Domonkos LászlóA Vihar nem vonul el

Majdnem negyedszázaddal ezelőtt, 1995. augusztus 4-én hajnalban, egy mindössze negyvenéves (!) tábornok, Ante Gotovina a neve, csak ennyit jelent Franjo Tudjman horvát elnöknek: gotovo. Kész

Domonkos László – 2018.08.09. 01:12 –

És három irányból, mintegy hatszáz kilométeres arcvonalon megindul a horvát hadsereg és rendőrség százharmincnyolcezer embere, hétszáz tank és páncélozott jármű, ezernyolcszáz tüzérségi fegyver, valamint negyvenhét repülőgép és helikopter. Megkezdődik az Operacija Oluja (Vihar hadművelet), elnevezéséhez méltó gyorsasággal és elsöprő erővel a döbbenettől valósággal megdermedt szerbek állásai ellen.

A beszámolók szerint a tüzérségi össztűz órák alatt utakat vág a szerb aknazárak között, a harckocsizó egységek igen rövid idő alatt áttörik a szerb védelmi vonalakat, az ellenség vezénylési rendszere összeomlik, a horvát erők sorra, gyorsan vágják el egymástól a még védekező egységeket. Már másnap az 1991 ősze óta megszállt és Horvátországtól elszakított Knin városában vannak, és nem egészen négy nap alatt több mint tízezer négyzetkilométernyi területet szereznek vissza – tisztítanak meg, szabadítanak fel, foglalnak el – a szerb–horvát háború során feldúlt-kirabolt vidékeken. A szerbek a háború első szakaszában Horvátország területének jó egyharmadát megszállták, és „önállónak kikiáltva” elcsatolták. Közben olyan dicső hőstettek fűződtek háborús históriájukhoz, mint a történelmi, csodás Raguza-Dubrovnik (és még például Eszék) lövetése, Valkóvár-Vukovar szinte teljes elpusztítása, a Drávaszög barbár feldúlása, vagy az európai kultúrkincs, a mostari híd felrobbantása.

A Vihar hadműveletet már 7-én befejezettnek nyilvánították, a hivatalos adatok szerint a horvátok 174, a szerbek 742 embert vesztettek, a civil áldozatok száma meghaladja az ezret. Döntő mértékben a Vihar hadműveletnek köszönhetően írják alá november 21-én az azóta híressé lett, a háborút lezáró daytoni békét, és megkezdődhet az úgynevezett rendezési folyamat.

Amiről mindez eszembe jutott: egy friss hír keltette hullámverés. Pontosabban: annak tanulsága(i). Olvasom, hogy nagy diplomáciai viszály tört ki Belgrád és Zágráb között, mert a Vihar indulásának évfordulóján a szerbek a hadműveletet Hitlerék zsidók elleni fellépéséhez hasonlították, mivel Hitlerék zsidók nélküli, Belgrád szerint meg a horvátok szerbek nélküli világot akartak megvalósítani. Szó szót, jegyzék jegyzéket követ, az emlékezetesen rokonszenves Kolinda Grabar-Kitarovic elnök asszony a megegyezés ellenére valószínűleg nem utazik Belgrádba, Vucic szerb elnök semmit nem hajlandó visszavonni abból, amit mondott – áll a bál, ahogy az már ilyenkor dukál.

Elvonult a vihar – énekelte valaha Szörényi Levente. Közlöm: nem vonult el. A Vihar nem vonul el olyan könnyen. Sokkal mélyebbek, meggyökeresedettebbek, megátalkodottabbak és rögzültebbek az ősi szerb–horvát (vagy éppen szerb–albán, netán magyar–román vagy orosz–lengyel) ellentétek. Távolról sem minden alap nélküliek, történelmi beágyazottságukkal nemcsak súlyosak, de sokban indokoltak is – és rettenetes erővel képesek hatni. És hatnak is. Tessék csak akár holnap a horvát tengerparton mondjuk „autobuska stanica” felől érdeklődni „autobuski kolodvor” helyett, vagy kenyér gyanánt klebet kérni kruh helyett… A következményekért nem vállalom a felelősséget. És hogy hazai, kárpáti példánál maradjak: gondoljunk a székely zászlónak a románokra tett hatására, mintha bikának mutogatnánk a vörös posztót. Vagy ahogyan a futballvébén az albán nemzetiségű svájci játékosok az albán – és koszovói, ami most már szinte ugyanaz – kétfejű sast mutogatták a szerbeknek.

Miután a Vihar – látszólag – elvonult, pár év múlva Ante Gotovina tábornokot háborús bűnösként megpróbálták vád alá helyezni, mire elemi erejű horvát felháborodás volt a válasz: nemzeti hősnek tartják. Ez van, feleim. Jó, ha tudomásul vesszük.