Vitéz FerencA Vidék Könyve

Arról, hogy hány Magyarország létezik, megoszlanak a magánvélemények

Vitéz Ferenc – 2018.08.29. 00:50 –

Vannak, akik tizenötmillió magyarban gondolkoznak, és olyanok is, akik „a körúton belül”. A legutóbbi választások után megfigyelhető volt nemcsak az értelmiségi (sőt, „haladó”) és a „többiek” szerepének, hanem a főváros és vidék ellentétének hangsúlyozása is (utóbbi alatt legenyhébb formájában a parasztozást értve). A közelmúltban izgalmas vita folyt az egyik televíziós háttérműsorban a „népi–urbánus” ellentét gyökereiről, növekedéséről és újjászületéséről, ezt a paradigmát két folyóiratunk, a Nyugat és a Kelet Népe küldetésével szimbolizálva.

A Vidék Könyvében előbb Móricz Zsigmondot javasoljuk megemlíteni. Azt a Móriczot, aki 1924-es jegyzetében a fővárost „bolond ország beteg szívének” nevezte. Azt a Móriczot, aki a Hét krajcárral ugyan a Nyugat révén lett országosan ismert, és 1929-ben a prózai rovat szerkesztését is átvette (több mint három évig volt Babits társszerkesztője), de már ifjúkori szatmári népköltési gyűjtőútjaitól és az 1910-es ököritói tűzvészről írt riportjától (mellyel meghonosította nálunk a szociográfiai riport műfaját) tulajdonképpen a kelet népét képviselte. Nem véletlen, hogy a falukutató népi írók legfőbb fórumává nőtt Kelet Népe című folyóiratot is (Németh László biztatására) ő szerkesztette 1939-től haláláig, mérhetetlen energiákat szánva annak tudatosítására, hogy létezik egy másik Magyarország.

Rónay László Erkölcs és irodalom című könyvében (1993) szólt a nagyváros disszonáns és ösztönző élményéről; arról, hogy aki a régi, általános emberi értéket emelte ki, azokat tette művészete vezérelvévé, előbb-utóbb kiszorult a fősodorból; s a Nyugat modelljét fölvázolva figyelmeztetett: a számtalan izmus között az uralkodó eszme az „egoizmus” lett. Utalt továbbá a máig élő jelenségre, tudniillik, az eszmék nem a bölcseletben ütköztek meg, hanem az irodalomban. Ady sokak szemében az erkölcsi rombolás, a Nyugat a káros eszmék jelképe lett (a kor művészetének „vízválasztója” volt Adyval egyetérteni vagy a Nyugathoz tartozni). „Aki ebben a korban író lett, szerepet is vállalt, és akarva, nem akarva, valamelyik szembenálló tábor tagja lett. Aki kívül maradt, mint a rendkívül tehetséges szegedi novellista és regényíró Móra Ferenc, soha nem került az irodalom élvonalába. Nem létezett a kor írója számára iszonyúbb életforma, mint a vidéki. (…) A modern magyar irodalom tulajdonképpen a főváros irodalma volt. Csak később, fájdalmas lelkifurdalások közepette eszméltek rá képviselői, hogy a harc hevében megfeledkeztek a magyarság számarányában is legtekintélyesebb részéről, a parasztságról” – fogalmazott Rónay.

A Vidék Könyvébe ezért javasoljuk Móra Ferencet is, „a magyar irodalom szegedi kubikosát” (e titulust adta magának az ismert, „félben maradt egzisztencia” mellett). „Engem is kiöntött az alföldi paraszt sírása a nyugalmam szigetéről. Az kibírhatatlanabb volt még a városi jajszónál is, másfelé kellett bujdosnom az erdőmből – írta a Földhözragadt Jánosék 1932-ben című tárcasorozat utolsó részében. – (…) Közülünk való vagy, a mi eresztésünk vagy: beszélj rólunk azoknak, akik közé küldtünk. Ne cifrázd, ne szépítsd: mondj el bennünket olyanoknak, amilyenek vagyunk ebben az esztendőben.” S megszületett A magyar paraszt című szociográfiája, mely eredetileg előadásként hangzott el a szegedi Rotary Club 1932. februári rendezvényén. Noha ebbe az előadásba nem akart belekeverni semmi politikát, egyértelműek az üzenetei. „Igen, reggelig elbeszélhetnék arról, mennyi színt, mennyi metaforát, mennyi hasonlatot tanulhatnának a paraszttól a költők, mennyi józanságot a törvényhozók, és mennyi kifejezésbeli világosságot a törvényszövegezők.” Mert „nem az országházában van a magyar jövendő” – hanem a magyar vidéken.

Móra olvasása óta hadakozom a szóhasználat ellen, hogy ne menjek „föl” Pestre, onnan ne utazzak „le” Debrecenbe. Elmegyek, elutazom; de a dombról lemegyek a völgybe, a negyedik emeletről a földszintre. Ez a „föl” és „le” olyan, mint Móránál a fővárosi és a vidéki. Peleskei nótárius című 1925-ös vezércikkében a sajtó „vidéki intelligencia” fordulatát sérelmezte. Ha az intelligencia elé teszik a vidéki jelzőt, „látni való, hogy gúnyból mondtak intelligensnek”. Vidéki elegancia? – Kicsit kényelmetlen veled végigmenni a Duna-parti korzón. Vidéki orvos, ügyvéd, tanár? – Te felejted a sebben a csipeszt, rólad mintázzák a tyúkprókátor szobrát, te vagy Móricz és Szabó Dezső tanármodellje. Móra nem vitatta a főváros rangját, mely földrajzi helyzete, történelmi fejlődése révén megilleti, viszont kétségbe vonta, hogy ez jogot adna a vidék lekicsinylésére. „Szeged, Debrecen, Miskolc, Győr hivatva volnának arra, hogy a külföld nagy vidéki városainak önálló művészi, irodalmi és közgazdasági életét éljék, mert megvan hozzá a kedvező talajuk, megvan hozzá lakosságuk kulturális készültsége, és nem hiányzik más, csak – a mindenkori kormányok segítő keze.”

Ám ha megírja valaki a Vidék Könyvét, leszögezheti: ma már ez sem hiányzik.