A nemzetőrség kudarca a délvidéki háborúban

A király és a haza elvárják, hogy a hon fiai, kiknek becsületére e törvény által a közállomány fentartása bízva van, kötelességöknek híven és buzgósággal fognak megfelelni – állapította meg „A nemzeti őrseregről” szóló törvénycikk

Babucs Zoltán – 2018.08.16. 02:21 –

Az amerikai függetlenségi háború milíciájának és az 1789-es francia revolúció nemzetőrségének megszületését követően az európai polgári forradalmak sajátossága volt a nemzetőrségek megszervezése.

Százhetven éve nálunk is így történt, a „12 Pont” ötödik követelése volt a nemzeti őrsereg létrehozatala, amely az alkotmányosságot és a belcsendet volt hivatott megőrizni. Aztán a nyár folyamán bebizonyosodott, hogy a „vasárnapi katonasággal” nem lehet eredményesen hadakozni, ám arra mégis jó volt, hogy a férfiak java megtanulhatta a fegyverforgatást, amit később honvédként sikerrel alkalmazhatott.nemzetorEisler Ferenc gyalogos nemzetőr 1848-ban. Karl Teibler színes akvarellje (Fotó: Wikipedia)

Magyarország egyes városaiban – Pesten, Győrött és Pozsonyban – már régóta léteztek polgárőrségek, lövész- és vadászcsapatok, így Pesten könnyű dolga volt a Rendre Ügyelő Bizottmánynak, amikor 1848. március 16-án a pesti polgári őrsereg mellé nemzetőrök toborzását hirdette meg. Megindult a nemzetőrköteles egyének összeírása és április végére országos szinten létszámuk elérte az ötven-hatvan ezer főt, amely jóval nagyobb élőerőt képviselt, mint a Magyarországon „tanyázó” sorkatonaság. A jelentős eredménnyel járó szervezés előtt Bécs is kénytelen volt meghajolni, így a Budai Helytartótanács és István nádor is arra utasította a budai főhadparancsnokságot, hogy lőfegyverekkel lássa el a nemzetőröket. Nagy volt a lelkesedés, a márciusi ifjak zöme is felcsapott nemzetőrnek, és a nagyszalontai Arany János is, aki áprilisban írta meg Nemzetőr dal című lelkesítő költeményét.

Törvényi háttér és szervezés

Az áprilisi törvények szentesítését köve­tően az 1848. XXII. törvénycikk szolgáltatta a nemzetőrség szervezésének jogalapját, amely „A személyes és vagyonbátorság, a közcsend és belbéke biztosítása” céljából – vagyis a polgári forradalom vívmányainak megvédésére és a „communistikus” megmozdulások letörésére – a nemzeti őrsereg felállításával azt az ország polgáraira bízta. Nemzetőrkötelesnek számítottak azon büntetlen előéletű húsz és ötven év közötti honpolgárok, akik megfelelő vagyoni cenzussal rendelkeztek, azaz kétszáz pengő forint értékű házzal, telekkel, vagy száz pengő forint évenkénti jövedelemmel bírtak, s nem álltak gazdai hatalom alatt. A tehetősebbek lovas, a kevésbé módosak gyalogos szolgálatot vállalhattak. Tisztjeiket századosig bezárólag maguk választhatták a helyi notabilitások közül, míg törzstiszt­jeik gróf Batthyány Lajos miniszterelnök előterjesztésére a nádortól kapták kinevezésüket. A zászlóalj- és lovasosztály parancsnokok őrnagyi rangot kaptak, s általában a császári hadsereg nyugalmazott vagy kilépett századosai vagy a megyei birtokos arisztokrácia köréből kerültek ki. A zászlajukra esküt tett nemzetőrök „a magyar rendes katonaság hasonló fokozatu tagjaival egyenlő ranguaknak tekintendők, dijt azonban, míg csak helybeli szolgálatot tesznek, nem húznak, külső szolgálatuk idejére díjuk a rendes katonasághoz hasonló lészen”, a törvénycikk 33. paragrafusa szerint „a király és a haza elvárják, hogy a hon fiai, kiknek becsületére e törvény által a közállomány fentartása bízva van, kötelességöknek híven és buzgósággal fognak megfelelni.” A nemzetőrkötelesek országos összeírása sosem készült el teljesen, akadtak, akik ódzkodtak bármiféle katonai szolgálattól, s akadtak olyan – főleg oláhok és tótok által lakott – vidékek is, ahol megtagadták az összeírást. Ennek ellenére mintegy négyszázezer fő került fel a listára. Pesten felállították Batthyány közvetlen alárendeltségében a nemzetőrség ügyeit koordináló Országos Nemzet­őrségi Haditanácsot, amely területi elv alapján – városonként egy, vármegyénként egy–négy – gyalogzászlóaljakba és lovasosztályokba szervezte a nemzetőröket. Június végére kétszázezer nemzetőr 116 zászlóaljba és 48 lovasosztályba nyert beosztást, miközben néhány tüzérüteg is alakult Pozsonyban, Pesten, Debrecenben, Aradon, Kolozsváron és Szabadkán.

