Kő AndrásAttrakció

A Lánchídon hatalmas tömeg, odafentről valaki ugrani készül. Hétköznapi eset – mondhatnók, öngyilkossági kísérlet

Kő András – 2018.09.08. 01:18 –

Így hívják, jóllehet a tettnek semmi köze a gyilkossághoz, a szenvedélyhez, a vérszomjhoz. A sétálók odalent várják a beteljesülést. Sajnálat nincs az arcukon. Attrakció – gondolják, jó hecc, s azt latolgatják, ugrik-e a férfi vagy sem. Az autók közlekednek, a biciklista a járdaszegélyen utat kér magának, mert csenget. Őt nem izgatja a látvány, a tömeg. Odalent a tűzoltók már megérkeztek, minden készen áll a mentésre. Az öngyilkosjelölt talán arra gondol: a remény meghalt, a többi már formalitás.

Emlékszem, a rádió egykori munkatársa egyszer megbeszélte a barátjával, mímelje azt, hogy a Szabadság hídon öngyilkosságra készül, s a riporter véletlenül majd ott terem, és kezdődhet az „izgalmas” beszélgetés. A csalás kitudódott, s a riportert menesztették. De ez a minapi eset nem játék. A középkorúnak látszó férfi már egészen magasra jutott, amikor elindul az egyik tűzoltó felfelé. Mit érez? Az igazi bátorság a veszély pontos ismerete, s a tűzoltó látszólag szembenéz vele. Az öngyilkosjelöltek kedvenc budapesti hídja a Szabadság híd, talán azért, mert erre a legkönnyebb felmászni. A Lánchíd nehezebb terep.

Mennyire elszánt a magasban a férfi? Mindegy, hogy mit tesz? A sakkban ezt úgy hívják, hogy lépéskényszer. Akármit lép, veszít? Vagy nyer azzal, hogy felhívja magára a figyelmet? Az elkeseredett emberek minden őrültségre képesek. Nemes Nagy Ágnes írja, „Magam után húztam magam, / mint egy csapzott esőköpenyt a földön.” Így ért fel a férfi is a magaslatra. A jámbor azt kérdi: nem szédül? A fájdalom a kétségbeesés az elme csalódása, ezért kizárható a félelem, s a vakmerőség lép a helyébe.

A híd járdaszegélyén a tömeg cselekvést vár. Vagy-vagy. Hozzák le, vagy ugorjon a szerencsétlen. Viharban imádkozz Istenhez, de evezz keményen a kikötő felé! – kapjuk a tanácsot. Igen, de ha önszántadból egy híd tetején állsz, az ima már nem jut eszedbe. Különben az öngyilkosság becstelen halál és csak a gyávának kiút. Nem arról szól, hogy miért akar valaki meghalni, hanem arról, hogy minek éljen tovább. A tűzoltó kezében egy kampósbot. Minden bizonnyal az öngyilkosjelölthöz tartozó tárgy. De ha bottal közlekedik, hogyan jutott fel nélküle a híd magasába? „Megállni, menni, mondd, mi célja van? / Nézz jobbra, balra, minden céltalan” – olvassuk Kosztolányi Dezsőnél. Így. Ezzel a céltalansággal.

A tűzoltó az öngyilkosjelölthöz ér. Lentről is jól látszik, hogy beszélgetni kezd vele. Vajon miről „társalognak”? Nem valószínű, hogy a legutóbbi futballforduló eseményeit beszélik meg. Mi történik akkor, ha a jelölt magával rántja a mélybe a tűzoltót is? – vetődik fel. A „társalgás” elég hosszú. Igaz, ez az idő csak annak tűnik hosszúnak, aki lentről tekint felfelé. Aztán felszáll a fehér füst, mert mindketten elindulnak lefelé. A tömeg csalódott is, meg sóhajt is. Az öngyilkosjelöltet betuszkolják a mentőkocsiba. Vége az attrakciónak.

Másnap megkeresem a tűzoltót, aki lehozta a férfit, és azt kérdezem tőle: „Mit mondott neki, ami végül jobb belátásra bírta?” A válasz: „Ez maradjon az én titkom.”

Az öngyilkosságba menekült Juhász Gyula sorait mondhatná: „Nem volt rossz, sem jó, / csak ember, fáradt, / Várt, várt és nem lelt / Soha csodákat.”