Szerencsés KárolySzinkronban a sorssal

Mostanában gyakran elgondolkodom azon, egyén és a közösség sorsa mennyire volt szinkronban a múltban, s mi mennyire élünk, élhetünk benne a történelemben

Szerencsés Károly – 2018.08.11. 00:55 –

Együtt születik és bukik el a korszellem és az ember, vagyis szinkronban vagyunk-e a mindenség csillagával, amely összegyűjti a lehetetlent és megvalósítja azt. Esetleg az Isten, és a sors elveszi tőlük az építés örömének élvezetét, vagy megadja azt a kegyet, hogy nem kellett megélniük alkotásuk, álmuk porba hullását. Mi történt volna, ha Tisza Istvánt nem gyilkolják meg azon az október végi napon? Lett volna ereje újra politikai tábort kovácsolni, vagy visszavonulva Gesztre iratait rendezgeti, esetleg memoár­jain pepecsel? Felelősöket keres, talán a magáét is megtalálja, s néha eljár a megyei úri kaszinóba. De csak nagyon ritkán, mert az urak többségét erősen emlékezteti arra a szomorú tényre: nemhogy az ország, de saját faluja jelentős részét is Romániához csatolták Trianonban. Másoknak meg ki van adva, hogy ne engedjék szólni a grófot, az ő ideje lejárt.

S ha Tisza Istváné lejárt, akkor lejárt-e Ady Endréé? Mert úgy, olyan szenvedéllyel, olyan durván, szépen, szerelmesen, igaztalanul ostorozni népét – saját magát –, hogyan lehetett volna Trianon után, ahogy ő tette? Hogyan lehetett volna, mikor szülőfaluja, szülőháza elveszett, de úgy, hogy elveszett vele minden illúziója, minden szép reménye az itteni népek testvéri megértésére is. Olyan hittel és küldetéssel száz éve nem lehet írni, ez a magyar írók, költők nagy frusztrációjának igazi oka. Úgy kellett lennie, hogy alig több, mint ötven nappal Kun Bé­láék ámokfutása előtt visszaadja lelkét a teremtőnek. Így rendeltetett, mert mi is történhetett volna, ha még egyszer felerősítik a Liget szanatóriumban, s nagyjából tisztában van azzal, mi is történik körülötte? Üdvözlet a győzőnek? Bizony Párizs sem lett volna már „az ő Bakonya” Clemenceau tette után. A két nagy szimbólumnak egyetlen menekülés maradt: az örökkévalóság, a hallhatatlanság. Milyen szerencse, hogy ez mindannyiunknak rendelkezésünkre áll. Görnyedve fogadni sorsunkat.

Valahogyan nagyon amerikai, hogy Roosevelt, akinek semmi sem volt drága – egész Közép-Európa sem –, nem élhette meg a győzelmét. Nem triumfálhatott. Talán nem volt szabad neki. Mire készült? Még mire? Viszont nagyon angolos – takarjon bármit is e fogalom –, hogy Churchillt megbuktatták a győzelem napjaiban, s „Józsi bácsi” Potsdamban, aki szeszélyes ifjúkorában bankrablásokból teremtett pénzt maga és a mozgalom számára, majd eltette láb alól tettestársait, egy hamar megvilágosodott csődbe ment rövidáru kereskedővel (Truman) és egy (angolosan) elkötelezett szocia­lista ügyvéddel triumfálhatott. A másik oldalon Hitler „Néró parancsát” magára is kötelezőnek érezte, Mussolinit sebtében fejjel lefelé föllógatták. Utóbbi esetekben teljes volt a szinkron, de a győzteseknél csak Sztálin esetében. Itt lehet is valami boszorkányos összefüggés az azóta eltelt idők rejtelmeiben. Sejtés ez csak, megsejtett titok.

És milyen lehetett a japán császár élete a buzgó illemcsőszök között, mikor sorra végezték ki bizalmi embereit. Miniszterelnökeit, tábornokait. S előbb mentek a biztos halálba százezrével katonái. Hirohito japán császár 1926-tól uralkodott és 1989. január 7-én halt meg. Felfogható ez? Trónra lépésekor nálunk a frankhamisítási botrány borzolta a kedélyeket, abban az évben halt meg Blaha Lujza és Jászai Mari, s akkor jegyezték először a londoni tőzsdén az új pénzt, a pengőt. Tudta valaki Tokióban vagy Budapesten, mi sorsra ítéltetett a világ, s benne ő maga?

