Lóránt KárolyOrbán receptjei

A „populisták” erkölcsi elítélésének az a célja, hogy lehetőleg minél kevesebben szavazzanak a populistának kikiáltott pártokra

Lóránt Károly – 2018.09.07. 03:56 –

Az Orbán–Salvini-találkozó súlyának megfelelő hullámokat keltett a nemzetközi sajtóban, amelyen természetesen a liberális sajtót kell érteni, mert nincs más nemzetközi sajtó, és a lapok közös irányultságának megfelelően el is ítélték a két vezető populizmusát, mondván, ketté akarják szakítani Európát. A sok, egy dallamot variáló kórusból azonban most mint érdekességet ki lehet emelni a Politico amerikai hírportál két jeles újságírója, Jacopo Barigazzi és a számunkra ismerősebb nevű Lili Bayer cikkét, amely az Orbán és Salvini, az európai populizmus mestere és a tanítványa címet viseli. A mester természetesen Orbán. A szerzők szerint Orbán négy dolgot taníthat meg Salvininak: tartsd a barátaidat közel és az ellenségeidet még közelebb; tartsd rendben a háztartásod; etesd szóvirágokkal az uniót; ellenőrizd a médiát és az ügyészséget.

Az első recepten a szerzők azt értik, hogy miközben Orbán a Merkelt is magában foglaló és az Európai Parlament legnagyobb frakcióját adó Európai Néppárthoz tartozik, és ezzel védelmet is élvez, megbontja az unió külpolitikai egységét azzal, hogy Putyinnal barátkozik. A második recept, hogy határozottan fellépni a nemzetközi színtéren csak akkor lehet, ha otthon rendben van a gazdaság (különben spekulációkkal kell számolni). A harmadik alatt azt értik, hogy Orbán hangsúlyozza az unió és intézményeinek fontosságát, végül a negyedik, hogy a média nagyrészt a kormány ellenőrzése alatt van. Mindezzel Salvini nem rendelkezik. Nem tartozik olyan befolyásos európai parlamenti csoporthoz, mint a Néppárt, az olasz gazdaság hatalmas államadósságával ugyancsak nehéz helyzetben van, Salvini gyakran kritizálja az uniót, az euróövezetből kilépéssel flörtöl, végül az olasz sajtó túlnyomó része ellene van, csak a szociális médiában támogatják, és az ügyészség, amely Olaszországban önálló politikai szereplő, nyilvánvalóan nincs a befolyása alatt.

Talán megtisztelő, hogy ezeket a recepteket mind Orbánnak tulajdonítják, ám rá kell mutatni, hogy a legtöbb esetben mások is ugyanezt csinálják, csak a nemzetközi sajtó nem ver nagy lármát körülötte, talán azért, mert más országok kevesebb Lili Bayerrel rendelkeznek. Vegyük például a németeket. Miközben az Európai Unió szankciókat léptet életbe Oroszországgal szemben, Németország Oroszországgal közösen megépíti a második északi gázvezetéket. A korábbi német kancellár, Gerhard Schröder, miután 2005-ben átadta a helyét Angela Merkelnek, az Északi Áramlat gázvezetékprojekt megvalósítását közvetlenül irányító nyugat-európai–orosz Nord Stream AG konzorcium felügyelőbizottságának elnöke lett.

A stabil államháztartás sem magyar találmány, bár az igaz, hogy az unión belül kevesen rendelkeznek vele. Az unió szóvirágokkal etetése pedig bevett gyakorlat a politikusai részéről, akik folyamatosan az unió megerősítéséről és a további integrációról beszélnek, miközben a határait nem akarják megvédeni, a további integráció gazdasági feltételei pedig teljes egészében hiányoznak. Egy szövetségi állam – amiről ábrándoznak – ugyanis a GDP 15–20 százalékának központosítását igényelné, miközben a jelenlegi egy százalékot is sokallják.

A média ellenőrzése az, amiről bővebben lehetne beszélni. Aki rendszeresen olvassa a nyugati – európai és amerikai – világlapokat, az nyilván észrevette, hogy olyanok, mint egy szimfonikus zenekar. Van, amelyik csak hegedűn, van, amelyik nagybőgőn vagy harsonán, de mindegyik ugyanazt a dallamot játssza. Az egész olyan, mintha a lapok mind egy szerkesztőségben készültek volna, ami többé-kevésbé igaz is, mert a lapok többsége mindössze néhány tulajdonos kezében van. Ehhez képest Magyarország a sajtószabadság megtestesülése, ami pedig az állami kézben lévő médiát illeti, az hol nem a kormány álláspontját képviseli?
Az ügyészségekről meg csak annyit, hogy vizsgáljuk már meg, a bizottság kontra nemzetállamok perekben az Európai Bíróság ugyan kinek ad sorozatosan igazat?

