Szerencsés KárolyLevéltári kalandok

Talán van, aki szánalmasnak találja, de a levéltárban bogarászó történésznek is vannak kalandjai. Mármint az iratokkal

Szerencsés Károly – 2018.09.08. 01:18 –

Most is emlékszem a pillanatra, amikor fent a budai Várban a választási iratok közt kutatva az egyik dossziéból előkerült egy paksaméta üresnek tűnő nyomtatvány. Jobban megnézve, kiderült, hogy a nyomtatványok nincsenek ugyan kitöltve, de alá vannak írva. Az egyiken megtaláltam Kádár János aláírását, kis betűkkel, ahogy szignálni szokott. Jobban megnézve a dokumentumot, kiderült, hogy a kommunista parlamenti képviselők aláírt, de ki nem töltött lemondó nyilatkozatait tartom a kezemben. „Egyszer még szükség lehet rá” – gondolhatták a legfőbb elvtársak, nehogy szó érje a ház elejét, ha valamelyiküket ki kell iktatni.

Azóta már tudom, hogy korábban is, máshol is alkalmazták ezt a trükköt, ha nem is ilyen „alapossággal”. Valami logika volt ebben, hiszen a tisztán listás választási rendszernél kizárólag a pártvezetőség döntötte el ki kerülhet befutó helyekre, s így fenntartotta magának a jogot a „renitens” vagy kegyvesztett képviselő egyszerű lecserélésére.

Az is érdekes volt, hogy pél­dául Kádárt 1951-ben elvtársai életfogytiglani börtönre ítélték, a biankó lemondó nyilatkozatát azonban mégse használták fel. Kicsire már nem adtak, vagy megfeledkeztek az egész paksamétáról. Az anyagot megrostálók pedig nem tudták mi is ez: „Valami üres nyomtatvány.” Viszont mivel Kádár 1953-ban a választások idején börtönben ült, parlamenti képviselő sem volt. Így hajtatták vele végre a puccsot a szovjet megszállók 1956 novemberében, így lett Magyarország „miniszterelnöke” és fő hóhéra. Jellemző, hogy volt még egy hasonló eset, akkor Szálasi Ferenc nevében hajtották végre a puccsot a német megszállók 1944 októberében, aki a választások idején szintén börtönben ült, így ő sem volt képviselő… Erről eszembe jutott, hogy a nyilas propaganda állandóan hangsúlyozta, hogy Szálasit törvénysértéssel ítélték el. Maga Szálasi is azt mondta a perében 1938-ban, hogy a törvény, amely alapján elítélik, a kommunistákra vonatkozik.

Ez egyáltalán nem így volt, az 1921. évi III. törvénycikk az alkotmányos rend elleni szervezkedést büntette, s ezt a tényállást a nyilasok bőven kimerítették. Érdekesebb, hogy Kádár, vagy éppen Rajk László sorsa esetében 1956 után szintén törvénysértést, törvénytelenséget emlegettek, s van, aki még ma is emlegeti. De hát hogyan sérthet törvényt egy hatalom, amelynek puszta léte is törvénysértésen alapszik? Csaláson, erőszakon, idegen fegyvereken. Ennek csak addig volt értelme, amíg a Kádár-korszakban próbálták megteremteni azt a látszatot, hogy van törvényesen működő szocializmus, csak egyesek (szektások, revizionisták) visszaélve hatalmukkal megsértették a törvényeket. Ennek a nézetnek a szélsőséges megnyilvánulása, hogy a fennálló törvények alapján, vagyis „törvényesen”, jogszerűen is lehetett százakat kivégezni politikai okokból. Érdemes rögzíteni, hogy a hatalom szempontjából az 1948 folyamán, majd 1956 decemberétől kizárólagos uralomra szert tett kommunista csoport egy bűnszövetkezet volt, amelynek részei voltak a bíróságok is. Az ítélet nélküli vagy bírósági színjátékkal politikai okokból megvalósított, börtönökben, internáló táborokban történt fogva tartást, kivégzést köztörvényes bűncselekménynek kellene minősíteni. Személyi szabadság korlátozásának, gyilkosságnak. A Rákosi-érában és a Kádár-korszakban is. Pontosan úgy, mint a nyilas uralom áldozatai esetében.

Kell a levéltári kalandokhoz szerencse is. Mihez nem? Még a múlt század nyolcvanas éveiben egy Kossuth téri levéltárban megkaphattam Farkas Mihály anyagát. Persze gondolom közel sem az egészet, de így is érdekesnek ígérkezett. Főleg, hogy a másik asztalnál „Bástya elvtárs” fia üldögélt és szorgalmasan jegyzetelt. Vladimir valószínűleg az emlékirataihoz keresett anyagokat. A könyv meg is jelent Nincs mentség címen, s aki meg akarja érteni e bűnszövetkezet működését, annak el kell olvasnia.

