Sikertelen merénylet gróf Tisza István ellen

A baloldali anarchistákkal rokonszenvező pesti esküdtszék felmentette a Justh-párti országgyűlési képviselőt, a döntés felháborította a közvélemény józan többségét

Bánó Attila – 2018.09.01. 00:33 –

A Délmagyarország című újság 1912. jú­nius 7-én, címoldalon közölte, hogy a képviselőház üléstermében merényletet követtek el gróf Tisza István házelnök ellen. Az történt, hogy Kovács Gyula gazdapárti képviselő a második padsor mellől, a forgópisztolyából három lövést adott le az elnöki emelvényen tartózkodó Tiszára, majd főbe lőtte magát. A házelnökre leadott lövések egyike sem talált, Kovács pedig vérző fejjel zuhant a földre.

Országház 1904 20180901 Az ellenzéki obstrukció 1904. december 13-án fizikai erőszakba torkollt az Országházban (Forrás: Wikimedia)
Az 1910-es évek elején a magyar országgyűlést erősen megosztotta az új véderőtörvény körül kialakult nézetkülönbség és vita. Tisza István az ország és a Monarchia biztonságának megőrzése érdekében szükségesnek tartotta az újonclétszám emelését és a katonai kiadások növelését. A botrányosan viselkedő, feldühödött ellenzék élesen támadta a törvényjavaslatot, és évek óta megszokott fegyverével, az obstrukcióval (folyamatos, hosszan tartó felszólalásokkal) hátráltatta a döntéshozatalt. Az 1912 májusában a képviselőház elnökévé választott Tisza június 4-én a munkapárti többséggel végül megszavaztatta a törvényt.

Az ellenzéki képviselők az általános választójoggal, a nemzetiségi jogokkal és más ügyekkel kapcsolatban is szemben álltak Tisza felfogásával, s mivel akadályozták a parlamenti munkát, ezért a házelnök több alkalommal is kivezettette őket az ülésteremből.

Síppal, dobbal…

Az ellenzék a merénylet előtt jó két héttel, május 22-én, Tisza István házelnökké választásának napján is tűrhetetlenül viselkedett. Kovács Gyula azzal keltett feltűnést, hogy fel akarta dönteni a szavazóurnát, ám ezt a Munkapárt egyes tagjai megakadályozták. A renitens Kovácsot fellökték, aki ennek következtében könnyebb sérüléseket szenvedett. Ezt az akcióját kevésnek érezhette, mert június 7-én a forgópisztolyát is magával vitte a parlamentbe. Nem tudhatjuk, hogy ezt megszokásból vagy előre kitervelten tette-e, tény azonban, hogy ő is a botránykeltő képviselők közé tartozott, és az ülésterembe nem a szokásos módon jutott be. Horánszky Lajos bankigazgató, író (1871–1944) Tisza István és kora című munkájában (szerk.: Horánszky Nándor, Budapest 1994) így írt a merényletet megelőző pillanatokról:

„Közfeltűnést keltett Mezőssy Béla volt államtitkár viselkedése, aki eddig nyugodt vérmérsékletűnek mutatkozott. Elővett egy hosszú sípot és elkezdte fújni, úgy, hogy majd kicsattant az arca a nagy erőlködéstől. Mezőssy példáját többen is követték, s megindult a sípolás, dobolás, fütyülés, fülsiketítő lárma kíséretében. Tisza István leszállott az elnöki emelvényről, megtette rendelkezéseit, a rendőrség kivezette a botránycsinálókat, akikkel együtt kivonult az egész ellenzék.

Fél tizenkettőkor Tisza István ismét felült az elnöki emelvényre és megnyitotta az ülést. Ebben a pillanatban a bal oldali hírlapírói karzaton át beugrott a terembe Kovács Gyula gazdapárti képviselő, s a második padsor melletti helyről ezzel a felkiáltással: »Van még egy ellenzéki« forgópisztolyából reálőtt az elnökre.”

