Pálffy LajosCsak a kánikula?

Olyan a jelenet, mint a Tanúban, csak itt az öregeket nem kell Bástya elvtársként kimenteni

Pálffy Lajos – 2018.09.08. 01:17 –

Furcsa, nehezen magyarázható dolgokat produkál a székesfővárosi élet, konstatálta nemrégiben Vidéki Lajos a nagy kánikulában. Mikor a falak, a beton és a bitumen este előállott azzal a meleggel, amit napközben gondosan magába gyűjtött. Így aztán talán a városlakók agyában is megindultak olyan folyamatok, amik nehezen megmagyarázható cselekedetekre késztetik az embert.

A minap a város legmodernebb villamosán utazva éppen a beszállás utáni hőmérséklet-változás okozta tünetekkel, jelesül a patakokban ömlő izzadságával volt elfoglalva Vidéki Lajos, mikor egy feltűnően jókedvű és ennek megfelelő hangerővel kommunikáló társaságra lett figyelmes. A két, tízes éveinek vége felé járó leány és a valamivel fiatalabb fiú műanyag tányérról valamilyen keleti ételt fogyasztott, a leghangosabb pedig egy tábla erősen megolvadt csokoládéval próbált zöld ágra vergődni. Mögöttük, háttal ülve egy száz kiló körüli, szemüveges fiatalember tűrte a ricsajt, gurulós bőröndjét óvatosan a lába közé húzva utazott vélhetően a nagy buszpályaudvarra. Mikor is a csokis csaj megunva a szinte már cseppfolyóssá olvadt édességgel való küzdelmet, egy hirtelen ötlettől vezérelve az egészet a magára fapofát erőltető, elhízott fiatalember hajára kente. Hogy mennyire volt tudatos az időzítés, mennyire nem, azt Vidéki Lajos nem tudhatta, de abban a pillanatban a szupervillamos megállt az Árpád híd pesti megállójában, ezek hárman pedig nagy jókedvvel, vihorászva felpattantak, és átrohantak az éppen akkor érkező szemközti járatra. No nem mintha nagyon félniük kellett volna valamitől vagy valakitől, mert a jól megtermett barátunk továbbra is mereven ülve őrizte bőröndjét, csak a jelenet egyik tanúja, egy hátsó ajtón éppen felszálló lány lépett oda hozzá irgalmas szamaritánusként két papírzsebkendővel. Addigra már elindult mindkét villamos (a jelenetet nyilván rögzítette a kamera), mindenki a saját dolgaira (okostelefon, bevásárlólista, világmegváltó gondolatok stb.) koncentrált újra, így aztán helyre is állt a világ rendje.

A másik esetnek a város egyik mostanáig teljesen magára hagyott strandján lett akaratlanul tanúja Vidéki Lajos, aki kicsiny lányával a munkaidő letelte után szokta látogatni a helyet a nagy melegek idején. Igaz, már a helyi érdekű vasúton úgy szoktak úszni az izzadságban, hogy nem sokat változna a rajtuk lévő textilek állapota, ha a meglehetősen nehézkes becsekkolás után azonnal a vízbe vetnék magukat, de nem ez a lényeg. Hanem az, hogy a talán már a rómaiak által is használt forrásokból táplálkozó fürdő egy domb alatt van, délután már nem nagyon süt a medencékhez be a nap, így a víz mindig kellően hűs, 20-22 fokos marad. Mármint a nagyobbik medencében, mert a csak úszóknak (a „SPORT SÁV”, „LASSÚ SÁV” feliratok még a múlt századból maradtak itt) fenntartott kisebbiknek felmelegítik a vizét, talán éppen az ide járó idősebb korosztály miatt. Akik aztán korban és divatban egészen változatos fürdősapkákkal a fejükön tempóznak itt nap mint nap megfontoltan. Így azon napon is nagy nyugalomban rótták a hosszokat, mikor a felforrás határán álló agyvízzel megérkezett Vidéki Lajos is. S mivel mindig is nyitott szemmel járt-kelt a világban, a hűs vízben magához térve mindjárt fel is mérte környezetét, az aznapi strandolótársadalmat. Nem kellett nagyon nézelődnie, hogy észrevegye azt a mint később kiderült, tizenhárom főből álló társaságot, amelynek a vezetője jól megállapíthatóan egy hasra rendkívüli mértékben elhízott hájtorony volt, nyakában az elmaradhatatlan, természetellenesen vastag aranylánccal. A nők, mert természetesen azok is voltak, egy újabban egyre több ilyen vizes helyen megfigyelhető „szociokulturális” szokás szerint ruhában fürödtek, és hát ahogyan az jellemző rájuk, meglehetősen hangosan visítoztak. No de nem is törődött volna velük többet Vidéki Lajos, mert jobban tetszettek neki igazából már nem is annyira kicsi lánya víz alatti bukfencei és kézen­állásai. Amikor aztán a produkciók megszemlélése után a szau­na felé tartva éppen a csapat mögé keveredett, önkéntelenül is meghallotta, ahogy az egyik speciális fürdőruhában lévő kisasszony többszöri és hangos biztatására a melegebb vizű medence felé indultak. Ugyan valamelyikük megjegyezte, hogy ide úszósapka kellene, de a lány letorkolta, a láncos hájtömeg pedig az élre állt és a medence felé kanyarodtak. Ekkor pattant eléjük az „úszómester”, egy cingár diáklány, aki talán éppen a következő tandíjra kereste itt a pénzt, és határozottan elmondta, hogy bizony ide csak sapkában. Így aztán ők mind a tizenhárman tovább masíroztak, és a medence másik végén ugrottak csak be a vízbe, hatalmas loccsanásokkal.

Olyan volt a jelenet, mint a Tanúban, csak hát itt az öregeket nem kellett Bástya elvtársként kimenteni, azok gyorsan és önként távoztak. A sajátos szociokultúrájú társaság pedig jól érezte magát a melegebb vízben, majd azt is elunva levonult lángosozni a kerítés melletti bodegába. De ezt Vidéki Lajos már csak a második szaunázás után látta, jóval később pedig a létesítmény honlapját böngészve azt, hogy úszómestert keres a csillaghegyi strand.