A gyakorlótéren és a harcmezőn

Uniformisok leírását a Nemzetőr című lap május 31-i száma tette közzé, amelyet jú­nius derekán a Nemzetőrségi öltözeti szabályok kiadása követett. Ezek szerint a gyalogos nemzetőrök egyenruházata nemzetiszín csákórózsával, pakfong (alpakka) „honi czímerrel” és a szemernyő feletti homlokpánttal (a vármegye nevével és alakulatuk számával) díszített fekete csákóból, sötétkék – tiszteknél ezüst – zsinórzatú, fehér gombos búzavirágkék atillából, vörös szegélyezésű világosszür­ke pantallóból és sötétszürke köpenyből állt. A lovas nemzetőrök atillája megegyezett a gyalogosokéval, csákójuk világos vörös posztóból készült, rajta „nemzeti színekkel sodrott barátcsomós vitézkötés”-sel, világosszürke, alul bőrözött lovaglónadrágot (rajthuzli) viseltek, atillájukhoz nemzetiszín zsinóröv is járt. Míg ruházati téren szakítottak a „fekete-sárga” hagyományokkal, addig fegyverzet és felszerelés tekintetében a sorgyalogság és a huszárok szolgáltak mintaként.

A nemzetőrség afféle „vasárnapi katonaságnak” számított, mivel állományának nyolcvan-nyolcvanöt százaléka birtokos paraszt volt, s csak vasárnap volt idejük azon gyakorlatokra, amelyeket nyugalmazott császári tisztek, altisztek, esetenként tényleges tisztek tartottak. A kiképzés mellett az egyenruházat, felszerelés és fegyverzet is sok kívánnivalót hagyott maga után. A tervezett, drága mundérokat csak kevés törvényhatóság tudta elkészíttetni, így az városonként és tájegységenként változott, csakúgy, mint felszerelésük. Lőfegyverrel csupán minden tizedik nemzetőr volt ellátva, a többiek kaszával, fokossal és egyéb hidegfegyverrel szerelkeztek fel. Ezekből adódóan a polgári „katonaság” korlátozott feladatok ellátására volt alkalmas, kezdetben a szociális mozgalmak és az antiszemita kilengések lecsillapítására vetették be karhatalomként.

Június derekától gyarapodott felada­taik sora, mivel az ország területén állomásozó császári csapatok zöme a Délvidéken harcolt, így azok helyőrségi szolgálatát vették át, miközben a nemzetőrség egy részét is mozgósították. Ennek értelmében húsz vármegye nemzetőr kontingense került le a horvát határt lezáró Dráva-vonal védelmére és a Délvidékre. Eredetileg egy hónapig kellett itt szolgálniuk, úgy, hogy felváltásuk biztosított legyen. Így augusztus elején a délvidéki táborokban huszonkétezer, a Dráva mentén pedig huszonhatezer nemzetőr teljesített szolgálatot, s többek között itt szolgált nemzetőr zászlóaljparancsnokként Asbóth Lajos, Földváry Lajos, zádorfalvi és lenkei Lenkey Károly és Nagysándor József, akik később fényes karriert futottak be a honvédseregnél. A táborba szálláskor mutatkoztak meg a nemzetőrök legégetőbb hiányosságai: kiképzetlenek voltak, kevés lőfegyverrel rendelkeztek, s amire hozzászoktak a szolgálat nehézségeihez, máris letelt a négy – esetenként hat, nyolc – heti szolgálati idejük. Mindezekből adódóan a „kis háborúban” harci bevetésre korlátozottan – csak a soralakulatokkal együttműködve – voltak alkalmasak, de kisegítő feladatokat önállóan is megoldhattak. Ilyen volt a bácskai őrvonal, amelyet Bács-Bodrog vármegye nemzetőrei szálltak meg a Duna mentén Novoszelo és Újfutak között, majd a beérkezett erősítések eredményeként Ókér–Óverbász–Óbecse felé is kiterjesztették a folyamvédelmet, s igyekeztek elfogni a beszivárgó szerviánusokat, azaz a szerbiai szabadcsapatok tagjait.

