Domonkos LászlóA francia kapcsolat

Macron francia elnök Orbán Viktorral szemben a legkeményebb fellépésre szólítja föl az EU-t

Domonkos László – 2018.09.11. 03:40 –

A sem rasszizmussal, sem idegengyűlölettel – antiszemitizmussal pláne – nem vádolható Faludy György emigrációs időszakából így idézi meg a Párizsban uralkodó francia miliőt: „szállodánk tulajdonosnője, egy mindig fekete selyemruhába öltözött, alacsony öregasszony, aki nehéz hónaljszagát egész délutánra ott felejtette a folyosókon, minden este megszólított bennünket (…) madame Freynault hol azt kifogásolta, hogy túl sok vizet használunk a mosakodáshoz, hol azt, hogy kétszer húzzuk le az árnyékszéket, holott egy lehúzás is elegendő lenne (…) a háború kitörése után materiális jellegű panaszait politikai fenyegetésekkel toldotta meg: hogy feljelent bennünket (…) hogy alighanem zseblámpával adunk az ablakból jelzéseket a német repülőknek; vagy arról beszélt, hogy a francia közkatonák most a Maginot-vonalban dideregnek, és kellemes esti szórakozást kívánt nekünk. (…) az általános idegengyűlölet még fokozódott (...) mégsem állíthatom, hogy a hatóságok alávalósága és a kibírhatatlan környezet felbőszített volna.” És bár jeles költőnk türelme és önfegyelme becsülendő, de ezek után inkább hagyjuk a magyarság legkiválóbb szellemeinek franciaimádatát, Petőfitől Adyn át József Attiláig és Illyés Gyuláig, politikusainknak még Rákóczit is megfertőző frankofon illúzióit és távolról sem utolsósorban a „Trianon és a fran­ciák” címszóval összefoglalható fájdalom- és vádóceánokat – maradjunk csak a legutóbb történteknél.

A legmaibb mánál. Macron francia elnök Orbán Viktorral szemben a legkeményebb fellépésre szólítja föl az EU-t. Külügyminiszterünk bátran és elegánsan kénytelen közölni a francia külügyminiszterrel, hogy Magyarország soha nem volt Franciaország gyarmata, ezért a jövőben hazánkkal kapcsolatban legyen szíves mellőzni a gyarmattartó stílust, ezt kikérjük magunknak, és nem fogjuk eltűrni.

Ez is háború. Olyasféle, amiről Földi László szokott beszélni, igen okosan. Néhány nyugat-európai ország – élükön a franciákkal? – saját ostoba tehetetlenségét és korábbi súlyos, önpusztító ballépéseinek sorát szemmel láthatóan a talpra állt közép-európaiakon (no meg most már, feltehetően, szegény jó Olaszországon is) próbálja kicsinyes és aljas módon megbosszulni. Külön pech, hogy a francia nemzeti karakter – amelyről Kuncz Aladár Fekete kolostorából vagy akár Szeged 1918 végétől 1920 márciusáig tartó, tizenöt hónapos megszállásáról szóló korabeli beszámolókból is plasztikus képet lehet szerezni – mintegy alá is tud játszani ennek a tűrhetetlen törekvésnek. Amellyel szemben csakis a Szijjártó Péter által megadott irányjelzés alapján lehet és kell felvenni a küzdelmet. Most kezdjük hangoztatni, hogy Villon, Rimbaud és Camus nemzete és kultúrája nem ezt érdemelné? Tudjuk, de – egyelőre legalábbis – hasztalan…

„Távol áll tőlem, hogy mindezért általánosságban a franciákat okoljam – írja Faludy is. Csakhogy kiegészíti azzal: – mégis minden megalázásnál megalázóbbnak tekintettem volna, ha ebben az atmoszférában a franciák társaságát keresem.”

Ha ily kitartóan újra meg újra emlékezetünkbe juttatják Clemenceau-t meg madame Freynaud-t: mi se keressük túlzottan.