Csehszlovákia lerohanása

Augusztus 21-én hajnalban megindultak a motorizált konvojok

Ludwig Emil – 2018.08.21. 03:58 –

A gépjárművek sofőrjeit, a harci eszközök kezelőit és a katonákat sok helyütt megköpködték, kővel dobálták az elkeseredett cseh és szlovák lakosok. Felvidéken az őshonos magyarok is sűrűn gyalázkodtak

csehA felirat fordítása: Lenin, ébredj, Brezsnyev megőrült. Plasztikus fogalmazás (Fotó: Fortepan)
Ötven évvel ezelőtt, 1968. augusztus 21-én kora hajnalban a Varsói Szerződés (VSZ) gépesített alakulatai több irányból átlépték a csehszlovák államhatárt. A nem példátlan, de szégyentelenül cinikus „baráti segítségnyújtásban” részt vettek a kelet-európai kommunista tömbhöz tartozó vazallusok: Magyar­ország, Lengyelország és Bulgária, valamint az őket parancsoló szovjet Vörös Hadsereg egységei. Hivatásos és besorozott katonák; ez utóbbiaknak nem vethettük a szemükre, amit kötelességük volt végrehajtani.

A szovjet-ukrajnai határ felől Csapnál és Tiszacsernyőnél (Cierna nad Tisou), északabbra Ungvárnál özönlöttek át a határon a járművek és a hadfelszerelések. Csak úgy kapkodták a szlovák vasutasok és a csendőrök a fejüket: C’to to d’elo, tovarisi? Kakoje c’udo! (Hogy vagy elvtárs? Mi a csoda?) Magyarország felől Balassagyarmatnál, Komáromnál és Medvénél lépték át határt a motorizált alakulatok, az Ipoly és a Duna hídjain keresztül. Észak felől lengyel alakulatok vonultak be csehszlovák területekre, könnyű és nehéz járművekkel, részben vasúton is. Ismét visszaköszönt a történelem, amidőn 1939. március 15-én a német Wehrmacht megszállta Cseh- és Morvaországot. Még az eseti hasonlóság is jellemző volt: mikor anno megkérdezték Hitlertől, hogy mennyi ideig tart a hadművelet, a Führer közölte, hogy két napig. És ha a csehek ellenállnának? Akkor egy napig – volt a válasz.

Az előkészületek

Leonyid Iljics Brezsnyev pártfőtitkár elvtárs eminens tanulónak bizonyult. Volt ugyan egy szálka a körme alatt: a ravasz román pártfőtitkár, Nicolae Ceausescu ezúttal is kihagyta ezt a szívélyes – vagy veszélyes? – látogatást; a másik, bolgár róka Todor Zsivkov pedig jobbnak látta, ha csak egy ezredet küld. Miért kellett volna oda utaznia drága pénzen a teljes Bolgár Néphadseregnek a VSZ hadműveletében, mint egy láncos kutya? Ki tudja, mi minden megeshet még a Balkánon? És az ő távollétében? Mi az ördögöt keresne ott, a messzi német és osztrák határ környékén?

Böngészve az akadémiai kronológiát, 1967 első napjától kezdődően dátumról dátumra bontakozik ki az oroszok szorongása afelől, hogy a csatlósaik már nem igazán hűségesek hozzájuk. Február 8. és 10. között a VSZ-tagországok külügyesei tanácskoztak Varsóban, „a szocialista országoknak a nemzetközi feszültség enyhítésére, európai béke és biztonság és együttműködés jegyében”. Február végén Kádár János elvonatozott a Szovjet­unióba (mindig félt repülni), ahol hat napot töltött. Március 8-án Wladyslaw Gomulka, a Lengyel Kommunista Párt első titkára érkezett kétnapos „baráti látogatás” céljából Budapestre, március 29-én Otto Winzer, az NDK külügyminisztere repült Berlinből a magyar fővárosba. Április 17-én Czinege Lajos vezérezredes, honvédelmi miniszter utazott Moszkvába; 24-e és 26-a között az európai kommunista és munkáspártok tanácskoztak Karlovy Varyban, a kontinens biztonsága tárgyában. Május 18-án a keletnémet Walter Ulbricht, 24-én a román első titkár Ceausescu látogatott el a magyar földre. Talán ez volt az a pillanat, amikor a „kondukátor” politikailag elhidegült Európától, majd lassan, szisztematikusan megkezdte a szülőhazája lerombolását is.

A nyári üdülési szezonban is élénk mozgás mutatkozott a bel- és külpolitikában: a szo­cialista országok prominensei egyre-másra jöttek-mentek, tanácskoztak.

Ősztől fogva, mint a huzat, úgy jöttek-mentek a delegációk a Kossuth téren: szeptember 6-án Brezsnyev és a külügyére, Koszigin elvtárs töltött el négy fontos napot; 10-től „meleg csákányváltással” Kádár János vezetésével öt napra kitelepült Prágába a magyar párt- és kormányküldöttség. A Csehszlovák Kommunista Párt 1968. január 3–5-én megtartotta az első, éves ülését, amelynek a legfontosabb tárgya Alexander Dubceknek, a párt első titkárának beiktatása volt. Nagy pofonnak számított ez, a vérkommunistákat hideg rázta ennek hallatára. Alig egy hónap múlva ott termett az MSZMP delegációja, az élen továris „Jánosom Kádárom”-mal. Aki valami fontosat „intézkedett”, de az kevés lehetett Moszkvának, február 21-én már megint Prágában kellett szerepelnie, az 1948. februári győzelem évfordulóján.