Az igaz, hogy Orbán is és Salvini is másfajta Európát képzel el, mint amilyet a jelenlegi európai elit képvisel, és amelynek az élére újabban – kihasználva Angela Merkel politikai nehézségeit – a francia elnök, Emmanuel Macron kíván állni. Ráadásul ennek a másfajta Európának a támogatói tábora egyre növekszik, ami a jövő évi európai parlamenti választásokra való tekintettel jogos aggodalommal tölti el az unió jelenlegi vezetését és a mögötte álló politikai erőket.

Azt, hogy a jelenlegi európai elit meg akarja tartani pozícióit, nem vehetjük zokon, azt azonban sokkal inkább, hogy a vele egyet nem értőket olyan – „populista” – kategóriába sorolja, amelyet erkölcsileg eleve elítél. Tehát nem arról van szó, hogy a „populisták” más alternatívát kínálnak Európának, mint a jelenlegi vezetők, amelyről az európai választópolgárok véleményt mondhatnak, hanem arról, hogy aki „populista” vagy a populistákra szavaz, az nacionalista, idegengyűlölő, homofób, antiszemita, fasiszta és talán még néhány jelző ki is maradt, amely például a magyar kormányfővel kapcsolatban a nemzetközi sajtóban olvasható.

A „populisták” erkölcsi elítélésének az a célja, hogy lehetőleg minél kevesebben szavazzanak a populistának kikiáltott pártokra, különösen, hogy a baloldal – jelenlegi politikusokból kiábrándult – választói ne forduljanak feléjük. Ennek meg is látszik a hatása. Az amerikai Pew Research Center egy nemrégen publikált felmérése szerint, amely a Nyugat-Európában a populista pártok az establishment-ellenes érzelmekre építenek, de nem törnek át az ideológiai megosztottságon címet viseli, a baloldali szavazók jelentős része (mintegy harmada) populista ugyan, de mégsem a populista, hanem a baloldali pártokra szavaz. Ez érthető, mert a szavazás ugyan titkos, de kevés magát baloldalinak tartó választó tudna elszámolni a saját lelkiismeretével, ha baloldali létére egy „fasiszta” pártra szavaz.

A Pew Research Center nyolc országban (Dánia, Egyesült Királyság, Franciaország, Hollandia, Németország, Olaszország, Spanyolország, Svédország) 16 ezer embert kérdezett meg, akik magukat baloldalinak, centristának vagy jobboldalinak minősítették. A válaszadókat az establishmenthez való viszonyuk alapján két táborra osztották, a főáramlatúakra, akik lényegében elégedettek voltak a politikai vezetőkkel, és a populistákra, akik szerint a választott politikusok nem törődnek a köznép problémáival. A felmérésből kiderült, hogy az önosztályozás szerint sokkal többen vannak a jobboldalon, mint a baloldalon, és érdekes módon pont a baloldali politikájukról ismert skandináv országokban a legnagyobb a bal- és a jobboldal közötti eltérés az utóbbi javára. Ez azonban azt is jelenheti, hogy a svéd jobboldal nem azonos mondjuk az olasz jobboldallal, ahol a legtöbben (12 százalék) sorolták magukat a szélsőjobb kategóriába.
Bár jelenleg a legnagyobb probléma a bevándorlás, a 2017 végén készült felmérésben mégsem tettek fel olyan kérdést, hogy vajon a már bevándoroltak beilleszkedtek-e, vagy hogy kellenek-e további migránsok, hanem például csak azt kérdezték, hogy szükséges-e, hogy a bevándoroltak átvegyék a helyi szokásokat és tradíciókat (hetven százalékban igen volt a válasz).

A felmérés legnagyobb haszna azonban az, amire a címe is utal, hogy lehet, hogy a választók nagy része torkig van a bevándorlókkal és az európai elittel, szavazni mégis a hagyományos pártokra fog. Ami egyrészt azt jelenti, hogy a jobboldalon sokkal nagyobb figyelmet kell arra fordítani, hogy a meglévő pártok politikája változzon (például a migráció kérdésében), és hogy olyan jelöltek szerepeljenek az európai parlamenti választási listán, akik a bevándorlás támogatása helyett a határok megvédésének politikáját képviselik. Másrészt a migráció megállításával kapcsolatos fő üzenet mellett olyan másodlagos és harmadlagos üzenetek is kellenek, amelyekre fogékonyak a „populista”, ám magukat a baloldalra helyező választók. Ilyen lehet az igazságosabb jövedelemelosztás, a hátrányos helyzetű térségek felzárkóztatása és hasonlók. A recepteket tehát a fordulat érdekében még egy-két medicinával ki kellene egészíteni.