Egy valaha volt külön kormányzott tartomány: a Temesi Bánság

A törököktől visszahódított terület a Temesi Bánság nevet kapta, mivel a régi temesi ispán az első végvári vonal kulcsfigurájaként több vármegye erőforrásaival is rendelkezett

Kovács Kálmán Árpád – 2018.08.11. 00:51 –

Az 1718. július 21-i pozsareváci békében az isztambuli Fényes Porta kénytelen volt elismerni 166 éves uralmának végét a Temesközben. A területet, amellyel kapcsolatban a bécsi központi kormányzat már az előző években berendezkedési rendeleteket adott ki, nem tagolták vissza a Magyar Királyságba, azaz nem állították helyre az itteni megyéket, hanem fegyverjogon meghódított/visszahódított újszerzeményként (neoacquisticaként) kamarai birtokká nyilvánították, és kettős katonai-kamarai vegyes kormányzat alá helyezték.

Mercy gróf 20180811 Mercy gróf, a Temesi Bánság első katonai parancsnoka. Ismeretlen festő alkotása (Fotó: Wikipedia)
Az újonnan létrehozott tartomány a Temesi Bánság (vagy romános-németes alakjában a Bánát) nevet kapta azon történelmi érvelés alapján, hogy a valamikori (14–16. századi) temesi ispán az első végvári vonal egyik kulcsfigurájaként több szomszédos megye erőforrásaival is rendelkezett. A Bánságot – némileg történelmietlen túlzással – a magyar Szent Korona osztrák mintatartományának is szokták nevezni. A kamara pénzügyi-gazdasági kompetenciákat ellátó kormányszerv volt a korban. Bár a Pozsonyban székelő magyar királyi kamara „udvari” címzést viselt, mely titulusa elméletileg azt fejezte volna ki, hogy előterjesztéseit közvetlenül a magyar király kezéhez küldi, valójában bécsi alárendeltségben működtették, tanácsosai pedig a Temesi Bánság ügyeiből 1768-ig szembetűnő módon ki voltak zárva. (Nem volt ez egyébként másként a Tisza alsó folyásának már 1699-re visszahódított másik partján, az itt fekvő hatalmas kamarauradalmak esetében sem. Az itteni területet is Bács megye helyett általában szerbes alakjában, Bácskaként ismerjük.)

Egy kedves mese

Legtöbbünk számára ez a történet talán leginkább az 1985-ben bemutatott, Dargay Attila-féle Szaffi alapján ismerős. A Szaffi alakjai a jellegzetes Dargay-figurák legkedvesebbjei közé tartoznak, a történet elejétől a végéig humoros-dinamikus akciójelenetek és csendesebb átvezetések tökéletes arányával és ritmusával tartja ébren a figyelmemet, készít fel a következő fordulatra, köti le az érdeklődést. Az egészet derűs és szellemes humor hatja át, filmzenéül pedig a Strauss-féle Cigánybáró fülbemászó melódiái szolgálnak. A Cafrinka-féle epilógus elgondolkodtat az „igazi kincs” mibenlétéről, közben pedig megtudjuk, hogy a „mesebeli gonoszok” (mind beszélő név) elnyerték méltó büntetésüket. Feuerstein a könnyen szikrát vető kova németül, Puzzola a bűzös borz olaszul, a disznókereskedő Loncsár uram nevében egyszerre rejlik egy valós szerb név és egy magyar melléknév, Arzéna kisasszony pedig egyszerre utal a magyarországi szerb betelepülők vezetőjére, Cserno(je)vics Arzénra (1633–1706) és a lassan ölő méregre. Aki ismeri az alapul szolgáló irodalmi művet és operettet, tudja, hogy a rajzfilm cselekménye mindössze ötleteket vesz át a Jókai–Strauss–Schnitzer-féle előzményekből, melyeket meglehetősen nagy alkotói szabadsággal gyúr újjá. Még érintőlegesebben találkoznak az üzenetmagvak. Amikor Jókai 1882-ben a Szaffi novellafolyamát papírra vetette (amelyet az operett zajos sikere hatására adott ki 1885 őszén kisregény formájában), a konzervatív főrendi ház éppen elbuktatta a polgári házasság törvénybe iktatásának első kísérletét. A romantikus „cigányszerelem” magasztalása egyfajta tiltakozás volt a katolikus klérus politikai szerepvállalása ellen. Az író tollát ezen túl az időszak nemzetiségi botrányai nyomán az a félelem is mozgatta, hogy a Bánságban (melyet Jókai „magyar Kánaán”-nak nevez) a magyarság az öntudatos szerbség és az egyre inkább a bismarcki Németország felé kacsingató svábság közé szorulhat.

