Ulicza TamásLatin-amerikai tanú

Venezuelához és Nicaraguához képest a brazil Munkáspárt lemaradt: „csupán” a korrupció és pénzmosás miatt börtönben ülő korábbi elnököt, da Silvát akarja elnökjelöltjének

Ulicza Tamás – 2018.08.10. 04:05 –

A tavalyi venezuelai események megrázták a világot, és bár már „hétköznapivá” vált, hogy ott mindig történik valami, ezért talán nem figyelünk fel minden egyes szomorú történésre, továbbra sem csillapodtak a kedélyek a dél-amerikai országban. A Nicolás Maduro elleni, drónnal elkövetett merényletkísérlet jól mutatja az emberek elkeseredettségét. A rendszer tehetetlenségét és szinte nevetséges alkalmatlanságát pedig Maduro vádaskodásai fedik fel: a venezuelai legfőbb vezető szerint a merényletkísérletért a venezuelai jobboldal a szélsőbaloldallal együtt felelős, amelyek összefogtak, és amelyeket kolumbiai elvtársaik és a szomszédos ország éppen leköszönni készülő béke Nobel-díjas elnöke, Juan Manuel Santos támogatott az amerikai titkosszolgálat aktív segítségével, a pénzt pedig a Floridában élő venezuelai emigránsok adták össze az akcióra. Egyébként az is az ország gazdasági viszonyait és Maduro pénzügyi hozzáértését jelzi, hogy szerinte két drónra nagyszabású gyűjtést kellett tartani. De aki magyarként az elnök vádjait hallgatja, annak azonnal eszébe juthat Bacsó Péter A tanú című filmje: a drónokat feltehetően ürgebőrbe varrva csempészték be békaemberek Venezuelába, a több mint egy éve tartó tüntetések résztvevői pedig bizonyára mind fasiszta szélsőbalos CIA-ügynökök.

De a szocialista szellem vasútján nem csak Nicolás Maduro ül rendületlenül: Daniel Ortega, az egykori sandinista szabadságharcos, Nicaragua elnöke ellen ma saját egykori emberei is harcolnak az utcákon. Ortega a katolikus egyház közvetítési kísérleteit nem csak elutasítja, hanem egyenesen árulásként értékeli. Somoza legyőzése után harminckilenc évvel az vált diktátorrá, aki részt vett egy diktátor legyőzésében. Ortega is azt vallja magáról, hogy „külföldi és belföldi erők által pénzelt, a hatalma megdöntésére irányuló fegyveres összeesküvés áldozata”.

Venezuelában tavaly április óta több mint kétszázan haltak meg, Nicaraguában pedig egyes jelentések szerint az idén áprilisban kezdődött tüntetéseket követő erőszakos összecsapások halálos áldozatainak száma elérte a háromszázat. Ötszáz újabb ember, akit felírhatunk a baloldali diktátorok áldozatainak hihetetlenül hosszú listájára. Úgy tűnik, a huszonegyedik század nem tanult a huszadik század hibáiból.

Maduro, elődje, Hugo Chávez nyomán Kubát tekinti követendő példának, és az sem zavarja, hogy az új kubai alkotmányból most emelik ki a „kommunizmus” szót, ismerik el a magántulajdont, és bár lassan, de biztosan elkezdték a kormány jobbra tekerését, hogy más irányba vezessék a Castro testvérek után a szigetországot. Bár azt fontos megjegyezni, hogy Kuba történetében a korszakhatárt nem a Castrók és Miguel Díaz-Canel elnöksége között kell keresni, hanem valahol Fidel késői éveiben, vagy Raúl regnálása idején. Fidel Castro már 2010-ben is azt nyilatkozta a The Atlantic újságírójának, Jeffrey Goldbergnek, hogy „a kubai modell még nálunk sem működik”. Bár a commandante jefe, azaz a főparancsnok később azt mondta, a szovjet gazdasági modellre gondolt, nyilvánvaló, hogy már Hugo Chávez életében megindult Kuba lassú konszolidációja. Ennek ellenére Latin-Amerika legbefolyásosabb buszsofőrje, Maduro, ma is vágyakozva tekintget a Karib-tenger partján állva az Antillák gyöngye felé, talán azt mormogva maga elé, hogy Fidel Castrónak sosem kellett olyan „felesleges” dolgokkal komolyan megküzdenie, mint az ellenzék.
Venezuelához és Nicaraguához képest a brazil baloldal „le van maradva”: a brazil Munkáspárt „csupán” a korrupció és pénzmosás miatt börtönben ülő korábbi elnököt, Luiz Inácio Lula da Silvát akarja elnökjelöltjének.

Miközben a baloldal ilyen remek eredményeket produkál Latin-Amerika több országában, Mexikó majdnem száz év után választott nem jobboldali elnököt. Persze meg van ennek is az oka: nevezzük talán a „csalódás politikájának”, ami annak idején Hugo Chávezt is hatalomra juttatta a venezuelai demokrácia évei után. Az inga túllendült, és nagy kérdés lehet, meddig tart majd ez az időszak, mert ha Mexikó is hosszabb időre „bevörösödik”, az talán meghosszabbíthatja a Maduro- és Ortega-rezsim haláltusáját is. Persze a két vezetőt ez nem fogja zavarni, ahogy tábornokaikat sem, nekik bizonyára van annyi félretett pénzük egy külföldi bankszámlán, hogy gondtalanul éljenek valahol egy homokos tengerparton, ha túlélik a bukást.
Akiknek ez igazán rossz hír, azok a venezuelai emberek, akik minden nap az életben maradásért küzdenek – egy átlagos venezuelai feb­ruári adatok szerint tizenegy kilót fogyott egy év alatt.

A szocialista gazdaságpolitika sikereként Venezuelában az infláció az év végére akár az egymillió százalékot is elérheti. Természetesen erre is van megoldásuk: egyszerűen levágnak öt nullát a nemzeti valuta, a bolívar végéből, és máris rendben van minden. Az más kérdés, hogy több hordónyi olajért sem lehet egy tisztességes vacsorányi élelmiszert szerezni. Ennek ellenére még mindig vannak, akik kitartanak a rendszer mellett. A merényletkísérlet után Maduro támogatói is utcára vonultak. Az egyik tüntető az AP hírügynökségnek azt mondta: a forradalom nem hibátlan, de meg kell védeni. Talán ismerős lehet ez a fajta gondolkodás Magyarország történetéből is.

Miközben Ortega és Maduro játsszák az előadást, és extázisban járják vörös dervistáncukat, országaik úgy mennek tönkre, ahogy A tanúban elvisz mindent a Duna, és ahogy a film végén Virág elvtárs esetében, úgy a két vezető kapcsán sem mernénk megesküdni, hogy vissza fogják őket sírni.