Vitéz FerencA Virágok Könyve

Ha most írná meg valaki a Virágok Könyvét, bizonyára szánna legalább egy lábjegyzetet a Debreceni Virágkarneválnak, amelyet első alkalommal 1966. augusztus 20-án rendeztek meg

Vitéz Ferenc – 2018.08.18. 01:54 –

A karneváli hét csúcspontján, a táncos-zenés produkciókkal kísért felvonulásokon fél évszázad alatt több mint félezer virágkocsi vett részt, az öt kontinensről mintegy hetvenezer fellépővel, a kompozíciók elkészítésében, a rendezvények lebonyolításában százezernél többen segédkeztek; a kocsik díszítéséhez százmillió virágot használtak fel. Az idén 16 kocsi vonul, 670 ezer szál friss virággal földíszítve; augusztus 14 és 21. között több mint száz program, 31 művészeti csoport kétezer fellépője szórakoztatja az érdeklődőket.

A hagyományokhoz hűen a Szent Korona kompozíciója indítja a sort, ismét lesz közös kocsija Debrecennek és Nagyváradnak, „A napba öltözött asszony” pedig Esztergommal közös kompozíció.

Noha a Virágok Könyvében csupán lábjegyzet, Debrecen életében meghatározó az esemény. De vajon mi az oka annak, hogy a Nagytemplom (a Református Kollégiummal), a hamvaiból mindig újjászülető főnixmadár mellett a virágok felvonulása is a város szimbóluma lett?

Kereshetnénk nyomait a reformátusokéval majdnem azonos címerben látható pálmafában (virágvasárnap pálmaágakkal szőnyegezték a szamárháton vonuló Jézus útját); itt született meg a Linné rendszerét elsőként alapul vevő Magyar Fűvész Könyv (1807-ben), Diószegi Sámuel és Fazekas Mihály munkájaként; nem ismeretlen a botanizáló Csokonai alakja sem. S ha már Csokonait említettük, talán az a cívisdac is a virágokhoz köti Árkádia lakóit, amely Kazinczy sírfeliratötlete után szatirikus bélyege lett a városnak. (A Kazin­czy által javasolt „Árkádiában éltem én is” mottó azért váltotta ki a helyiek haragját, mert Árkádián nem a költészet hazáját értették, hanem a szamárlegelőt.) Szabó Zoltán Szerelmes földrajzában „költők kertjének” nevezte Debrecent, amely egyúttal költők verte város is; és úgy jutunk el a botanikától a rokokóig, a szimbolizmustól az impresszionizmusig, hogy a poéták (Tóth Árpáddal az élen) a kertet a „virágtalan város” ellen teremtették maguknak.

De ha kilépünk e lábjegyzetből, méltán kerülhet a Virágok Könyvébe Hamvas Béla esszéje a virágszedés lélektanáról. Hamvas azt feleli az anyagtalan zsibongásba alázattal s lázadás nélkül követett Halál Angyalának, hogy nem mulasztott el semmit, szívesen lemond minden földi dologról; de sajnálja itt hagyni a virágokat. Az újdondászokkal ellentétben – akik nyáron uborkát szedegetnek – ő a virágokról elmélkedik. Hogy mi az a rejtélyes kényszer, miért szakítja le az ember, miért díszíti fel magát vele, miért vannak a vázában, miért örülnek a lányok, ha virágot kapnak? A virágot a lélek szedi, s „minél inkább lélek valaki, annál inkább virág”. Olyan misztérium, mint a szerelem, a vallás és a szépség paradoxona: valami csak úgy maradhat életben, ha meghal. Talán önmaga anyagtalanságát érezni a látványban és illatban, azt az időtlen erőt, amely segít megszabadulni a hétköznapi semmiségektől. Az ünnepet érezni a virágokban, amelyek nevei a nyelvek legszebb szavai (még a büdöskének is bája van), elválaszthatatlan a menyasszonytól (a virágölelés a nő „kollektív mozdulata”) – és kapcsolatban áll a halottakkal. „A nyílt lét szimbóluma”, az anyagiból a lélek felé nyílik. Mikor az élet túllép a merő földi jellegen, írja Hamvas, mindig virágossá válik. „Gyökerem a sötétben van, s a fény felé növök.” Ezért kell gyűjteni tavasztól őszig a virágokat, hogy legyen mire emlékezni – és legyen hová vágyakozni a léleknek – a téli napokon.

Van a virágnak szerelmi és vallásos szimbolikája is. Azért szerepel oly sokszor a népköltészetben, mert annak alapformája a virágének – no meg azért, mert az első magyar versben Jézus is a „virág virága” címkét kapta? Rapaics Raymund amellett érvelt, hogy a virágok a középkori kolostorkertekből kerültek át a parasztkertekbe, bár a (gyógyító) virágkultusz már a kereszténység felvétele előtt jelen lehetett. A virág mentén jellemezhető népművészetünk is; a vele közös pontokat kereső szecesszió volt a „virágos stílus” (ám fontosabb, hogy életmódgyökereket, tradíciókereső világszemléletet tükrözött). Az örök szimbólumokat persze a mulandóság is szívesen tűzte zászlajára, emlékezzünk csak a pártlogókra: volt köztük tulipán, volt zöld szirmú (ezért párbeszédképtelen), félbevágott, mára egy kipukkanó gondolatbuborékká lett virág, s egyelőre van még egy időközben ráncfelvarráson átesett szegfű (hogy a madarakról már ne is beszéljünk – majd a Madarak Könyvében lapozhatjuk föl a Koalíciós szarkák a magyar politikában című fejezetet).

A „világ–virág” párhuzam ugyan a szerves műveltség alapjelei közé tartozik, de a világosság nem mindig azonosítható a „virágossággal”. Umberto Eco írta A rózsa nevéhez készült kommentárrészben, hogy a rózsának már annyi (szimbolikus) jelentése van, hogy végül nem jelent semmit. Ám akár jelent valamit, akár nem, ünnepeljünk most a friss kalásztermés illata mellett a virágokéval is!

Vitéz Ferenc
irodalomtörténész