Vitéz FerencA Nyitottság Könyve

Nyitott könyv az élete. Ezt szoktuk mondani arra a személyre, akinek a cselekedetei (általuk a gondolatai, érzései) teljesen ismertek mások előtt

Vitéz Ferenc – 2018.09.05. 01:06 –

Ilyen például a művész, még ha rejtőzködik is, ilyen a költő, még ha szerepet vállal vagy játszik is: az írásaiban szinte meztelenre vetkőzik – őszintére. Kosztolányi 1928-as kötete a Meztelenül címet kapta, de nemcsak a verseiben vallott önmagáról, hanem 1911–35 között négy önéletrajzi jegyzetet is közzétett. A Nyugat 1933. újévi számában írta, hogy „a köszönet legszebb formája: az őszinteség” – megtiszteli vele azokat, akik őt tisztelik. A nagy vallomástevő és őszinteségi rohamokkal küzdő Adynak megjelent három rövid önéletrajza, de a „lappangó negyedik”: mintegy húszkötetnyi életműve. A Kovalovszky Miklós által az 1977-es Ady-centenáriumra összeállított Életem nyitott könyve Ady-szövegekből újrakonstruált életvallomás. A számvetés szándékával írta a hatvanéves Móricz az Életem regényét – de csak tízéves koráig követte életútját; Görömbei András szavaival: „úgy érezte, addig minden fontos dolog megtörtént vele”, s ebbe a tíz évbe vetítette vissza egész életét. Könyvtárnyi önvalló irodalmi művet idézhetünk, egész a most hetvenéves Pósa Zoltánig, akinek – mint Gáspár Ferenc két évvel ezelőtt készült monográfiájának címe is utal rá – „nyitott könyv az élete”.

Mindez egy egyáltalán nem irodalmi téma, a nyílt társadalom apropóján jutott eszembe, amelynek eszméje ugyan a nyitottságot hirdeti, ám úgy tűnik, nem nagyon pártolja a nyíltságot (annak „átláthatósággal teli” értelmében). Erről a „robusztus ideálról” Kis János mondott nagyon szépeket még 2004-ben (s gondoltak nagyon szépeket 2015-ben Európában), mármint hogy hitek, világnézetek, életfelfogások, kultúrák élhetnek együtt szabad sokféleségben. Persze a szerző arra az alapvető jogra is gondolt, hogy „magunk döntsük el, milyen meggyőződésekkel, milyen kulturális mintákkal azonosulunk, és milyen célok jegyében vezetjük életünket”. Úgy tűnik, ez az alapvető jog nem illet meg mindenkit, különösen minket, magyarokat nem – hogy döntsünk kulturális mintáinkról és életcéljainkról –, s mintha még a „kritikai szellem elevenségét” modellező vitának a jogát is irigyelné tőlünk a liberális tévedhetetlenség. S amikor az „érvek és ellenérvek összecsapásában” való helytállásról van szó, a nyitott társadalom az erős erkölcsi vonzóerőt is maga mellé állítaná, mintha olyan erős erkölcsi érv volna az élősködőlét, a nemi erőszak, a merénylet, a káosz…

Nos, akik a nyitottságról beszélnek, arról az alapvető rendeltetésről feledkeznek el, hogy az ember ugyan nyithat ajtót és határokat, ám igazán egyedül fölfelé lehet nyitott. Amikor a költő kitárja a lelkét a versben, nem az olvasók, nem a közönsége előtt vetkőzik lélekben meztelenre, hanem transzcendens vallomását fogalmazza meg. Hogy nemcsak a fizikai tény, hanem a metafizikai lényeg fontos neki. Hogy a túlélést nem az jelenti: lesz holnap is mit ennem és kit ölelnem (jog szerint vagy prédaként), hanem az, hogy van közöm a Teremtőmhöz, és felelősséggel tartozom neki talentumba kapott életemért. Az emberi motivációkat összegző Maslow-féle szociálpszichológiai szükségletpiramist kétszer is módosította megalkotója. A fizikai, biztonsági, hovatartozási és elismerési motivációkhoz előbb a tudás és a szépség (kognitív és esztétikai) igényét helyezte az önmegvalósítás szintje alá, majd legfölülre a transzcendenciát tette.

Jóval korábban megfogalmazta mindezt József Attila: „Ehess, ihass, ölelhess, alhass! / A mindenséggel mérd magad!” – nem beszélve a folytatásról: „Sziszegve se szolgálok aljas, / nyomorító hatalmakat.” Amikor Ars poeticájában a költő a „tudásnak” tesz panaszt, egyszerre hivatkozik az észre és a szívre. „Én mondom: Még nem nagy az ember. / De képzeli, hát szertelen. / Kísérje két szülője szemmel: / a szellem és a szerelem.” Noha az ész tudása szélesebb, de a szívé a mélyebb. A „felvilágosult” tudás lehet széles körű, de alig ér valamit, ha hiányzik belőle a magasság – mert hiányzik a szív mélysége. Erich Fromm Birtokolni vagy létezni? című könyvéből egyértelműen kiolvasható, hogy a mélység jelenti az igazi magasságot. És nyitott is csak akkor lehet valami – fölfelé –, ha megvan a mélysége. Ha megvan tehát a forrása („Szép a forrás – fürödni abban!”), a kútja, a misztériuma, a tradíciója, a saját kulturális emlékezete. Európa soha nem fog eljutni a transzcendens tudást tagadó liberalizmustól mentes, megtartó nyitottsághoz, ha megfeledkezik a gyökereiről.

A költészet által is nevelt (nem terjeszkedő, hanem megcsonkoltan is fölfelé növekedő) Magyarország nyitott könyve olyan szellemi alapokon íródott meg, amelynek egyik fejezete Babits Jónás imáját idézi. Mert a Nyitottság Könyvében az Úr szent Bibliája lenne verstanunk, és igen, ebben a torokszorító környezetben is beszélni kell, cselekedni kell – hogy meg ne haljunk. Aki fölfelé nyitott, az égi hatalommal néz szembe, viszont aki oldalról bontja le határait, azt bizony megfojtják a „ninivei hatalmak”.