Horánszky szerint Tisza rezzenéstelenül, a félelem legkisebb jele nélkül fogadta az első lövést. Nyugodtan intett az első emeleten tartózkodó felesége felé, mintegy jelezve, hogy nem történt baja. A Tiszára irányzott újabb két lövés után néhány kormánypárti képviselő Kovácsra rontott, aki a nagy tumultus közben maga ellen fordította a fegyverét. Tisza odakiáltott a Kovácsot ütlegelő honatyáknak, hogy ne bántsák a merénylőt, majd bejelentette, hogy az ülés folytatódik.

Herczeg Ferenc A gótikus ház című visszaemlékezésében (1939) kissé másként örökítette meg az eseményt. Szerinte az első lövés után Tisza fölemelkedett az elnöki székből, és „rövidlátó szemével figyelmesen nézte a merénylőt, mikor pedig utolsót csattant a forgópisztoly, föltekintett a karzatra, ahol a felesége ült, és legyintett a kezével, amivel azt akarta jelezni: nem talált!” Az öngyilkosságot megkísérlő, eszméletlen Kovácsot kivitték a teremből. A folyosón az ellenzéki Hock János, „a macskafejű papképviselő”, aki azt hitte, hogy Kovács haldoklik, áldásra emelt kezekkel, műkönnyeket hullatva búcsúztatta az „áldozatot”.

Gyalázatos szégyenfolt

A merénylő azonban nem halt meg. Nyomban Herczel Manó magángyógyintézetébe szállították, ahol maga a nagynevű sebész főorvos, kórháztulajdonos műtötte meg. A kor anarchista, baloldali megnyilvánulásai az irodalmi életet is átszőtték. A Világ című radikális hangvételű napilap például a merénylet után két nappal közölte Ady Endre Rohanunk a forradalomba című, elképesztő tiszteletlenséget és érzéketlenséget tanúsító versét, benne a geszti uradalom birtokosára, Tiszára utaló, sértő versszakkal:

„Minden a Sorsé, szeressétek,
Őt is, a vad, geszti bolondot,
A gyujtogató, csóvás embert,
Úrnak, magyarnak egyként rongyot.”

Kovács a sikeres műtét után betegágyához kérette pártjának elnökét, Justh Gyulát, valamint gróf Batthyány Tivadart (Károlyi Mihály elvbarátját), és hogy a sajtó se maradjon távol, saját sógorát, Gonda Henriket, a Magyar Tudósító szerkesztőjét is. Nevezett urak, valamint más ismert közéleti emberek sorra látogatták Kovácsot, miközben a sajtóban folyt a hangulatkeltés Tisza Istvánnal szemben. „Mind ezen erőfeszítések ellenére az izgatás mégsem hatott, az ország komoly közvéleménye Tisza István pártjára állott.”

Kovács Gyula a sikertelen merénylettel rövid időre a figyelem középpontjába került. Az érdeklődés ezután már csak 1913 novemberében, az ellene folyó per idején fordult felé. A védők ekkor számos tanút felvonultattak. Az esküdtszék elé idézték többek között Polónyi Géza országgyűlési képviselőt, aki korábban a második Wekerle-kormány igazságügy-minisztere volt. Polónyi a vallomásában Kovács védelmére kelt, és igyekezett kormányellenes hangulatot kelteni. Tisza István (június óta miniszterelnök) ezzel szemben rövid és tárgyilagos hangvételű vallomást tett. Nem fogalmazott meg a vádlottal szembeni elítélő véleményt, csupán arra utalt, hogy a szóban forgó bűncselekmény megítélése a bíróságra tartozik. Az esküdtszék két nap elteltével meghozta döntését. Kovács Gyulát felmentették, amit az ellenzék nagy lelkesedéssel, a társadalom józanabbik része viszont felháborodással fogadott.

Az esküdtszék döntésével kapcsolatban Szász Károly ezt írta 1920-ban, Tisza István című munkájában: „Ez végtelenül szomorú tünete volt az erkölcsi érzés országosan megkezdődött pusztulásának, s letörölhetetlen szégyenfoltja marad az esküdtszéki igazságszolgáltatásnak.” Herczeg Ferenc ennél is találóbban jellemezte a történteket Két arckép című írásában (Budapest 1920): „Nyilvánvalóvá lett, hogy a pesti polgárság, amelyből ilyen esküdtbírák kerültek ki, sohasem tudná megvédelmezni a rendet, de még a maga vagyonát sem. Az arisztokrácia balga szűzei pedig nem sejtették, hogy ők már akkor a vörös terror lába elé szórták virágukat.”