Történelmi háttér

A téma tehát adott, a feldolgozásainak is megvan a maguk kontextusa. De mi a helyzet a történeti hitelesség kérdésével? Az időrend mind a kisregény, mind a rajzfilm esetében pontosan meghatározható. A rajzfilm cselekménye 1732 és 1735 között játszódik, a kisregény azonban jó tíz évvel későbbre, Mária Terézia uralkodásának kezdetére teszi az eseményeket. A probléma mindkét történetszövésben csak az, hogy sem az 1730-as, sem az 1740-es években nem született semmiféle, hazatérést engedélyező császári pátens. Éppen ellenkezőleg, az 1711-es szatmári béke három hónapot engedélyezett, melyen belül a vezérlő fejedelem (II. Rákóczi Ferenc) hívei letehetik a Habsburg-uralkodóra (a kihirdetés idején már III. Károlyra) való hűségesküjüket. Bár a hazatérés hathatós pártfogói közbenjárás esetén jóval a koncessziós határidőn túl is lehetséges volt, az ezt elmulasztókkal (és így a korabeli jogfelfogás szerint hűtlenségükben megmaradókkal) szemben az 1715. évi VII. és IX. törvénycikk végérvényesen intézkedett. A bécsi udvar aggodalommal figyelte a Fényes Porta újra erősödését az 1710-es években, és valóban, az országgyűlést követő évben ki is tört az újabb török háború, mely végül a Temesköz felszabadulását eredményezte. Temesvár oszmán védőseregében magyarok is szép számmal szolgáltak, akik nem számítottak a reguláris haderő részének. A feladás alkalmával fel is vetődött, vonatkozik-e ezekre a hűtlen magyar királyi alattvalókra a szabad elvonulás. „A kutyák mehetnek, ahová akarnak” – jelentette ki megvetően Savoyai Eugén herceg. Tette mégis lovagiasnak számított, hiszen nem használta ki annak lehetőségét, hogy leszámoljon a törökkel továbbra is paktáló kuruc „csőcselék”-kel. Pedig ezek valós ellenségeknek számítottak, ahogyan azt az 1717-es tatár betörés is mutatja. Csak a tényleges hadműveletek viszonylag korai lezárulta, valamint a legfőbb muszlim hatalom apolitikus merevsége jelentette azt a történelmi szerencsét, hogy a Franciaországból Törökországba megérkező II. Rákóczi Ferencnek ne kelljen fegyveresen saját hazája ellen vonulnia. A már említett pozsareváci béke a bujdosó fejedelemmel kapcsolatban azt a rendelkezést tartalmazta, hogy kényszerlakhelyét Anatóliában, az Oszmán Birodalom ázsiai részében kell kijelölni.

A Temesi Bánságot 1717 és 1733 között Clau­dius Florimond de Mercy vezette, aki éppen ellentéte volt a rajzfilmben ábrázolt korrupt, erőszakos, hozományvadász és alkoholista Feuerstein lovagnak. Az építkező, telepítő, csatornát ásató, manufaktúraalapító katonai kormányzónak – Jókai helytálló és szellemes szójátékkal kifejezett megállapítása szerint is – a Bánság rónái örök hálával tartoznak. Igaz­ságtalan és túlzó az a hagyományos felfogás, hogy míg a bujdosó sorsú magyarságnak meg kellett tanulnia a jég hátán is megélnie, addig a(z elsősorban, de nem kizárólagosan) német telepesek még a kemencesutban lustálkodó macskát is ajándékba kapták. Tény azonban, hogy az 1717-es Savoyai Eugén-féle kormányzati tervezet tilalmazta a magyarok betelepedését a Temes-vidékre, és ezt a tilalmat 1768-ig (a „varázsló”) Kempelen Farkas magyar kamarai tanácsos temesi útjáig a magyar jobbágyparasztsággal szemben is következetesen érvényesítették. A „nemes lovag” (†1736) tanítványai – mesterük bizonyos magyarellenességét – eltúlozva az 1730-as években egy Erdélyt és Horvátországot is magában foglaló szupertartomány kialakításán fáradoztak, mely gátat képezett volna a magyarság [értsd: a nemesség] és a törökök között. Mindez azokon a területeken, ahol tradicionálisan erősek maradtak a rendek, a kiváltságosok és kiváltságaik visszaszorításával járt volna. Hogy a bécsi kormányzaton belül a Kollonich-féle Einrichtungswerk (1688–1690) óta a „magyarság” kifejezést egyaránt lehetett a nemesség és a magyar etnikum értelmében használni, egyrészt óvatosságra int bennünket forrásértelmezés terén, másrészt az etnikai, nyelvi és kulturális összetartozás korabeli érzését is erősebbnek kell látnunk, mint azt a kizárólagosan a rendi jellegzetességeket hangsúlyozó modern történetírás általában teszi.

