnak, homofóbnak és általában elavultnak tekintenek.

A jobboldalon a néppártok vagy a kereszténydemokrata pártok a hagyományos értékek, a család, a vallás, a nemzeti érdekek és tradí­ciók képviselői voltak. Mára, részben a pártfinanszírozás gyakorlata miatt,
ezek a pártok már sokkal inkább a multinacionális tőke, mintsem a társadalom konzervatívabb rétegeinek érdekeit és értékrendszerét képviselik. Schindler ezért is nevezi őket „corporate right”-nak, azaz „nagytőkés jobboldalnak”.

A kulturális baloldal és a nagytőkés jobboldal számos kérdésben, különösen ami a tradicionális társadalmak lebontását illeti, egyetért. Egyetért például a tömeges bevándorlás támogatásában, a nemzetállamok felszámolásában, a multikulturális társadalmak támogatásában, a hagyományos értékek megkérdőjelezésében. A kulturális baloldalt különböző alapítványokon keresztül a nagytőkés jobboldal finanszírozza (lásd Soros alapítványait).

A kulturális baloldal az elmúlt évtizedekben Rudi Dutschke, az egykori német kommunista diákvezér által javasolt „hosszú menetelése” során fokozatosan elfoglalta a nyugat-euró­pai intézményeket. Térfoglalásuk mindenekelőtt az egyetemekre terjed ki, de ott vannak a kutatóintézetekben, a közhivatalokban, a médiában, és a legtöbb párt (különösen a szociáldemokraták, zöldek, liberálisok) vezető pozícióiban is.
E „kultúrkommunisták” mindenkit, aki nem ért velük egyet, ellenségnek, a „történelem rossz oldalán állónak” és szükségképp gonosznak és felszámolandónak tekint.

A kulturális baloldal és a nagytőkés jobboldal összefonódása például az Európai Parlamentben úgy jelentkezik, hogy a Néppárt (amelyhez a Fidesz és képviselői is tartoznak) és a szocialisták a legtöbb kérdésben azonosan szavaznak.

Ellenszavazatok gazdaságpolitikai kérdésekben a zöldektől, az Egyesült Baloldaltól és a szélsőjobbhoz sorolt képviselőktől származnak, mert a legtöbb kérdés tekintetében a liberális frakció (Guy Verhofstadt barátunk frakciója) is a két nagy frakció­val azonosan szavaz. Az Egyesült Baloldal és a zöldek elutasítják az unió neoliberális gazdaságpolitikáját, ezért gazdasági kérdésekben a parlament elé kerülő anyagokat általában nem szavazzák meg. Politikai, társadalompolitikai kérdésekben (bevándorlás, genderizmus) a szélsőjobbra sorolt csoportok és az euroszkeptikusok szavaznak a benyújtott javaslatok ellen. A kultúrkommunista nézetekkel a lakosság túlnyomó többsége nem ért egyet, de nem mernek beszélni, mert félnek, hogy szélsőjobboldalinak nyilvánítják őket és elvesztik állásukat (ez az állítás közvetlen, brüsszeli információkon alapszik). A Nyugat-Európában jelenleg tapasztalható véleményterror a magyarországi Rákosi-korszakéhoz hasonló.

Bár várható, hogy a szélsőjobbnak nyilvánított pártok a jövő évi választásokon növelik parlamenti képviselőik arányát, a terepet változatlanul a kultúrkommunisták fogják uralni. Ha másképp nem, hát úgy, hogy a jelenleg azonosan szavazó frakciók egyesülnek és az esetleg egyet nem értőket kizárják, akik viszont az európai parlamenti szavazásokon kisebbségben lesznek.

