Vitéz FerencA Tanulás Könyve

Magyar nyelv és irodalomból a régebbi és újabb oktatási anyagokból több mint négyszáz (!) az 1–12. osztályban választható könyvek száma. Nincs tehát miért siránkozni

Vitéz Ferenc – 2018.08.25. 03:36 –

A napokban kapták-kapják meg az iskolák és a diákok az alaprendelés során igényelt tankönyveket. Nekem még a gimnáziumban is a legszebb izgalmak közé tartozott az új könyvekkel való ismerkedés, szinte ünnepi rítus volt a befedésük (ma kínosan mosolygok azon, hogy a Szovjetunió című képes magazin lapjai voltak a legalkalmasabb borítók). A tankönyveknek mindent elhittünk, bár magyartanárnőnk már akkor biztatott: bátran fogalmazzuk meg a saját gondolatainkat, kételyeinket is. Néhány óra azzal kezdődött, hogy kijavítottuk a „nyomdahibákat”, ám egy-egy rendszerhibás megfogalmazás érintetlen maradt. Az 1983-as, negyedikes gimnáziumi történelemkönyvben ez állt: „Az ellenforradalmi hatalom nemzetközi elismerésének feltétele a békeszerződés aláírása volt 1920-ban. A jogosan [sic!] az utódállamokhoz került, túlnyomóan nemzetiségi területek mellett vegyes lakosságú, sőt zömmel magyar etnikumú területeket is elcsatoltak.”

Az 1990-es tankönyvében ugyanaz a szerző így írt: „Ezzel Magyarország Közép-Európa legkisebb és legsebezhetőbb állama lett. A határokon túlra került magyarság nyelvi és kulturális jogait a békeszerződésbe iktatott ún. kisebbségvédelmi előírások lettek volna biztosítani. Az utódállamok ezeket azonban megszegték...”

Két évvel ezelőtt ilyen szalagcím járta be a sajtót: „Nemzeti sporttá vált a tankönyves bakik vadászata”. A helyzet alig változott: legalább annyi közoktatási szakértő van az országban, mint ahány (az éppen aktuálisnál alkalmasabb) labdarúgó-szövetségi kapitány. Bakikat mindenhol lehet találni, a Britannica lexikonban is, nem beszélve a Wikipédiáról, amely divatosabb „forrás” a tankönyvnél – kérdés, hogy a szálka egyenlő-e a gerendával; s hogy eldöntsük: a szemlélet (mint értékkeret) fontosabb minden másnál.

A legtöbb vitát ma is a történelem és a magyar irodalom tankönyvek újításai gerjesztik (konzervatív és liberális oldalról egyaránt érkeztek kritikák). És „kaotikus” piaci állapotokról számoltak be az „elemzők”, miközben a káoszt éppen a szabályozatlanság okozhatja, sokan pedig tudatosan tévesztik össze a piacot a tartalommal, szemlélettel és minőséggel. Meggyőződésem egyébként, hogy a jó pedagógus rossz tankönyvből is tud tanítani, a rossz pedig a jóból sem. Mindenesetre bármilyen megoldást pártolok, amely nem feltétlenül csak információmennyiséget ad, hanem a kreativitást és az asszociatív készségeket fejleszti, s egyáltalán nem örülök annak, ha úgy jut el valaki az egyetemig, hogy a vizsgán azon gondolkozik: Petőfi vajon az első vagy a második világháborúban halt-e meg. (A cinikusok erre azt mondják, legalább tudja, hogy Petőfi meghalt; ám ha kitör a genderidiotizmus-járvány, a diák akár majd azt is maga döntheti el: Petőfi él-e még – vagy élt-e egyáltalán.)

Tavasszal jelent meg egy esettanulmány a Magyar Szociológiai Szemlében (Molnár Emília kutatása), amely a tankönyvpiac átalakulását vizsgálja. Ennek összegző megállapításai közt áll, hogy a 2000 körül csúcspontját elérő piaci liberalizáció gyakran etikátlan kiadói marketingtevékenységgel társult, és a pedagógusok többsége a kínálat szűkítése mellett érvelt.

A közoktatásban lezajlott reformokat szükségszerűen tükrözi vissza a tankönyvek tartalmi (és a kínálat szerkezeti) változása. „Az állam a piac erőteljes szabályozásával egyrészt a minőséget kívánja biztosítani, másrészt az árakat akarja kordában tartani. […] A tankönyvpiac legnagyobb dilemmája, hogy hol van az az egyensúlyi pont, ahol az állami szabályozás és a piaci mechanizmusok összjátéka egy sokszínű, korszerű tankönyvválasztékot eredményez.” A sokszínűség pedig garantált!
Aki kételkedik ebben, az kattintson rá az Oktatási Hivatal által közzétett, 2018/2019. tanévi köznevelési tankönyvjegyzékre. Kigyűjtöttem néhány illusztráló adatot. A közismereti angol könyvek listája hatvan oldalt tesz ki; biológia (és egészségtan), kémia és környezetismeret tárgyakból száznegyven címet kapunk. Magyar nyelv és irodalomból a régebbi (’90-es években íródott) és újabb (az elmúlt években készült) oktatási anyagokból (beszédjavítótól és betűzgetőtől a szöveggyűjteményig, szövegértési és fejlesztő tananyagoktól, munkafüzetektől az olvasó- és tankönyvekig, sőt, a „színes” irodalomig és „sokszínű” nyelvig), több mint négyszáz (!) az 1–12. osztályban választható könyvek száma. Nincs tehát miért siránkozni.

A modern közoktatás szemléleti és szervezeti alapjait Comenius fektette le Sárospatakon a 17. század derekán, azt a nem kisebb célt tűzve ki, hogy mindenkit meg kell tanítani mindenre – pánszófikus rendszerében az általános műveltség, a felzárkóztatás és specializáció is szerepet kapott. Egyértelmű, hogy nem lehet, nem szükséges mindenkit mindenre megtanítani. Az is, hogy valamiről csak akkor derül ki, hogy fölösleges, ha már megtanultuk. Ha valaki egyszer megírja a Tanulás Könyvét, a Tan-ügyek című fejezetben bizonyára kitér a hasznos és haszontalan tudományokra. Utóbbiakhoz volna néhány ötletem – haszontalan például, ha a diákot arra tanítják: jogában áll eldönteni, hogy élt-e Petőfi Sándor.