Az 1718 és 1736 között megszállva tartott Észak-Bosznia, Észak-Szerbia és Olténia (Kis-Oláhország) birtoklására a szörényi, a nándorfehérvári, a macsói és a kucsói bánságok adtak jogalapot. Ebbe a rendszerbe betagozhatók lettek volna újonnan szerzett balkáni területek is, hiszen a román vajdaságok, Bosznia, Szerbia és Bulgária méltóságjelzőit a Habsburgok is – egyfajta középkori örökségként – magyar királyi címük járulékai között szerepeltették. Az 1736–39-es török háborúban azonban a Savoyai Eugén örökébe lépő katonák tehetségteleneknek és tehetetleneknek bizonyultak. Újra előtérbe került a rendekkel való együttműködés politikája. A balkáni népek elitje a kudarc hatására elfordult a Habsburgoktól, és felszabadítóját egyre inkább a felemelkedő Orosz Birodalomban kezdte látni.

A Temesköz sorsa

A török háborút lezáró 1739-es belgrádi béke visszajuttatta ugyan oszmán kézre Belgrádot (Észak-Szerbiát) és Kis-Oláhországot (Olténiát), de császári kézen hagyta a Temesközt. A Porta a román vajdaságokat Konstantinápoly Fanariosz városrészének görög kereskedői kezére juttatta dús baksis fejében. A rablógazdálkodás-szerű fanarióta uralom elől a rendezettebb viszonyokhoz már hozzászokott, illetve azt ismerő oláhság számára Erdély és a Bánság a lehetőségek hazáját jelentette. Tömeges beáramlásuk ellen a magyar nemesség és a szászság 1744-ben már keményen szót emelt. Eredmény nélkül, hiszen befogadásukban és letelepítésükben a bécsi kamarapolitika egyfajta kármentést, valamint a potenciális ellenség gazdasági gyengítésének eszközét látta. Az etnikai, biztonsági és kulturális fenyegetés érzetét tompították a gazdasági érdekek „a magyar jobbágyság szüntelen háborúság, cigány jobbágyság galamb rokonság (már minthogy hamar továbbáll), oláh jobbágyság túrós mennyország” elv alapján. A vándormozgalom egy emberöltőn belül megfordította Erdély etnikai viszonyait. A románság, mely korábban csak relatív többséget alkotott a magyarok és székelyek külön csoportba vétele esetén, immár abszolút többségbe került. A Bánságba be- vagy oda továbbvándorlók azonban főleg a rácok (szerbek) rovására módosították az etnikai viszonyokat. Végül a frissen beáramló tömegek túlnyomórészt megsemmisítették Erdélyben a Rómával való vallási unió eredményeit. Így érzékeny csapást mértek az ellenreformációra is, mely sikeres román görög katolikus iskoláztatás birtokában egy generáción belül elkezdhette volna kiszorítani az erdélyi protestáns hivatalviselőket is.

1770 végére a Bánság aktuálisan megtelt. 1772-ben Mária Terézia elrendelte a Temesi Bánság állami uradalomrendszerének nyilvános árverések útján való privatizációját, de a birtokjogból a protestánsokat és zsidókat továbbra is kizárta. A rendelkezés főleg az ellen a kálvinista nemesség ellen irányult, mely 1658-ban a területről Erdélybe menekült, és (főleg Lugos környéki) birtokjogát igazolni tudta. Nemesi birtokvisszaadásról 1779-ig szó sem lehetett, a reinkorporáció után pedig a megváltási kötelezettség akadályozta meg az ősi [értsd: nemesi] jog érvényesítését. A terület magyar nemessége főleg gyorsan asszimilálódó örményekből került ki, akik mellett a 18. század végén – 19. század elején növekvő számban jelentek meg magyar betelepülők is.

Az elfeledett külön kormányzott tartomány méltó tükre zivataros történelmünk több­arcúságának.

A szerző VERITAS Történetkutató Intézet tudományos munkatársa