Lapozgattam Farkas Mihály dossziéjában, úgy emlékszem csupa érdektelen irat volt benne. De az egyikről váratlanul levált egy összehajtott nagyalakú, valamiféle táblázatot tartalmazó irat. Szétterítettem az asztalon kis zajt csapva, Farkas Vladimir rosszallóan feltekintett az irataiból. Mint kiderült, a kommunista párt tervét tartalmazta, az 1947-es választásokon leadandó hamis szavazatokról. Persze ez nem volt ráírva, de a „mozgósítandó szavazók” kifejezés felkeltette a figyelmemet, s a számokból világosan kiderült, miről van szó. Emlékszem az izgalomra, amit éreztem, hiszen akkor a szakirodalom szinte egységesen úgy foglalt állást, hogy ez a csalás nem is befolyásolta az eredményt. Bár meglehet, hogy inkább azért drukkoltam, hogy ezt a mérhetetlenül sok számot ne kelljen kézzel lemásolnom. Szerencsém volt, néhány nap után másolatot kaptam, elvihettem.

Volt persze másfajta élményem is. Ugyanerről a csalásról nagyon érdekelt volna Rajk László belügyminiszter beszámolója. Vaskos dossziét hoztak ki a Várban, elején tartalomjegyzékkel. A huszonvalahanyadik tétel volt: Rajk László beszámolója! Nem lapoztam egyből oda, önjutalmazó típus lehetek. Elkezdtem elölről bogarászni az anyagot. Több száz érdektelen oldalt olvastam végig. Nem baj – nyugtatgattam magam – délutánra odaérek. Végre eljutottam a várva várt részhez. Ünnepélyesen körbejárattam tekintetem a termen, aztán fordítom az oldalt. Kézzel írt bejegyzés: „Az irat kiemelve.” Kérdeztem, ki emelte ki és mikor? Hol lehet a beszámoló? Csak vállat vontak. Ki tudja azt már? Talán a Rajk-per idején, vagy máskor. Annyi minden történt.

Dühös lettem, ott hagytam csapot, papot. Kirohantam a Szentháromság térre, le a Halászbástya lépcsőin, a Donáti utcán. Percek alatt a Bástya borozóban voltam és hűsítő fröccs mellett elmerengtem a kutatók sanyarú sorsáról, meg az elvtársak előrelátásáról.

A családias hangulatú magyar levéltárak után megdöbben­tően hatott a londoni nemzeti levéltár Kew-ban. Percek alatt elkészített fényképes kártyás belépővel, a rengeteg kutatóval, a gyorsan kihozott dokumentumokkal, az azonnal elkészített másolattal. Furcsa kettős érzésem volt, jó is, meg valami megmagyarázhatatlan idegenkedés is. Már tudom mi volt ez. Halványult a felfedező öröme, aki először jár a nagy vízesésnél, a Holdon vagy egy elhagyatott épületben. A kiválasztottságé, hogy csak kevesek lehetősége, beletekinteni a múltba, megtalálni az igazságot. Itt nagyüzem volt, boldog boldogtalan kapta a másolatokat. Inflálódott a tudás, pedig még dolgozhatott bennem, hogy ebbe a londoni levéltárba kevés magyar jutott el, s az a forrásanyagot, amelynek titkosítását éppen az előző évben oldották fel, talán még senki nem látta. Elképedésem akkor volt a legnagyobb, mikor tollat és papírt vettem elő, hogy jegyzeteljek, és egy nagydarab egyenruhás fekete ember lépett hozzám, aki ellenmondást nem tűrően elkobozta a tollamat. Csak akkor adta vissza, mikor rájöttem, hogy itt csak ceruzát lehet használni, nyilván az iratok védelme érdekében. De a praktikus angolok a magamfajta barbárok számára tartottak a pulton számtalan ceruzát s mellette elektromos hegyezőt is.

Prágában a belügyi és a külügyi levéltár is a várban volt. Előbbiben igen nagy meglepetés ért, amikor a kért dokumentumokat nem barna karton dobozokban hozták ki, hanem bőrkötéses dossziékban. Már egy ideje olvasgattam az egyik tartalmát, sok érdekeset találtam, s amikor készen lettem vele, fedelével lefelé magam mellé tettem, mint amelyikkel már végeztem. Igen komoly meglepetés ért: a bőrdosszién szépen megmunkált horogkereszt díszelgett. Gyorsan megnéztem a többit is. Mind ilyen volt. Nyilván a protektorátus idejéből maradtak meg a dossziék. Ez jobban felizgatott, mint a tartalmuk. Biztos voltam benne, hogy Németországban vagy Magyarországon, Lengyelországban vagy Ausztriában ilyesmivel nem találkozhatnék. A dolog szürreális belsője úgy megragadott, hogy visszasiettem kollégiumi szobámba és megírtam az első prágai témájú novellámat. Idegen a szülővárosában. Aki nem olvasta, járjon utána, mert a legkellemesebb kutatás mégis csak az olvasás.