Március 6–7-én újra összeült a VSZ politikai tanácskozó testülete Szófiában, Kádár első titkár és Fock Jenő miniszterelnök részvételével. Todor Zsivkov pártfőtitkár szilárdan kitartott az álláspontján, emiatt lerövidült a találkozó. Így azonban Kádárék nem késhettek le arról sem, hogy március 8-án a lengyel egyetemi hallgatók országszerte tüntetésbe kezdtek, követelve a szektás Edward Ochab államfő leváltását. Ochab lemondott, de ez nem volt nagy ügy. A hónap végétől azonban augusztus derekáig hétről hétre összegyűltek tárgyalni a helyzetről a szovjet blokkhoz tartozó politikai vezetők.

A külföldi és hazai hírekből

A Békevilágtanács elnöksége 1968. február végén Prágában ülésezett, tárgyalva a vietnami helyzetről és az európai biztonságról. Akkor már harmadik éve tartott a véres háború Délkelet-Ázsiában, az Egyesült Államok légi és földi harci eszközeivel, amit a másik térfélről a Szovjetunió iparkodott kiegyensúlyozni. Minderről nem sok hírt olvashattak a kelet-európai újságolvasók. A nyugati liberális sajtó azonban ontotta a híreket: május 22-én Franciaország-szerte tízmillió sztrájkoló támogatta az egyetemi reformokat követelő diákok mozgalmát. A tüntetések atrocitásba fordultak, a rendőrség durván fellépett a rendbontók ellen. Ugyanez történt Berlinben és számos német, francia nagyvárosban, amelyekben a karhatalom vízágyúkat és könnygázgránátokat vetett be. Ezekben az években történtek azok a súlyos, erőszakos, emberéleteket is követelő bűncselekmények, amelyeket elszánt anarchista csoportok hajtottak végre.

A Nyugat-Európához legközelebb fekvő Csehország szinte hermetikusan el volt zárva minden információtól, legfeljebb a Szabad Európa Rádió (SZER) cseh nyelvű híreit hallgatták. Megjegyzendő, hogy a „csehszlovák” lakosok keleti országrészében még sokkal szegényebb volt az élet, mint a művelt és jobb módú Bohémiában. Az igazi Nyugatra azonban ők sem utazhattak, útlevelet csakis néhány szocialista ország irányába lehetett kiváltani. Akkoriban jártak át sűrűn Magyarországra Skodával, ahol az ottaninál sokkal nagyobb árukínálatot találtak, és a Balatonnál nyaralhattak.

Miközben tömegek vakációztak a delelő nyárban, a városi strandok, tiszta vizű tavak és folyók környezetében, július elején a VSZ nagyszabású hadgyakorlatot kezdeményezett szlovákiai és csehországi területeken. Augusztus 3-án Pozsonyban a bolgár, lengyel, magyar, NDK, csehszlovák és a szovjet kommunista párt képviselői nyilatkozatot fogadtak el „a szocializmus vívmányainak támogatásáról, megszilárdításáról és védelméről, a társországok egymáshoz való viszonyáról”. Egyik ország sajtóhíreiben sem szerepeltek oda vonatkozó hírek.

Augusztus 21-én kora hajnalban megindultak a motorizált konvojok csehszlovák területre. A gépjárművek sofőrjeit, a harci eszközök kezelőit és a teherautókon ülő katonákat sok helyütt megköpködték, kővel dobálták az elkeseredett cseh és szlovák lakosok. Felvidéken még az őshonos magyarok is sűrűn gyalázkodtak. A Magyar Távirati Iroda és a Magyar Rádió szinte semmilyen tényt nem jelentett, a homályos híreket kifordították. Mindössze a SZER közvetített, amihez csak hozzáférhetett; a „művelt Nyugat” tátott szájjal nézte az 1945 óta nem látott seregszemlét.

Epilógus

Tizenötéves kölyök voltam azon a nyáron, októberi születésű évvesztes. Korábbi iskolámban a már újságból is ismert J. Jóska volt az egyik jó barátom, akivel együtt elcsavarogtunk a Balatonnál, 1967 befuccsolt nyarán. Azután elváltak útjaink: Jóska cimborám a Soproni Erdészeti és Faipari középiskolában megkezdte a nulladik osztályt, egyéves termelési gyakorlatot kellett végeznie a süttői honvédségi erdőben, ahová az apja olykor vadászni járt. Egyszer csak váratlanul meglátogattam az erdei munkahelyén, az akkoriban kapott Favorit bringámmal. Az egykori Bikolpusztai uradalomnál tanult és dolgozott, és egy nagyon vidám napot töltöttünk el.

A rá következő nyáron, odahaza Budán, az Országos Légvédelmi Parancsnokság melletti lakásukban 1968. augusztus 21-én Jóska és az apja társaságában izgalmas órák tanúja lehettem. A barátságos alezredes egyfolytában követte rádión az eseményeket, kommentálta a helyzetet, mintha egy futballmeccset közvetített volna. Kényesebb dolgokról nem beszélt – talán nem is sokat tudott –, mivel hogy magas beosztása a hadtáp főparancsnoksághoz tartozott. Egy másik alkalommal megígérte, hogy ha behívnak katonának, segít jó helyre kerülni. Megtartotta a szavát. Történetünk pontosan ötven éve pergett le.