Báró Fejérváry Gézát (1833–1914), a felsőház tagját, egykori miniszterelnököt annyira felháborította az esküdtszék döntése, hogy azon a napon elhatározta – elhagyja az országot. „Nem maradok olyan országban, ahol ilyen gyalázatosságok történhetnek” – jelentette ki, majd nemsokára Bécsbe költözött. Kovács Gyula a merénylet után lemondott képviselői mandátumáról. 1913-ban a kerüle­té­ben, Gyomán báró Perényi Zsigmond belügyi államtitkár, míg Aradon Tisza István nyerte az országgyűlési képviselő-választást. Ez jól tükrözte az akkori közhangulatot. Kovács Gyula ezután Nyugatra emigrált (1933-ban állítólag még élt), de személye hamarosan végleg a megérdemelt feledés homályába merült.

A háború előszele

Ma már tudjuk: Tisza István és hívei jó okkal szorgalmazták Magyarország hadi potenciáljának erősítését. A kormányzat vezető politikusai ugyanis rendelkeztek azokkal az információkkal, amelyek előre vetítették egy közeli háború lehetőségét. Elegendő, ha Jánossy Dénes (1891–1966) történész, levéltáros, az MTA levelező tagja Az osztrák–magyar monarchia háborús felelőssége című tanulmányára gondolunk (Századok, 1931). Ebben ismertette azokat a kutatási eredményeket, amelyek az addig megjelent, angol, német, osztrák diplomáciai forráskiadványok, valamint szerb és orosz levéltárak szemelvényeinek felhasználásával napvilágot láttak, s amelyekből világosan megállapítható Szerbia háborús felelőssége.

A horvát bántól és a boszniai tartományfőnöktől származó jelentések és jegyzőkönyvek szerint például György szerb trónörökös „1912-ben, Zimonyon való keresztülutazása alkalmával… kijelentette, hogy ez a terület rövidesen Szerbiához fog tartozni.” Jánossy írta: „A boszniai annexió (1908 – a szerző) után Szerbia forrongó vulkánhoz hasonlított, ahol egymást érték a monarchiaellenes tüntető felvonulások és sajtókirohanások.” György trónörökös és Nikola Pasics miniszterelnök Szentpétervárra utazott, hogy Szerbia számára biztosítsa a cári udvar támogatását.

A szerbek ezzel egyidejűleg elképesztő propagandát fejtettek ki az annektált területeken. Jánossy szerint „se szeri, se száma nem volt a falitérképeknek és naptáraknak, amelyekkel a szerb nyomdák a monarchia délszlávok lakta területeit elárasztották, és amelyekben Bosznia, Hercegovina, Horvátország, Bácska, Bánát és Szerémség már mint a szerb királyság integráns részei szerepeltek. A belgrádi középiskolákban − amint azt ottani követségünk jelentette – olyan földrajzi tankönyvet használtak, amelyben többek közt azt tanították, hogy Újvidék már a szerb kultúrközösséghez tartozik.” Ehhez kapcsolódik a Narodna Od­brana (Népvédelem) és a „Fekete Kéz” elnevezésű, a szerb kormányzat által titokban támogatott terrorszervezetek szabotázsokban, merényletekben bővelkedő tevékenysége.

A Monarchia és a magyar kormány vezető politikusai pontosan tudták, hogy Szerbiá­nak és támogatóinak érdekükben áll a háború kirobbantása. Számos előjele volt annak, hogy Európa nagyhatalmai elérkezettnek látják az időt egy hatalmas méretű erőpróbára. Tisza igyekezett mindent megtenni az ország biztonsága, védelme érdekében, de jelentős belső erők dolgoztak azon, hogy ő és politikája megbukjon. A hazaárulók aknamunkája a világ­háború végére elérte célját, s nagyban hozzájárult Tisza István meggyilkolásához és magához a trianoni tragédiához.

A szerző író, újságíró