Batthyány augusztusban számolt a délvidéki harccselekmények elhúzódásával, s az is világossá vált számára, hogy a gyenge kiképzettségű és fegyverzetű nemzetőrök alkalmatlanok komolyabb feladatok elvégzésére. Mozgósításuk és felváltásuk a nyári mezőgazdasági munkák idejében gondokat okozott és akadt olyan alakulat is, amely be sem várta a felváltás beérkezését, hanem fogta magát és hazament. Egy 1848. augusztus 11-én megjelenő rendelet már „önkéntes nemzetőr alakulatok” kiállítását szorgalmazta, amelyek hasonló követelmények alapján szerveződtek, mint a honvédzászlóaljak, vagyis nem volt vagyoni cenzus, az önkéntesek a háború teljes idejére vállaltak szolgálatot – azaz nem három esztendőre, mint a honvédek –, zsoldot húztak és a hadi fegyelem alá estek. Ezen önkéntes alakulatokkal kívánta a miniszterelnök felváltani a kétes harcértékű nemzetőröket, másrészt gyarapítania kellett a rendelkezésére álló haderőt, mivel Jelačić nyíltan készült a horvátországi császári csapatokkal Magyarország ellen. Habár a képviselők augusztus 23-án elfogadták a katonaállítási törvényt – vagyis azt, hogy a 18–21 éves újoncok kisebb része a császári hadsereg magyar kiegészítésű alakulataihoz, nagyobb hányaduk a honvédzászlóaljakhoz kerüljön – Batthyány minden igyekezete ellenére azt V. Ferdinánd nem írta alá. Ezért a miniszterelnök ismét az 1848. XXII. törvénycikket használta fel csakúgy, mint az első tíz honvédzászlóalj felállításakor, így névleg nemzetőr, valójában honvédalakulatokhoz hasonló reguláris erők toborzása kezdődött. A kiállított századok és zászlóaljak számára négy tábort jelöltek ki Veszprém, Vác, Szolnok és Arad központtal, szeptember derekára létszámuk elérte a tizenkétezer főt, ami újabb tizenöt hadra fogható zászlóaljat jelentett.

A jászkunok példája

Jászberényben március 24-től kezdődött meg a jászkun nemzetőrség szervezése, tagjai kék dolmányt és magyar nadrágot kaptak, hozzá csizmát és fekete pörge kalapot, míg tisztjeik ezüst zsinórokkal és gombokkal díszített búzavirágkék zekében, ezüst paszománnyal és vörös posztóval szegélyezett szürke nadrágban feszítettek. A Hármaskerület fegyverraktárában csupán annyi szablya és pisztoly volt, amennyi a felállítandó két század lovas fegyverigényét elégítette ki. A jászkun főkapitány, érszentkirályi Szentkirályi Móric jelentette, hogy a gyalogságot kiegyenesített kaszákkal fegyverezik fel, s amint puskákat kapnak, a pengékből gyalogsági kardokat és vágószuronyokat fognak kovácsoltatni.

Július 3-án érkezett meg Jászberénybe a parancs, hogy nemzetőrségük haladéktalanul vonuljon le a Délvidékre. A kereken kétezer-ötszáz főt – 908 jászt, 705 nagykunt és 887 kiskunt – számláló, két gyalogzászlóaljból és egy lovasosztályból álló jászkun nemzetőrség részei Kiskunhalason egyesültek, és Verbásznál szálltak táborba, ahol egy hatfontos gyalog félüteggel is gyarapodtak, melyek ló- és szekéranyagát is a Jászkun Kerület biztosította. A gyalogosok igencsak harciasan festhettek kiegyenesített kaszáikkal, ugyanis látványuk ihlette meg a 62. Turszky-sorezred katonakarmesterét, Müller Józsefet a Jász-kun kaszások indulójának megkomponálására, amely 1945-ig a honvédség legkedveltebb indulóinak egyike volt.

Kiképzési és felszerelési hiányossá­gaik folytán – annak ellenére, hogy a táborban ezer darab belga lőkupakos puskát kaptak – a jászkunokat is korlátozott módon lehetett bevetni, melyről Mészáros Lázár hadügyér is megemlékezett: „A jászkunok is derék emberek, jó katonák, különösen a lovasság tünteti ki magát; csak nagy kár, hogy igen nagyra nőtt a Bácskában a kukoricza, mert még többet is tehettek volna.” És bár kéthavi szolgálatot vállaltak, augusztus 27-én mégis mezőgazdasági munkákra való hivatkozással fejezték be délvidéki működésüket, s indultak haza. Nem maradtak felváltás nélkül, mivel a Jászkun Kerületben ekkor már javában tartott az ötszáz főből álló „Jászkun” önkéntes nemzetőrzászlóalj szervezése.