A 2019-es választások során alternatív programmal, például a tömeges bevándorlás megállításával, jelentkező pártokat minden eszközzel

(a médiában és minden lehetséges fórumon) szélsőségesnek, fasisztának fogják minősíteni, amelyekre szavazni egyenlő a történelem legsötétebb időszakának felidézésével. Ez a lelki nyomás elriaszthatja a potenciális egyetértőket (a társadalom többségét), hogy alternatívát kínáló pártokra szavazzanak, amire példa, hogy Franciaországban az az Emmanuel Macron lehetett elnök, akire eredetileg a lakosság húsz százaléka szavazott.

A kultúrkommunisták célja, hogy az alternatívát kínáló pártokat egycélúnak, Európa-ellenesnek és szélsőségesnek mutassák be. Ez ellen részben lehet védekezni akkor, ha e pártok komplex, az unió fő problémáira kiterjedő javaslatokat is felmutatnak például szakmai konferenciák szervezésével, könyvek kiadásával. Bár egy választási kampány kevés, egyszerű és közérthető üzeneteket kell alkalmazzon (például azt, hogy nem akarunk bevándorlókat), a média szükségképpen elő fogja venni az unió többi kérdését is, mert bizonyítani akarja, hogy az alternatívát képviselők a már említett jelzőkön túlmenően még ostobák is.

Az európai parlamenti választások szokásos rendje, hogy a nemzeti pártok listákat állítanak, és ezekről a listákról kerülnek be az adott országra kiszabott kvóták szerinti számban a képviselők. E képviselők azután pártjaik jellegének megfelelően frakciókba állnak össze. Ebből két dolog következik. Az egyik, hogy az egyes pártok nagyjából olyan arányban visznek be a parlamentbe képviselőket, amilyen az otthoni népszerűségük. A másik, hogy az egyes pártok vezetése (és nem a választók) fogják eldönteni, hogy a pártlistára leadott szavazatok alapján kik kerüljenek be a parlamentbe. A konkrét személyek tehát már a listaállításnál eldőlnek. Ez olyan pártoknál érdekes, ahol „házon belül” nagyok a nézetkülönbségek. Ilyenek a német jobboldal pártjai (CDU és CSU).

Akárhogy alakulnak is a választási eredmények, az biztosra vehető, hogy a Néppárt a következő ciklusban is az ügydöntő koalíció tagja lesz, ebből a koalícióból önként kilépni (egy más formációban való részvétel miatt) politikai öngyilkossággal érne fel. Ebből következik, hogy bármilyen jó eredményt is érnek el az alternatív pártok, és bármekkora nagyságú parlamenti csoportot is tudnak alakítani, az kisebbségben lesz, és például a Fidesz önszántából nem fog ebbe a csoportba kerülni. Azonban nemzeti érdek, hogy ebben a leendő és elég komoly súllyal rendelkező csoportban is legyenek magyar képviselők. Ha végiggondoljuk a lehetőségeket, abból az jön ki, hogy egyedül a Jobbik küldhet ebbe a csoportba képviselőket, megfelelő számban természetesen csak akkor, ha egységesen indulnak.

Változások várhatók a baloldalon is. A baloldali szavazók lassan kezdik felismerni, hogy pártjukat eltérítették, és ők is alternatív lehetőségeket keresnek, például a német baloldal egy része a valamikori szociáldemokrata Oskar Lafontaine vezetésével, aki „Felkelés” néven új, baloldali, de a bevándorlást elutasító pártot alapított.

Európa politikai térképe tehát változik, de a változások nem lesznek akkorák, hogy az erőviszonyok 2019-ben döntő mértékben megváltozzanak, erre az imént lezajlott svéd választások jó példát mutatnak. Az alternatív pártok erősödése leginkább azzal fog hatni, hogy a fősodrú pártok politikáját módosítja. Hosszabb távon a változásokhoz, a kellő türelem mellett két dolog elengedhetetlen lesz. Egyrészt szakmailag alátámasztott alternatívát kell állítani a jelenlegi föderalista elképzelésekkel szemben, másrészt olyan média és tudományos háttérre lesz szükség, amely ezt az álláspontot népszerűsíti.