Én pontosan tudom, mit csináltam 1989. január 7-én. Futó Dezsőnél, az egykori kisgazda képviselőnél voltunk. Kicsit többet megtudni, valójában mi is történt 1945 után. Képviselő volt akkor, a hírhedt gyömrői kommunista tömeggyilkosság leleplezője, majd hosszú ideig politikai fogoly, Kádárék alatt amolyan túszféle. Még nem hangzott el a híres Pozsgay-interjú, hogy 1956-ban nem ellenforradalom volt. Grósz elvtárs ötölt hatolt. Töppedt hó volt a járdán. Futó is bizalmatlan volt. Nem akarta, hogy magnót használjunk „Nem különlegesen érdekes, legfeljebb a történelmi személyiség” – jegyeztem fel. Aznap, amikor Hirohito meghalt, a feleségemmel a Csendes vendéglőben ebédeltünk. Tatárbifszteket. Este tanítottam a Közgázon. A harmincéves háború és az angol polgári forradalom volt a téma. Mire hazaértem, Dorka lányunk már aludt. Nagy világfordulat volt akkoriban is, Futóék már újra „megalakították” a kisgazdapártot, forrt a levegő. Hirohito halálhírét bemondták a rádióban, amikor az utcánkba befordultam zöld Wartburgommal. Egy utcával feljebb még forgatták a Szomszédok teleregényt. Akkor este arról beszélgettünk, miért volt ilyen visszafogott Futó? Félt? Félnivalónk pedig csak nekünk volt. Észrevettük vajon, hogy benne élünk a történelemben?

Észrevesszük? A forradalmat, ostromot bizonyosan. Az idegen megszállást, éhezést is. De az olyan sunyi kis történelmi fordulatot, mint a „pártállamból a jogállamba való békés átmenet”? Talán másként is alakulhatott volna, „észrevehetőbben”. Nem tudom elképzelni, hogy Kádár Dél-Amerikába menekül, mint Honecker. De azt sem, hogy falhoz állítják, mint Causescut. Szinkron?

Mi lett volna, ha 1944 karácsonyán a nyilasok nem végzik ki Baj­csy-Zsilinszky Endrét, ha januárban nem fagy meg Szabó Dezső, Bethlen Istvánt nem viszik el az oroszok és Horthyt a németek? Ha Radnóti Miklós kifordul az árokból, s nem éri a lövés? És ha Gérecz Attilát nem találja az orosz golyó? Másképpen lett volna? Ha Nagy Imrét nem végzik ki? Ha a srácok nem ugranak nekik?

Talán a sorsfordulóknak is van forgatókönyve, s van egy felső hatalom, amely elrendezi a dolgokat. Üzen. „Még írhatnál, huszonéves vagy, de most jött el az idő.” Van aki felmagasztosul, van aki kihull a semmibe. Nem volt elég az idő. „Negyven épp múltál, de nincs tovább.” Van aki már túl van ilyenkor mindenen, van, aki épp hozzáfogna. „Bölcs vagy már, nagyon bölcs, hatvan is elmúltál, legyen elég.” Legyen elég. Hogyan hullott Petőfi? Ady, Babits. Így. S akiknek a nevét sem tudjuk? Elképzelni is elborzasztó és lehetetlen, hogy Petőfi 1899-ben esküvői tanúja lehetett volna Jókai Mórnak, mikor az író elvette Nagy Bellát. Hetvenhét éves lett volna. Vagy látni József Attilát negyvenévesen Rákosi, Révai, Farkas, Gerő mellett a tribünön integetni. Amikor két óceán összeér, még a vizük színe sem hasonlít, amikor két kontinens találkozik, a szél, amely szembe fúj mindig más illatot hoz. A homokszemről amely kifut a lábunk ujjai közül az óceán partján, nem tudjuk, hová jut. A dallamról sem, amely ki tudja miért, olyan ismerős, s aztán tovaszáll nyomtalanul. Ez már másfajta szinkron. Vagy éppen a sorsára hagyott ember egyetlen esélye, hogy együtt fusson a vizekkel, szálljon a felhőkkel.

Születések és bukások, sorsfordulók, korszellem és az egyéni sors. Képes-e szinkronban mozdulni? Vagy csak a vezér s a tömeg koreográfia szerint? A szimbolikus „meghatározó személyiség”, a zseni és a sötét zsarnok hogyan van bennünk, akik közben itt élünk, gyermeket nevelünk, dolgozunk, boldogságra vágyunk, egy kis szeretetre. Ezen áll vagy bukik a jövőnk. Kivel, s miért. S mennyit értünk? Egyáltalán akarjuk-e érteni a világot, vagy csak legyintünk: „az ördög tudja!” Mennyi ellentmondás, mennyi tévedés és erőszakosság vesz körül mindig. Mennyi értetlenség. S milyen nehéz követni a zsenit, s könnyű a kisszerűséget, a zsarnoki gondolatot. A lojalitás, a szolgalelkűség. A hűség és a fanatizmus. Túlbuzgóság és közöny. Önérzet és a gőg. Erről szólt mindig a világ. Erről a bukás és az építés. S ha buktunk – előfordult –, a túlélés és az újjászületés. A szimbólum nem érték kérdése. Az építés, az újjászületés viszont az. A múlt szimbólumai kiszolgáltatottak a gondolatnak. Boldog-boldogtalan mondhatja róluk a magáét. A jelen viszont gondolat és cselekvés is egyben. Éljük át a sorsunkat szinkronban a történelemmel, szép, értelmes cselekvésben, akárhogy is alakul.