Tamáska PéterHa tekintély nincs többé

Merkel ízléstelen reklámszövege felér egy tüntetők ellen küldött tankkal

Tamáska Péter – 2018.09.10. 01:57 –

Amióta világ a világ, migránsok mindig voltak. Elég csak felütni a történelemkönyvek lapjait a chemnitzi összecsapások kapcsán, s alaposan végignézni a drezdai tüntetés képeit, hogy miért is mutatnak fel akasztófát a tekintélyét vesztő kancellár asszonynak, aki egy szír, „dzsihadista” emlékművel ajándékozta meg a második világháborúban Hirosima után legtöbbet szenvedett várost. A német kormányzat hitele veszélyben forog, s 1945 óta harmadízben is a megoldhatatlannak tűnő menekültkérdés az, amit meg kell oldania: 1945-ben és 1989-ben keletnémet tömegekről volt szó, amelyek pótolhatóknak tűntek a nagyhatalmak szemében, most harmadik világbeliekről, amelyek viszont a liberálisan szemforgató uniós elit szerint pótolhatatlanok.

A helyzet kezd hasonlítani a 29 évvel ezelőttihez – egy állam léte vagy nemléte a tét.

Állampolgárai tömeges menekülése láttán 1989 őszén a keletnémet kommunista párt vezére, Erich Honecker hiába próbálta elmagyarázni, hogy a negyvenéves, mondhatni ifjú NDK földje termékeny és bővelkedik természeti szépségekben, a pártsajtó mégis olyan, minden realitást nélkülöző dühvel kezdte támadni saját népét, mintha visszatért volna a hidegháború s vele az imperialista-fasiszta veszély. Szeptember 10-én indult az első tömegtüntetés Lipcsében, aztán a magyar kormány bejelentette, hogy átengedi országán a menekülő keletnémeteket. Veszélyes, ha hagyjuk, hogy az élet megelőzzön minket – figyelmeztetett az NDK negyvenéves fennállásának ünnepére érkező szovjet első titkár, Mihail Gorbacsov, de Honecker folytatta az ámokfutást egészen a Fal leomlásáig.

Most, harmadszorra is a menekültüggyel szembesülnek a németek. Pontosabban valami sokkal rosszabbal, a migránskérdéssel: a harmadik világ formátlan tömege úgy csapódik az ország határaihoz, mint Rügen szikláihoz a téli hullámverés. A kancellár asszony úgy érzi, hogy a német lakosság egy része látens rasszizmussal fertőzött: nem tekinti testvéreinek a betelepülőket. S őt, a keletnémetet főleg a szászok oldaláról irigység, ostobaság és gonoszság veszi körül. (Már Nagy Károlynak is sok baja volt a szászokkal. S Napóleonnak? Őt egyenesen hátba támadták.) A merkeli válasz az elégedetlenkedésre egyfajta intellektuális utálat, kioktatás. Újra arról beszél a kiöregedett hurik mosolyával a keleti tartományok lakóinak és főképp a szászoknak, hogy az iszlám része a szövetségi köztársaságnak. Ízléstelen polkorrekt reklámszövege felér egy tüntetők ellen küldött tankkal. Az élet kérdez, a merkeli politika viszont nem a kérdésekre válaszol. Merkel irtózik a valóságtól, s a tüntetők ellen tüntetőket és a migránsokkal való szolidaritási rockkoncertet az állam támogatja.

Pedig jó lenne, ha a kancellár asszony és tanácsadói elővennék 1989–1990 izgalmas, forradalommal felérő történetét. A szovjet páncélosok a novemberi nagy tüntetések idején és a Fal ledöntésekor a kaszárnyáikban maradtak, s mint 1990. február 10-én Kohl kacellár, Merkel felfedezője egy interjúban elmondta: „Gorbacsov félreérthetetlenül tudtomra adta, hogy a Szovjetunió a németek döntését arról, hogy egy államban szeretnének élni, tudomásul veszi, s a németek dolga eldönteni, milyen időpontot választanak ehhez.” Akkor könnyebb volt dönteni, hiszen a közgazdaság valamikor nemes tudományának intelmei s a két német állam egyesítésével az európai közösség megteremtésének vágya mindent felülírt. Az akkori álmok a valóságban egészen más arculatot öltöttek. S a következményeket nehéz megértetni a néppel. Főképp azt, hogy bár az alkotmány szerint a nép a szuverén, mégsem ő döntheti el, milyen államban s kikkel akar élni. Szuverén az – mondta Carl Schmitt, a németek híres és sokszor lenácizott jogásza –, aki kimondhatja a rendkívüli állapotot. Ha a hitelét s tekintélyét vesztett hatalom mondja ki, azt a feléledőben lévő német nemzeti érzés könnyen felülírhatja.

Most szeptember elején a kormánykoalíciós elit koncertet rendeztetett Chemnitzben a gyűlölet ellen, beindítva a „demokráciaturizmust”. A Spiegel Online elégedetten jegyezte meg, hogy nem lehetett látni német zászlót, Georg Restle, az ARD színeiben mégis arról panaszkodott, hogy a média iránti olyan gyűlöletet sohasem élt még át, mint Chemnitz utcáin. Úgymond szélsőjobboldaliak provokálták a vezető szerkesztő urat, és közben sem őt, sem a többieket nem zavarta, hogy csak úgy harsogott az egyik hip-hopos rocker dala: „Késem beledöföm az újságírók pofájába!” Hiszen ők is, akár a „K.I.Z.” énekese, a jó, azaz a bal oldalon álltak, s csak a többséghez tartozók elnéző fölényével kezelték a gyűlölet fegyverét. Voltak, akik a mohamedán veszély ellen küzdő Sarrazin és családja elleni öngyilkos merényletről énekeltek, a Döglött Nadrágok és az Ópium a Népnek pedig a német lét mint olyan eltűnésének gyönyörűségeiről.

Valamikor 2001-ben a nagybányai Miriuta „Laci”, akit a lausitzi kocsmai rigmus a magyar hajdukok utódaként énekelt meg, egy tizenegyessel benn tudta tartani a kiesésre szánt Energie Cottbust az akkor nagycsapat Hamburg ellen. A szászok, de különösen az alsó-lau­sitziak égbe mentek, amikor a mi Miriutánk könyörtelenül bevágta a jogos büntetőt. A chemnitzieknek nem jár a döntetlen?